Mi történt velem?
I. Orange Pixiedust
„Megpróbálok egyértelmű lenni, Zarina.
A por őreinek tilos babrálniuk a tündérporral.”
Ugyan visszhangoztak a fejemben Tündibündi szavai, mégsem tudott megállítani abban, hogy tovább gondolkozzak. Érdekelt, milyen másféle színű tündérport lehetne létrehozni és miféle képességekkel tudnánk a továbbiakban segíteni egymást, na meg önmagunkat.
Az asztalomhoz ültem le, majd pillantottam rá a könyvre, amit én magam készítettem. Tündérpor kísérletek. Nagyjából összeraktam a recepteket, mégsem működtek.
-
Nincs eredmény… nincs eredmény… …nincs eredmény – Csak lapozgattam a könyvet, végigbújva az összes eddigi kísérletemet. –
Ah… - Összecsaptam a könyvet és ráborultam. El voltam keseredve, de a következő pillanatban a fejem tetejéről lehullott némi kék por. Mégis hogyan? De ami ennél is fontosabb volt, összeállt a fejemben: ez volt a hiányzó darab! Tudtam, éreztem a zsigereimben, hogy most nem hibázhatok. Nem lövök mellé, ugyanis a kék por a megoldás mindenre. A hiányzó összetevő. Fel is csaptam újra a könyvet a legelső „receptnél”.
-
Két napraforgó mag, egy csipetnyi százszorszép… - És persze a kék tündérpor, amit próbáltam minél inkább elaprózni. Jól tudtam, hogy kevés kell még az Aranypor zuhataghoz is, akkor ahhoz a mennyiséghez, amivel én dolgoztam, nos, még kevesebbre volt szükség. Minden hozzávalót összekevertem egy tálban az aranyszínű porral, majd a legvégén adtam hozzá a legfontosabbat. A kéket. Reménykedtem, hogy ezúttal sikerül.
És sikerült! A szemem láttára változott az arany narancssárgává! A kezembe hullott a por, majd felegyenesedtem a földről és a fénysugarak felé léptem. A kezemet odatartottam és lám, megtörtem a fényt.
-
Sikerült!! – Nevettem. Boldog voltam és el akartam újságolni valakinek, aki talán még meg is érti ezt a nagy áttörést. Ha már Tündibündi úgyis azt mondta, én vagyok a tündérporok Csingilingje… hát egyértelmű volt, hogy úgy gondoltam, ő meg fog érteni.
Kopogtattam nála, addig, amíg ajtót nem nyitott.
-
Oh, szia, Zarina! Mi szél hoz… - Szinte nem is hagytam, hogy szóhoz jusson. Izgatott voltam, pörögtem és le sem lehetett volna engem lőni. Azonnal beszélni kezdtem. Illetve kérdésekkel bombáztam.
-
Csingiling! Emlékszel, hogy amikor elveszett tárgyakat használtál, mindenki totál őrültnek nézett?-
Azt hiszem, Tünde néni azt mondta: szemét.-
Pontosan! Bezzeg ma ő is használja és dübörög a barkács biznisz! – Nyomatékosítani akartam valamit. Attól, hogy valamire azt mondják egyszer, rossz, később még rájöhetnek, hogy tévedtek, nem? A tündérpor alkímia sem rossz, pusztán nem ismerik még.
-
Hát, ez kedves tőled!-
És emlékszel, hogy átmentél a Tél tündérekhez, holott tudtad, hogy tilos, de nem törődtél vele?-
Nem volt kitéve a „belépni tilos” tábla. – Ezen elmosolyodtam, még fel is nevettem volna, de végül csak rámutattam és azt mondtam:
-
Jó! Ezt tartsd észben! – Azzal a lendülettel ragadtam meg és húztam magam után.
-
Te… meghajlítottad a fényt? … De te nem vagy fény tündér! A por őrzője vagy!-
Elképesztő, ugye? – Mivel háttal álltam neki, így nem láthatta a kezem, azt, hogy tündérporos. De nem akármilyen színű tündérporos…
-
De… hogyan? – Ekkor fordultam hátra és felemeltem mindkét kezem. Narancssárgán csillogott.
-
Nahát! Találtál narancs színű tündérport? – Látszott rajta, hogy meg van döbbenve.
-
Nem, Csing! Csináltam! – Végre kimondtam.
-
Még soha, senki sem csinált…-
Pontosan. Tudtam, hogy te megértesz! – Talán túl hamar vontam le következtetéseket a viselkedéséből, talán nem. Az biztos, hogy ha kicsit visszafogtam volna magam, nem jutunk el oda, ahová végül sikerült.
Túlságosan fellelkesültem. Megmutattam Csingilingnek, hogyan is sikerült más színű tündérport készítenem. Csináltam lila tündérport. Szélsebesen repített. Lenyűgöző volt és látványos. Aztán a rózsaszínt.
De a duplájára növeltem az adagját a kék pornak. Ez… ez volt talán az egyik legnagyobb hiba. A másik, hogy annyira figyelmetlen voltam, minek következtében végül elestem és az összes tündérpor a növényre zúdult. Talán, ha nem épp a kert tündér erejét próbálgatom a porral, nem történt volna tragédia…
A növény hirtelen indult növésnek. Gyorsan, hatalmasra nőtt, mindent tönkretéve maga körül. A fa… azt is teljesen szétbombázta.
-
Oh, ne…! – A látvány borzasztó volt. Nem ezt akartam, közel sem. Megpillantottam Tündibündit és elébe akartam menni a dolgoknak. –
Rettenetesen sajnálom! Rendbe hozom a malmot, korán reggel jövök és késő estig dolgozom… - Közbevágott, így nagyot nyeltem.
-
Figyelmeztettelek téged, hogy ne babrálj a tündérporral! Talán az lesz a legjobb, ha többé te sem jössz. – A hangja éles volt, határozott és úgy éreztem, a lelkemig hatol vele.
-
Mire célzol? – Bizonytalanul kérdezem vissza. Sejthető volt, mit akart mondani, de képtelen voltam elhinni. Nem teheti meg, hogy elküld… nem.
-
Többé nem vagy a por őrzője. Túl kockázatos lenne. - Hátat fordított nekem és ott hagyott. Semmi mást nem mondott.
Mégis mit tehettem volna? Ott maradok? Nem. Elküldtek. Lényegében száműztek, akkor nem volt ott többé keresnivalóm. Elrohantam az otthonomba, hogy összeszedjem a holmijaimat. Csak a legfontosabbakat tettem el. Azt a kevés kék tündérport, és a többi hozzávalót, amivel még képes lehettem tovább kísérletezni.
Aztán ott hagytam őket. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer idejutunk, de így történt. Magam mögött hagytam azt a közösséget, ami talán sosem értett meg és ami talán soha nem is fogadott el engem.
II. Blue Pixiedust
Ez az, végre megtaláltam! Ez volt az a gondolat, ami átfutott a fejemen aznap, amikor találkoztam Hookkal, a fiatal kalózzal. Hasonszőrűnek tűnt, pedig nem beszéltünk egy nyelvet. Mégis valahogy megértett. Kedves volt velem és hamar rájöttem, hogy elismeri a tehetségem, a tudásom. A barátai pedig szintén így álltak hozzám. Elképesztő volt!
Amíg a tündérek között éltem, sosem éreztem hasonlót. Nem voltam kívülálló többé, sőt mi több, én lettem a…
-
Be kell ismernem, a terve tökéletes volt, Kapitány – Mosolyogva hallgattam és elégedetten mutattam fel az üveget a kék tündérporral. Meg is ráztam, hogy még látványosabb legyen.
Igen, megloptam a tündéreket, de egy csepp bűntudatot sem éreztem. Engem ott ők akadályoztak, és szinte számkivetettként kezeltek a kezdetektől fogva… nem érdekelt már, hogy mit gondolnak rólam. Az volt fontos, hogy Hook és a fiúk hogyan állnak hozzám.
Végül ránk támadtak. Az első pillanatokban fel sem fogtam, mi történt, egészen addig, amíg ki nem szúrtam Csingilinget és a többieket. Az istenit! Annak idején azt hittem, Csingiling lehet az, aki megérthet engem. Támogatásért mentem hozzá aznap, helyette minden akkor ment tönkre. Haragudtam rá és magamra egyaránt. Vidia kirántotta a kezemből az üvegcse fonalát, amit addig annyira fogtam. Ne már!
Amint kiszabadultam, már repültem is utánuk.
-
Elvitték a kék port…! – Hallottam Hookot, de nem fordultam vissza. Siettem, amennyire csak lehetséges volt, hiszen jól tudtam, hogy nem hagyhatom eltűnni őket.
-
Kérem vissza a port!! – Erélyesen csengett a hangom az éjszakában. Csingilingnél volt a por, de hamar tovább passzolta.
-
Zarina, mondd, miért csinálod ezt? - Kérdőre vont, de hogy tudtam-e bármit felelni rá? Nem. És tulajdonképpen nem is akartam. Nem én voltam az, aki elárulta őket. Nem tartoztam semmiféle magyarázattal nekik és kész!
-
Ha nekem adod, megkegyelmezek – Közöltem nemes egyszerűséggel, hisz jól tudtam, mi van a tarsolyomban. Csak én győzhettem ebben a körben, még ha ezt ők nem is tudták.
-
Micsoda? Nem adjuk vissza a tündérport! – Ezüstcsepp hangjára megforgattam a szememet. Nem értettek semmit sem.
-
Úgy értem, elmehettek... - Még mutattam is a kezemmel, mire célzok, de persze, süket fülekre találtam. Mondhatnánk azt is, hogy kölcsönösen nem foglalkoztunk azzal, mit mond és mit akar a másik. Nem voltunk már barátok, nem tartoztunk egymásnak végül is semmivel.
-
A por Tündérzug tulajdona – Csingiling úgy tett, mintha mindig is szabálykövető tündér lett volna. Nem volt túl szimpatikus azok után, ő miféle szabályokat hágott át és ment a feje után. Csak neki volt szabad mindezt megtennie? Nekem nem lehetett saját utam? Saját céljaim? Saját... közegem, ami befogadott végre?
-
Én felajánlottam… - Ha szép szóval nem megy, hát nem kell erőltetni. A zsebembe nyúlva markoltam fel a színes tündérport, majd a lányok felé szórtam. Ők a vízesés mögötti barlangba, míg a kék tündérporral teli üvegcse a kezemben landolt.
Mire a lányok feleszmélhettek volna, én eltűntem a visszaszerzett kreálmányommal, ők pedig... nos, jól tudtam, amint magukhoz térnek, nem fogják jó bőrben érezni magukat. A szó talán legszorosabb értelmében.
A pillanat, amikor minden végleg elromlott. Mondhatnám azt is, hogy megszoktam. De nem, egyáltalán nem értettem, mi miért történik és miért pont velem. Mintha valaha bárkinek is igazán rosszat akartam volna! Egykori barátaim újbóli próbálkozása arra, hogy visszaadjam a kék port, kudarcba fulladt.
Kardot rántottam a csapatra, ahogy a közelembe férkőztek. Nem ijedtek meg, legalábbis úgy tettek, mintha minden pontosan úgy alakult volna, ahogy tervezték.
-
Most megvagy! – Mutatott rám Gida, majd Rosetta vette át a szónok szerepét.
-
Tényleg azt hitted, hogy a képességeink felcserélésével legyőzhetsz minket?-
Hát, nagyon úgy tűnik – A kardomat visszacsúsztattam a helyére, majd füttyentettem. A kalózok azonnal elkapták őket és kis kalitkába tuszkolták a tündéreket.
-
Zarina, kérlek, ne tedd ezt… gyere vissza velünk! – Csingiling könyörgése nem hatott meg.
-
Sosem megyek vissza Tündérzugba – Odarepültem eléjük, a kalitka elé.
-
De nem tartozol ide! – Erősködött.
-
De, nagyon is idetartozom, Csingiling! – Tényleg így gondoltam.
-
Mi értékeljük a tehetségét… aranyat ér – Hookban tökéletesen megbíztam. Elég régóta voltam már vele, azaz velük és sosem gondoltam, hogy baj lehet. Csettintettem. A félszemű kalóz pedig tett róla, hogy Csingiling és a többiek ne okozzanak több problémát nekem. Nekünk. Egyedül Hook volt az, aki látta rajtam, hogy valamelyest azért rosszul élem meg a történteket.
-
Kapitány? Minden rendben? – Értékeltem az aggódását, de csak jeleztem egy ujjmozdulattal, hogy lépjünk tovább. –
Munkára, emberek!Néhány perccel később készen állt minden arra, hogy megteremtsük a saját Tündérpor fánkat. Elfordítottam azt a pici kart, ami a kék tündérport tartotta és útnak eresztettem… elég lett volna néhány csepp, de nem foglalkoztam vele. Az aranypor záporozni kezdett, Hook és a kalózok ujjongtak örömükben. Sikerült!
-
Elképesztő!! Repülni fogunk! – Hook visszafordult felém mosolyogva.
-
Csordogáló porból zuhatag! – Én magam is örültem. Megcsináltam. Képes voltam rá.
Újabb néhány perc telt el, kettesben maradtunk Hookkal. A repülésről kérdezgetett, mit és hogyan kell csinálni. Érdekelte. Aztán fogtam magam, a kezembe vettem némi port és odarepültem hozzá. Beporoztam, akár egy virágot, körbe-körbe.
-
Csak nem félsz? – Kérdeztem mosolyogva, kíváncsiskodva.
-
Félni? Ehhe, folytassa, Kapitány! – Nevetett, annak ellenére, hogy érezhetően félt. De ez nem volt csoda. Belegondolva, én is ritkán repültem annak idején, de… mondjuk én nem feltétlen azért, mert féltem volna. Egyszerűen jobban érdekelt mindennek a gyökere. Újból körberepültem Hookot, ezúttal sokkal több port szórva rá. Egyből felemelkedett.
Aztán zuhanni kezdett. És újra fel… nevettem rajta.
-
Így nem lehet repülni! Zárt össze a lábad! – Hogy hiba volt-e megtanítanom repülni? Nem tudom. Hitt-e a csodában vagy bennem? Azt sem tudom. Utólag már tényleg nehéz lenne megmondani.
-
Amíg van kék tündérporunk, mindig képesek leszünk repülni, jól gondolom, Zarina?-
Jól gondolod! – És ekkor… pontosan ekkor történt az, hogy újra elárultak. Pont az, akiben tényleg megbíztam. Hiba volt.
A következő pillanatban betuszkolt engem is egy kalitkába, egy cellába, ami sokkal sötétebbnek és hidegebbnek tűnt bárminél.
-
Tökéletesen működött a tervünk! – Hidegzuhanyként értek a szavai. Tehát végig csak erre ment ki a játék? Nem bízott bennem, nem én kellettem neki, nem a barátságom vagy bármi, csak a tudásom. A tündérpor. A hajót akarta az égbe repíteni és én megadtam neki.
Hallgatnom kellett volna-e Csingilingre? Nem. Az sem lett volna jó megoldás. Minek mentem volna vissza Tündérzugba? Azért, hogy újra elítéljenek, mert más vagyok? Nem. Sehol sem éreztem magam már jól.
Elegem volt mindenből. Úgy éreztem, a lelkem megtört.
III. Red Pixiedust
Megszöktem. Ott hagytam először Tündérzugot, majd a Kalózokat is. Nem volt maradásom többé. Könnyek áztatták az arcomat, égett a szemem már a sok sírástól és bánattól. Csak repültem. Jól tudtam, az ég mindent összeköt, és olyan helyekre is eljuthatok, ahova talán még álmaimban sem. Fogalmam sem volt róla, hány órán, vagy hány napon át repültem – nem voltam ostoba, a kék tündérport nem hagytam ott, legalábbis nem mindet. Egy részét sikerült visszaszereznem, ahogy arany tündérport is raktam el magamnak. Nem akartam önmagam ellensége lenni, pusztán tudni akartam, van-e helyem a világban és ehhez elhagytam Zootopiát. Akkor még nem tudtam, jó döntés-e vagy sem. Lesz-e bárhol helye egy törött léleknek és egyben tündérnek.
Egy város terült el végül alattam. Éjszakai fényben úszott minden. Lejjebb ereszkedtem, majd egy eldugottabb sikátorban értem földet. Jól tudtam, hogy vegyülnöm kell, így emberi alakot vettem fel, úgy értem, teljes, ember méretűvé változtam. Aztán végignéztem magamon és rájöttem, hogy a ruhán is van mit módosítanom. De ahhoz nem volt ötletem, még ha tündérporom lett is volna. Így azt meg kellett oldanom másképp…
Amint szereztem ruhát, járni kezdtem várost. Figyeltem az embereket. Hallottam gyerekek nevetését. Ismertem a tündérek születésének történetét, miszerint minden egyes tündér egy gyermek nevetéséből születik. Sosem tudtam eldönteni, hogy ez vajon igaz-e. Ha igaz is volt, volt-e ennek bármi értelme?
Ahogy tovább haladtam, zene ütötte meg a fülem. Kellemes volt, mégis vadabb, mint amihez a fülem már hozzászokott. Elindultam a hang irányába, majd beléptem az ajtón. Egy idősebb férfi állított meg.
-
Személyit, kislány! – A mellkasomnak nyomta a kezét. Bűzlött, nem tudom, mitől. Személyi? Mi az a személyi? Pislogtam értetlenül, mikor újabb nevetés ütötte meg a fülem. De ez más volt. Mintha a lelkemig hatolt volna. Egy vörös hajú lányt pillantottam meg, ahogy magam mögé néztem.
-
Hé, hát miért nem vártál meg minket? Nem megmondtam, hogy ide együtt megyünk be? – Nem ismertem. Ő sem engem. A tekintete mégis azt súgta, hogy most maradjak csendben. Az előbbi férfit könnyű szerrel lerendezte és bevitt a helyre. –
Én Jane Darling vagyok. És te?-
Én… Zarina – Közöltem. –
Köszönöm az előbbit. – Magyaráztam, majd néhány pillanattal később megjelent még valaki az asztalunknál.
Mint később megtudtam, Jane bátyja volt az, Theo. Az első pillanattól fogva azt éreztem, ők lesznek az új mentsváram, de ezúttal sokkal jobban féltem a csalódástól, mint eddig bármikor.
Igyekeztem hát távol tartani magam tőlük, mégis valamilyen szinten a közelükben maradni… és közben megtalálni önmagam ebben a káoszban. Az emberek világában.
Képességem
✦ Mivel elsajátítottam a tündérpor alkímiát, így szinte bármilyen színű és képességű tündérport képes vagyok megalkotni.
✦ Ebből következik, hogy képes vagyok a képességek között váltani, csupán a megfelelő színű tündérporra van szükségem.
✦ Az általam készített tündérporok segítségével mások képességeit is össze tudom zavarni, fel tudom cserélni ideiglenesen.
✦ A repülési képesség pedig azt hiszem, alap egy tündér esetében.