Emilyt érzem a legközelebb magamhoz kerek e világon, ő az egyetlen, aki minden kis apró dolgomat tudja. Hozzátartozók hiányában ő az, aki számomra a családot jelenti. Mellette dolgozom, mint az asszisztense, szeretem a színházat. Mindig új, szép és érdekes helyzeteket teremthet minden egyes nap. Az pedig számomra is rengeteget jelent, hogy támogathatom barátnőmet a munkájában. Az emberek szeretik a munkásságát, szinte napról napra egyre több a rajongója. Megmelengeti a szívemet, hisz ő maga is kedves és jóravaló. A legnehezebb időszakaimban is ő volt, aki segített felállni.
Azt gondolom ő a legmegfelelőbb személy arra a fogalomra, hogy megérdemli a boldogságot és végre teljes valójával szeressék őt. Azért szó se róla eléggé szúrós szemekkel végig mérem az esetleg potenciálissá válható férfijelölteket. Nem hagyom bármiféle jöttmentnek, hogy a közelébe kerüljön, számára csak egy kedves és törődő férfi jár. Aki nem üti meg a szintet azon fokozottan rajta tartom a szememet. Szóval kedves udvarló, az én keresztüzemen is át kell menned, hogy áldásomat adjam közeledésedre. Ám, ha mégis megbántanád őt… keress magadnak egy jó búvóhelyet! Megtalállak és elhozom a legrosszabb rémálmodat! Ne aggódj, csak viccelek! Vagy mégsem?



Victoriat egy igen tehetséges lánynak gondolom, aki amennyiben kap kellő támogatást, bátorsítást és egyéb segítséget olyan gyémánttá válik, ami kevésszer adatik meg. Jómagam mindig szorgalmazom, hogy legyen közös projectünk. Ezt természetesen barátnőmnek is mindig megpendítem mi lenne, ha újra Victoria írná meg a következő darabot. Valahogy ketten együtt még csodálatosabb dolgot adnak az embereknek, ami szinte beleég a nézők tudatába. Nem egyszer hallottam mindig az áradozást akár hónapok múltán is egy-egy darabról. Minden nagyképűsködés nélkül, de megtalálva a lányban a potenciált én próbálok neki is segíteni. Igaz nem vagyunk közeli kapcsolatba, mondhatni csak a munkaviszony és az ismeretség köt össze, de idővel bármikor kialakulhat egy barátság, nem? Mindennek a kulcs az ismeretség elmélyítése, lehet az első benyomás változik, de az is lehet tovább gondoljuk azt, hogy ténylegesen jó döntést hoztunk amiért az életünkbe engedtük ezt a személyt. Victoria jószívűnek ám visszahúzódónak látszik, kíváncsi vagyok mit alakíthatunk a közös munkában még együtt, illetve sikerül e barátságot szőni kettőnk illetve hármunk között.


Egy régi emlék két mondatja csendül fel a fejemben. „Married, huh? I’m widow.”
Milyen igaz ténylegesen úgy érzem, hogy menekülnek tőlem a férfiak, pedig én aztán nem bántok senkit! Csak… szeretetet szeretnék adni, az nem túl nagy gond, nem? Eddig minden randim szinte katasztrófa volt. Ám ostoba fejjel még mindig nem adom fel a reményt, hogy megtaláljam a társamat. Néha magányos az üres lakásba visszamenni, ahol nem szólhatsz senkihez.
Valljuk be az internet és a tv nem valami marha jó társaság. Cserébe vannak csodás barátaim, remek munkám… de ezt az egy űrt a lelkemben még nem sikerült betömni nagy sajnálatomra.
Abban bízok, ami késik az nem múlik.
Vagy lehetséges, hogy pontosan olyan helyen kellene keresnem mindezt, ahol nem is számítanék rá, hogy meglelem?


Az első találkozást miként tudom leírni? Ledöbbentő, megfoghatatlan és hihetetlenül kusza. Hiszen a fal, ami előtt álltam nem emberi képet mutatott, hanem… egy denevért. Egy fehér kis denevért, aki bármikor összetörhet. Bartek legalábbis ezt az első benyomást adta, de nem minden az aminek látszik, nem igaz? Valaki lehet sokkal erősebb mint hinnénk.
Olyan volt ez mintha… minden értelmet nyert volna és helyre kattan. Nem éreztem magamat… csodabogárnak. Mert szó szerint egy ízeltlábút látok a tükörben. Fekete özvegy pókot. Így annyira ez nagyon nem rázott meg, de a beszélgetés mindenképpen nehézkesen indult. Már, ha lehet beszélgetésnek titulálni amikor a telefont hozzányomom a falhoz. Esetek kis százalékában papír is előkerül a repertoárból, de most új dologgal próbálkozunk. Ám lehet meg van a tökéletes kommunikáció alapja. Jelbeszéd.
Mindenképpen… érdekesnek találom őt és sokkal jobban szórakoztat, mint az hinné az ember eleinte. Így mostanában mosollyal ajkaimon megyek a munkahelyre.




Te vagy az, aki képes engem is kicsit… de csak egy kicsit kiborítani. Persze jó értelemben, ne aggódj! Mindig mikor kicsit bepánikolsz én vagyok az első, aki segítségedre siet. Hisz valljuk be, rengeteg tényező miatt képes vagy pánikba esni. Mondjuk akár egy ruha miatt ami esetleg nem áll tökéletesen Emilyn. Én szeretem ezt az oldaladat is. Remek munkatárs és barát vagy akivel öröm minden nap.
Még a kis kitöréseid is, valljuk be másként unalmas lenne az élet, nem igaz? Ám sokszor nem tudom mit kezdjek a kis sugdolózásoddal. Kiborítasz vele mert félek olykor, hogy Emily más irányba lát meg egy-egy embert. Igaz egyetlen egy kivételt látok ez alól. Az pedig nem más mint Barkis.
Ezer örömmel kerülném én magam is őt.
Szóval drága Kukac nagyon is van amiben egy a véleményünk.





Kedves Barkis te vagy számomra a leges legvisszataszítóbb ember, akivel valaha találkoztam. Hidd el ezt pedig nem bóknak szánom.
Nem tudom megmagyarázni miért vagy miként, de tehetném egyszerűen csak… kerülni szeretnélek és azokat is rávenni erre, akik közel állnak a szívemhez.
Nem tudok túllendülni az irántad érzett ellenszenvemen. Megpróbáltam csak azért, mert hát… te vagy a rendező. Így nagyjából csak előtted nem mutatom ki azt, amit igazán érzek. Erre mondják azt, hogy inkább szent a béke és próbáljunk meg egy fedél alatt élni, nemde?
Azon is elgondolkodtam már, hogy lehet az ösztön az ami arra sarkall tartsam tőled távol magamat… hisz a pókoknak mindig ébernek kell lenniük.




✦ Fel tudom venni a mesebeli pók alakomat, viszont nem kell hálót szőnöm, hogy szavaimmal teljesen behálózzak másokat. A véremben van, hogy jól bánok a szavakkal. Talán ez az egyik oka annak, hogy Emily-t én tudom a leginkább megnyugtatni az előadások előtt.