Mi történt velem?
Épp az övét fűzte a nadrágjába, amikor a háta mögötti takarókupac alatt megmozdult partnere. Gaston ügyet sem vetett a nőre egészen addig, amíg a vöröshajú nő fel nem egyenesedett ültében.
- Már el is mész? Azt hittem, maradsz még egy kicsit… - A nő hangja bágyadtan csengett, már-már szomorúan, amiért a férfi magára hagyja. Megint.
Gaston fintorogva bújt bele az ingjébe és kezdte begombolni azt. Miután a tükörben megcsodálta magát és felvette a zakóját is, csak akkor válaszolt az üvegen homályosan látszó női tükörképben.
- Tudod jól, hogy várnak otthon. Ahogy megbeszéltük: ebben a hónapban senki nem megy a férjed üzlete közelébe. Jobban tennéd, ha te sem időznél itt sokáig – felelte ridegen. Amilyen szenvedélyes volt az ágyban, olyan rideg volt a valóságban. Nem szeretett senki mást csak saját magát. Amióta az eszét tudta ez nem volt másképp. Természetesen, elvárta mások csodálatát és imádatát, de aki ténylegesen szeretni tudta őt, az önmaga volt.
- De…- Semmi de! Azt mondtam, hogy szedd össze a holmidat, és menj haza! – rivallt rá ingerülten. A nő összerezzent, félelmében magára húzta a takarót, és szó nélkül nézte végig
Gaston készülődését. A férfi magára öltötte a kabátját, sállal takarta el az arcát és fejébe húzta a kapucniját, hogy odakint ne ismerjenek rá. Amint elkészült, az ajtóhoz robogott, megragadta a kilincset és faképnél hagyta a nőt.
Lerobogott a lépcsősoron, meglökött egy vendéget, aki meg akarta őt állítani valami miatt, de
Gaston nem engedte, hogy bárki is megállítsa őt. Egyetlen pillanatra lassított le, amikor tekintetével a vendégkönyvet kereste – imádott névtelen üzeneteket hagyni benne a
Szörnyetegnek -, azonban a könyvnek színét se látta. Nem tartotta azonban annyira fontosnak, hogy nyomozni kezdjen az ügyben, inkább kilépett a hóviharos éjszakába és megindult a pár utcával feljebb lévő parkoló irányába, ahol az autója várakozott.
*
Nem sok kedve volt hazatérni, pedig otthona kellemes vadászlakra emlékeztette, mindig forró vacsora várta otthon, de mégsem volt az igazi. Azóta nem, mióta a felesége elárulta, hogy sose lehet gyerekük.
Gaston eleinte próbálta jól fogadni a tényt, orvosokhoz jártak, de amikor a felesége egy vita során a fejéhez vágta, hogy nem is akart soha gyereket, valami megváltozott a férfiban.
Azóta a nap óta, akárhányszor otthon volt feleségével kimért és távolságtartó volt. Viselkedése csak abban az esetben szelídült és tűnt szerető férjnek, amikor az asszonnyal barátaikkal, vagy kollégáikkal találkoztak. A négy fal között azonban a kettejük viszonya sivár és élettelen volt.
Gaston csak azért nem vált el a nőtől, mert így volt, ki rendet tartson a házban, főzzön és megmasszírozza őt, amikor ráparancsolt.
Kiszállt az autóból, és megindult a bejárati ajtó irányába, de gondolatban már azt tervezgette, hogy holnap melyik személyen akarja behajtani a tartozását. Szerette elhitetni a városiakkal, hogy egy hős volt, olyasvalaki, aki a rendet jelentette ebben a városban, de mélyen a felszín alatt az ellenkezője zajlott. Az álombéli sötétalak tanácsait követve szedte össze régi barátait, akik egy másik életben az oldalán álltak, és fogtak bele egy olyan vállalkozásba, amely jóvoltából nem csak befolyásra és pénzre tehetett szert, de káoszt és félelmet teremtett, ahogy az álombéli ember is kívánta.
- Megjöttem! – vágta be maga mögött az ajtót, rúgta le a csizmáit és hajította le a kabátját. A nappaliban lévő karosszékhez sétált, amelybe könnyedén ledobta magát, és várta, hogy az asszony felbukkanjon.
Nem kellett sokat várnia, a nő lépteit a konyha irányából hallotta, aki széles mosollyal körül rajongta őt. A férfi tisztában volt vele, hogy a felesége azért viselkedett így, mert erre
nevelte őt, mégis hizlalták az egóját a dicséretek.
- Masszírozz meg! – helyezte fel a lábait a karosszékhez tartozó lábtartóra. Madame
Gaston beletörölte a kezeit a konyhai kötényébe, majd letérdelt az ura mellé, és finom ujjaival masszírozni kezdte a férfi talpát, miközben az ura napjára érdeklődött.
*
Másnap reggel meglátogatta egy kedves öreg barátját, akiről úgy hallotta, hogy igen nagy bajba keveredett. A hajnali napsugarak szikráztak a friss havon, de
Gaston egy pillanatra sem állt meg gyönyörködni a táj szépségében, hanem csizmájával durván végigcsörtetett a járda és a ház közötti kis szakaszon, hogy megzavarja
Maurice reggeli rutinját.
Az idős úr zavartan pillantott
Gastonra, hiszen nem értette a reggeli látogatás okát. Mielőtt feltehette volna a kérdéseit,
Gaston félresöpörte őt az útból, és benyomakodott az előszobába. Csizmájával vizes-sáros foltokat hagyva maga után.
- Úgy hallottam, egy kicsit megszorultatok. Arra gondoltam, hogy a régi barátságunkra hivatkozva szívesen kisegítenélek benneteket – húzott elő egy vaskos borítékot a kabátjából, miközben a konyhába érve megpillantotta
Belle-t.
- Jó reggelt, Belle! Még mindig nem gondoltad meg magad? – villantotta a nőre sármos mosolyát. Még mindig fájt neki a kikosarazás, de ez nem tántorította el őt attól, hogy a maga oldalára állítsa
Belle apját. Elvégre, ha
Maurice kedvelné őt, akkor talán mégis csak szó lehetne a válásról.
Belle tökéletes asszonya lehetne…
- Nem, Gaston. Különben is, van feleséged. És köszönjük, de nem szorulunk a segítségedre! – állt fel
Belle az asztaltól, és kiragadta édesapja kezéből a borítékot, amelyet Gaston az imént csúsztatott az öregúr ujjai közé.
Belle határozott ellenérzéseket táplált a férfi iránt, nem dőlt be a színjátéknak, ennek köszönhetően
Gaston hamarosan ismét az utcán találta magát.
Fogcsikorgatva pillantott fel a lakás ablakaira. Már egyszer eldöntötte, hogy
Belle az övé… Senki nem tagadhatta meg tőle azt, ami járt neki.
*
Következő útja a H&D antikbolthoz vezetett. Nem időzött ott sokáig, sőt bőven nyitás előtt volt, csupán egy másik, vékonyabb borítékot csúsztatott be az üzlet postaládájába, mielőtt távozott volna onnan. Leadta a szokásos jelentését
Hádésznak, aztán elindult dolgozni.
Útközben megállt pár helyen: kávét vásárolt – és flörtölt a pultoslánnyal -, találkozott egy hölgy ismerősével, aki megkérte, hogy vigye el őt a közeli kereskedéshez, ahol dolgozott, ugyanis lekéste a buszát, aztán a bizonyítékraktárban csókolózott az egyik alárendeltjével, amikor beért a munkahelyére.
Senki nem mondhatta azt
Gastonra, hogy nem vette ki a részét a város és a közösség életéből. Szeretett mindenhol ott lenni, de annál jobban már csak mások figyelmét élvezte. Ezért nem repesett a boldogságtól, amikor egy szép napon
Amelia visszatért. Minek jött vissza? Nem tudott volna belehalni a bánatba? Mérgelődött magában, azonban nem volt ideje azon töprengeni, hogy miként takarítsa el őt az útjából, ugyanis megcsörrent a telefonja.
Unottan, hümmögve hallgatta a rendőrségi rádiókat, miközben papírokat firkált alá – a többségüket el sem olvasta, hiszen magát az olvasást unalmas tevékenységnek tartotta, sőt úgy vélte, hogy a könyvekben több képnek kellett volna lennie -, de arra még ő is felkapta a fejét, hogy a helyi jótékonysági szervezethez hívtak rendőröket.
A telefonjához nyúlt. Egy pillanatra megállt az ujja a hívógomb felett. Tényleg akart a nővel beszélni? Szó se róla, jó nő volt. Élvezte a közös légyottjaikat, és még inkább a lekötelezettjévé vált volna, ha kisegítette volna a szorult helyzetből, de amióta visszatértek az emlékei, azóta időről-időre elfogta egyfajta kellemetlen érzés a nővel kapcsolatban.
Megrázta a fejét. Hülyeségnek tartotta ezt a gondolatmenetet, inkább rányomott a hívásra. Kicsöngött, hosszan várakozott arra, hogy válaszoljanak a hívásra, de megérte.
- Hello, drága Tündérem. Mi lenne, ha ma este találkoznánk és beszélgetnénk egy kicsit?Képességem
✦Karizmádnak köszönhetően képes vagy elérni, hogy az átlagemberek jobban szemet hunyjanak a hibáid felett.
✦Remekül bánsz a lőfegyverekkel, nehezebben vétesz hibát velük.