Anyám úgy gondolja, hogy a test bajai vetülnek ki a lélekre, így az egészségünk megőrzése érdekében elsősorban földi porhüvelyünket kell gondozni. A törzsben mindenki megbecsüli őt, hiszen hatalmas tudással rendelkezik a gyógynövényeket illetően. Számtalan gyermeket segített a világra hozni, tucatnyi csatából hazatérő harcos sebeit ápolta le, és akadtak olyan személyek is, akiknek jelen volt a halálos ágyánál.
Én nem értek egyet anyámmal. Úgy vélem, hogy a lélek gondjai vetülnek ki fizikai valónkra egyfajta üzenet gyanánt, hogy szükségünk némi odafigyelésre. Azt viszont nem tagadhatom, hogy már gyermekként sok időt töltök azzal, hogy anyám keze alá dolgozzak: segítek neki a betegeknél, gyógynövényeket gyűjtök vele, aztán pedig a gyógynövényeknek és a földeken szedett terméseknek kosarakat fonok.
Számomra természetesnek hat a segítségnyújtás, bár nem vagyok a fizikai sebek gyógyítója, hiszek benne, hogy talán más módon tudok segíteni a szeretteimnek. A rám háruló felelősség arra tanít, hogy ideje korán megkomolyodjak, hiszen már csak én maradtam anyának, miután apa sok évvel ezelőtt egy ellenséges törzzsel vívott csatában elhunyt.
Ez a nap viszont más miatt különleges: a barátnőm, Pocahontas apja, aki nem mellesleg a törzsfőnök végre szövetséget köt egy másik, közeli törzzsel, akikkel még sose találkoztam. Az egész falun izgatott zizgés szalad végig, miközben arra várunk, hogy megérkezzenek. Egy ideig még engem is furdal a kíváncsiság, de időközben elveszítem az érdeklődésemet, és minden figyelmemet a fonott kosaraknak szentelem.
A földön ülve foglalatoskodok, hiszen ezek a kosarak nem fognak elkészülni maguktól, ráadásul úgy volt, hogy Pocahontas segít majd nekem az elkészítésükben, de reggel óta mintha a föld nyelte volna el. Már nem lep meg, hogy időről-időre eltűnik, őt vonzza a falun kívüli világ felfedezése, a lelke irigylésre méltóan szabad, de én tisztában vagyok vele, hogy a színtiszta kíváncsiság és fene nagy szabadság sokszor nem vezet semmi jóra.
Ezért sem nyújtogatom idegesen a nyakamat, hogy mikor fognak megérkezni a vendégeink, hiszen a munkát el kell végezni, nekem ez a feladatom, nem pedig az idegenek meglesése. Tisztában vagyok a kötelességemmel, így miután befejezem az utolsó kosarat, fásult sóhajjal állapítom meg, hogy szükségem van még alapanyagra, így a kezemben tartott darabon a földön heverő kupac tetejére helyezem, és elindulok összegyűjteni néhány dolgot a következő adag elkészítéséhez.
Ahogy szedelődzködöm fél füllel hallom, hogy felbolydul a környék, de már nem lelek semmi különöset ebben. Arra viszont nem számítok, hogy édesanyám elszakít a feladatomtól, behív a közeli jurtába, ahol a betegeket szokta ápolni és a segítségemet kéri. Feladatot feladatra halmoz, ahogy a sérültekhez hív, s egy pillanatra teljesen elfeledkezem a másik teendőmről. Fáradt grimasszal kívánom, hogy bárcsak egyszerre két helyen lehetnék, de mire a nyűgös betegekkel végzünk már szabályosan hiányzik a kosárfonás békessége.
A nyugalmam azonban addig tart, amíg észre nem veszem, hogy egy, nagyjából velem egyidős fiú egy idősebb fiúnak magyaráz a fonott kosaraim előtt állva, amelyek közül az egyikből épp kihúzza a lábát, ugyanis sikerült beletaposnia.
Az arcom elvörösödik a haragtól, ahogy az idegenekhez robogok, majd jól leteremtem a fiút, amiért több órányi munkámat szó szerint egyetlen mozdulattal a földbe taposott. Nem kellett azonban őt sem félteni, bátran szóváltásba elegyedett velem, amíg az idősebb társa karon nem ragadta, és bocsánatkérések közepette elrángatta onnan.
- Denahi, szedd már össze magad! Nem azért jöttünk, hogy még több problémát generálj! – suttogja elfojtott ingerültséggel a hangjában, miközben a fiút odébb vonja. A tekintetemmel kísérem őket, amíg el nem tűnnek a jurták árnyékaiban, utána pedig nekilátok elpakolni és eltakarítani, miközben még mindig azon dohogok, hogy miként lehet valaki ennyire felelőtlen és forrófejű.


Annak ellenére, hogy úgy gondolom, a törzsfőnök lányának ennél sokkal komolyabban kellene viselkednie, kedvelem Pocahontast. Minden alkalommal, amikor beszélgetünk, időt töltök vele, vagy éppen a nyomában járok, hogy a falun kívül rábukkanjak rádöbbenek, hogy egy teljesen más perspektívából látja a világot.
Pocahontas azóta a barátnőm, mióta világ a világ. Nem én kértem, nem én választottam, hanem ő döntötte el, hogy a barátom szeretne lenni, kedvességével pedig képes volt megtörni az én ellenállásomat is. Nem mintha rossz viszonyt szeretnék ápolni vele, csupán sokszor azt gondolom, hogy teljesen más világokhoz tartozunk, ezért eleinte nem is gondoltam, hogy pont velem szeretne barátkozni. Ő szabadon száll a széllel, míg engem a földhöz kötnek mindennapi teendőim. Nem csak szabad, hanem szereti a veszélyt és kockázatot, példának okáért könnyedén magas szirtekről ugrik le a vízbe, amikor a kenummal várom őt odalent, hogy aztán játékosan felborítson a csónakkal együtt.
Ilyenkor szeretnék haragudni rá, valahogy mégis, amikor minden alkalommal rápillantok, elűzi a dühömet. A barátnőm arra is képes, hogy a legszigorúbb pillanatomban is megnevettessen és jótékonyan emlékeztet az élet élvezetére.
- Pocahontas, azért néha örülnék neki, hogy ha a fene nagy szabadszereteted mellé társult volna némi elővigyázatosság – magyarázom neki, miután abbahagytam a nevetést és visszafordítjuk a kenumat. Nem hinném, hogy valaha is megfogadja majd a tanácsomat, főleg azután, hogy egy-egy ilyen javaslat közös nevetés után hangzik el, de ezek a pillanatok nem tompítják az aggodalmamat.
Számos alkalommal hangot adtam már neki és most is hangoztatom, hogy féltem őt és szeretném, ha nem játszadozna ilyen könnyedén az életével. Powhatan törzsfőnök belebetegedne, ha valami baja esne, de szerintem még engem is megviselne, ha valami szörnyűség történne vele. Nem véletlen, hogy az édesapja gyakran engem kér meg arra, hogy próbáljam őt a földön tartani, de ezzel olyan lehetetlen feladatot bíz rám, mintha azt mondaná, hogy érintsem meg az éjszakai égboltot és gyűjtsem be a csillagokat.
- Tudod mit? Inkább ne is válaszolj, csak induljunk, mert várnak ránk! – fújom ki fáradtan a levegőt, ahogy elhelyezkedek a kenuban és evezőt ragadok. Amíg én felkészülök az útra, Pocahontas kihalássza a vízből az őrült mosómedvéjét, aki valami furcsa oknál fogva szintén nem rendelkezik józanítélőképességgel és minden alkalommal a barátnőmet utánozza.


Az évek kiszámítóan járnak el felettünk, ugyan egy-egy kisebb háború ideiglenes bizonytalanságot szül, de ezt leszámítva a mindennapok a megszokott mederben zajlanak: anyámnak és a falusiaknak segítek, Pocahontas nyomában járok, vagy éppen édesanyám bivalybőrre festett jegyzetei alapján próbálom megtanulni a gyógyítás alapját. Mégis, nem tudom megjegyezni, hogy mikor érdemes édesgyökeret és mikor szükséges borókabogyókat használni. Egyszerűen nem megy.
A homlokomat masszírozgatva ülök törökülésben a gyógyítói jurta előtt, és fokozatosan növekszik bennem a pánik, hogy én ehhez nem vagyok elég jó és sose fogom tudni átvenni anya helyét a törzsön belül. A tanulmányaimat azonban kénytelen vagyok félretenni, amikor férfiak közelítik meg a jurtát, ugyanis egy másik törzs útközben megtámadta a szövetségeseinket.
Automatikusan pattanok fel a földről, és a bőrökkel a kezemmel vágok be a harcosok elé, hogy figyelmeztethessem anyám az érkezésükre. A helyükre teszem a bivalybőröket, és elborzadva figyelem, ahogy betámogatják a sérülteket. Anyám a legjobban vérző harcoshoz siet, amíg engem egy fiatalabbhoz küld, aki karcolásokkal megúszta.
Miközben a fiatal férfit ápolom, nem tudom nem észrevenni a nyakában lógó farkastotemet.
- Az micsoda? – bukik ki belőlem a kérdés, miközben a sérült karjára egy gyógynövényekből készített kenőcsöt kenek. Az orromba kúszik a kenőcs szúrós illata, így fintorgok, miközben a választ kapok a kérdésre. Miközben a sebét kezelem, elmeséli nekem a hagyományukat majd büszkén kijelenti, hogy a toteme a bölcsesség jelképe.
- Igazán? Ezek szerint te valami nagy bölcs vagy? – kérdezek vissza szarkasztikusan, hiszen kétlem, hogy valakit ilyen fiatalon, kevés élettapasztalattal bölcsnek lehetnek nevezni. Amíg a válaszát várom, addig a kenőccsel borított sebet bekötözöm, időnként viszont kénytelen vagyok rászólni, hogy ne ficánkoljon már annyit, mert a többiekkel is foglalkozni kell.
- Denahi, jól vagy? – dugja be a fejét a jurtába aggódóan egy idősebb férfi. A tekintete pedig a „betegemen” állapodik meg.
- Denahi…? Várjunk csak! Te vagy a fiú, aki évekkel ezelőtt tönkretette a kosaramat és még csak bocsánatot sem kért! – költözik harag a tekintetembe, és a kelleténél kicsit szorosabbra húzom a kötést. – Te aztán tényleg nagyon bölcs ember lehetsz.
Nem kellene a szövetségeink fejéhez ilyen sértéseket vágnom, de a társa láthatóan remekül szórakozik a kijelentésemen, miközben én közlöm Denahival, hogy végeztünk és távozhat.
Gyakrabban hallgatok az impulzusaimra, mint kellene, de azt nem tagadom, hogy idővel képessé válok lenyelni a büszkeségemet és megbékélek Denahival. Nem csak békét kötök vele, de idővel már várni kezdem a látogatásaikat, ugyanis a kapcsolatunk az évek elteltével teljesen átalakul valami mássá.


Nem állítom, hogy tökéletes lennék. Nem vagyok az, ahogy a döntéseim sem mindig helyesek. Sokszor érzek bűntudatot Kocoum haláláért, hiszen a barátom volt. A barátom, akit rossz döntésre késztettem és ez az életébe került. A szellemek látják a lelkemet, és tudják, amikor Pocahontast próbálom óvni a fehéremberektől, akkor is csak a jószándék vezérel.
Amitől idegenek betették a lábukat a földünkre, nem érzek mást, mint rettegést. Ezek az emberek nem olyanok, mint a többi törzs. A fegyvereik és eszközeik halálosabbak, az öltözködésük és a bőrszínük eltér a miénktől. Tagadhatatlanul rettegek attól, hogy el fognak pusztítani mindent, ami kedves számomra, így, bár rossz barátnak érzem magam, de eleinte nem támogatom Pocahontas közeledési szándékát John Smithhez. Az a férfi kívülálló, veszélyes és a józan eszem azt diktálja, hogy nem bízhatok benne.
A viszálynak el kell harapódznia ahhoz, hogy meglássam a férfi szándékainak a tisztaságát és azt, hogy micsoda kapzsiság és félreértés vezetett ehhez a szituációhoz és engem is döntésre sarkall.
Régóta húzódik a dolog, mert eddig sosem találtam meg a megfelelő alkalmat rá, de amíg John Smith lábadozik, addig a törzsfőnök és Pocahontas elé állok, hogy bejelentsem távozási szándékomat.
Nincs maradásom ezen a véráztatta földön, ráadásul a szívem más irányba húz. Nem gondoltam volna, hogy végül egy olyan személybe fogok beleszeretni, aki nem a törzsem tagja, de azt hiszem, a barátnőm megérti a helyzetem. Az egyetlen különbség kettőnk között, hogy én nem egy fehéremberbe szerettem bele, hanem olyasvalakibe, akivel évek óta építjük a kapcsolatunkat.
A sors iróniája, hogy amennyire ágáltam a fiú jelenléte ellen, annyira hiányzik most már a férfi jelenléte. Ha jobban belegondolok a megismerkedésünk körülményeibe, most már csak nevetni tudok a széttaposott fonott kosáron, sőt, hálát adok a nagy szellemeknek a történtekért.
- Kívánom, hogy megtaláld a saját boldogságodat, Pocahontas – zárom a karjaim közé búcsú gyanánt, mielőtt kibontakoznék az öleléséből, és csatlakoznék Denahihoz. Most, hogy végre a fehéremberekkel való viszony megszűnt, végre elhagyhatom a falut és összeházasodhatunk.


Az élet mindig buktatókkal teli, s amikor azt hinném, hogy végre minden rendben lehet, bekövetkezik egy újabb tragédia. Már hónapok óta éltem Tanana törzsével, volt szerencsém közelebbről megismerni Sitkát és Kenait, bár az utóbbi meggondolatlan viselkedése időről-időre emlékeztetett Pocahontasra. Nem kell sok idő ahhoz, hogy Denahi fivérei belopják magukat a szívembe, bár a látogatások alkalmával Sitkával bőven akadt lehetőségem beszélgetni.
Sitka rengeteget mesél nekem a nagy szellemekkel való kapcsolatukról, és bátorít arra, hogy szorosabbra fűzzem a viszonyomat Tananával is, amennyiben érteni szeretném mi zajlik körülöttünk a világban. Tanana tényleg egy bölcs asszony, akinek a tanításaiból sokat tanulhatok és ő az, aki ráébreszt arra, mennyire fontos az, hogy a lélek és a test egyensúlyban legyen egymással.
Talán ezért is várom izgatottan Kenai szertartását, amikor megkapja a totemét, de sajnos az a nap tragédiához vezet. Mindez ismét néhány hallal teli fonott kosár miatt…
Sitka halála épp annyira megráz engem, mint a fivéreit, s úgy érzem, hogy Denahi mindezt nem tudja könnyen feldolgozni. Értelemszerűen az esküvőt elhalasztjuk Sitka halála és Kenai eltűnése miatt. Denahi feszült, gyászol és nem tudok neki segíteni. Nagyon rossz előérzetem van, amikor elhagyja az otthonunkat, hogy az öccse nyomába eredjen.
Hetek telnek el a kezeimet tördelve, de tisztában vagyok vele, hogy nem mehetek utána. Nem vagyok harcos, nem élném túl olyan könnyedén a vadonban, így Tanana keze alatt segédkezem.
- Tanana, nagyon aggódom Denahiért. Nincs valami mód arra, hogy felvegyük a kapcsolatot a nagy szellemekkel? Nem tudjuk a segítségüket kérni, hogy vigyázzanak rá és Kenaira? – ejtem az ölembe a gyógynövényeket a nő mellett, miközben olyan gondolatok kínoznak, hogy mi van, ha a fiúkat is medvék ölték meg.
Tanana elnéző, már-már szórakozott mosollyal ugyanazt a munkát végzi, amelyet én az imént abbahagytam.
- Nézd, gyermekem, a szellemek döntésébe nem szólhatunk bele. Sitkának tervei vannak a fivéreivel, Kenainak és Denahinak közösen kell átesni ezen a próbán.
- Mégis miféle próbáról van szó? Te nem aggódsz, hogy bajuk esik? – értetlenkedek zavartan. Hogyan lehet ennyire nyugodt? Biztos vagyok benne, hogy tud valamit, amit nem hajlandó elárulni, így napokon keresztül faggatom őt, mire végre nem hajlandó segíteni. Legalább is, abban segít, hogy kommunikálni tudjak a szellemvilággal, amikor megjelennek az éjszakai fények.
- Sitka! – A sikkantásomat elnyeli a számhoz tapasztott tenyerem, ahogy meglátom a férfi alakját. A könnyek csípik a szemeimet, ahogy közelebb lépek hozzá. Szeretném megérinteni, átölelni őt, de az ujjaim nem foghatják meg őt. A tekintetében éppolyan szomorúság ül, mint az enyémben. Átérzem a fájdalmát.
- Sitka, ugye Denahi és Kenai jól vannak? – teszem fel neki a kérdésemet, de nem kapok tőle egyértelmű választ. Nem szólal meg, azonban képeket mutat nekem: az állatvilágról, a minket körülvevő világról, amellyel barátságban kellene élnünk, majd a földön vonuló medvék és farkas képe elmosódik, egy magasban szárnyaló sas képe bontakozik ki előttem. A sas körözni kezd körülöttem, majd átrepül a mellkasomon és szertefoszlik.
Akkor még nem értem mit akar ezzel mondani. Idő kell hozzá, hogy megértsem: a sas, amely utat mutat, vezeti környezetét és békét teremt maga körül már nem lehet Sitka, így ez a feladat rám hárul, hogy segítsek majd Denahinak megtalálni a belső békéjét.
Ebben viszont akkor tudok csak segíteni neki, amikor visszatér az útjáról, és sikerül rendeznie a viszonyát Kenaijal, aki idővel úgy dönt, hogy a medvelétet választja.


Elgondolkodva forgatom az ujjaim közötti sastotemet, amely rendszerint a nyakamban lóg. Az emlékeim visszatérése előtt is fontos szerepet töltött be számomra ez a nyaklánc, azonban, amióta emlékszem arra, hogy az esküvőnk napján Tanana jóvoltából én is átestem a beavatásomon, azóta úgy őrzöm ezt az apró totemet, mintha az életem múlna rajta.
Fogalmam sincs miként kerültünk ide, de tudom, Denahira számíthatok, ugyanis még mindig mellettem, bár ebben a világban más néven szólítanak mindkettőnket.
A reggeli kávém mellett ülve teljesen elmerülök az emlékeim forgatában, amelyből csak akkor ocsúdok fel, amikor Denahi csókot nyom az arcomra. Zavartan pillantok fel, és csúsztatom a pólóm alá a nyakláncot, miközben a tekintetemet ráemelem.
- Tudod, gondolkoztam. Ha mi itt vagyunk, akkor a barátaink és a családtagjaink is bizonyára itt vannak. Szerintem, tudom ki Pocahontas, legalább is, eléggé árulkodó, hogy ilyen szoros kapcsolatban állok vele, és… Lehet, hogy az öcséd és a kis medvebocs is itt vannak valahol, bár remélem, ezúttal nem medvealakban mászkálnak, mert nem lenne szerencsés, ha a vadászok kilőnék őket – töprengek hangosan, ahogy az ujjaimat a kávésbögre köré fonom. Még mindig érzem a kerámián keresztül áradó hőt, így még nem merek beleinni, mert tudom, ha elhamarkodottan cselekszem, csupán megégetném magam. Ráadásul a téma, amivel reggeli előtt előhozakodok sem hat könnyednek, hiszen nem tudom, hogy a férjem mennyire szeretne a testvére nyomába eredni, de én szeretném megtalálni a törzsünket, a családtagjainkat és a barátainkat, hogy végre megnyugodhasson a lelkem.



✦ Jó problémamegoldó képességednek köszönhetően átlátsz bonyolultabb eseteket, problémákat, rejtvényeket.
✦ Abban az esetben, ha valaki megfogadja a tanácsodat, az ügye nagyobb eséllyel lesz pozitív végkimenetelű. Magadnak azonban nem tudsz ilyen tanácsokat osztogatni, a képességed nem hat rád, így önmagaddal szemben előfordulhat, hogy ha nem nem adsz elég időt magadnak és nem gondolod át a helyzetedet, akkor a rossz döntést fogod választani.