Sosem tartottam a középiskolás éveimet mérvadónak. Már az elejétől fogva úgy vágtam bele az egészbe, hogy nem érdekelt különösebben milyen véget ír majd nekem. Hiszen' mi másban különbözne ez az iskola bármely mástól? Viszont tévedtem. Ez az iskola abban különbözött a többitől, hogy te itt voltál, Ayuzawa. S talán te úgy hiszed én forgattam fel a békés kis világodat, én épp ellenkezőleg gondolom. Amint beleléptél az életembe, tudtam, hogy örökké hozzád leszek kötve. Bárcsak így lehetett volna. A középiskolás évek alatt még a magaménak tudhattalak, aztán mint a kámfor, eltűntél kezeim közül. Tudtam, hogy a karriered fontos és azt is, hogy ki akartál lépni a szegénységből, s te voltál oly' makacs is, hogy a segítségemet elutasítsd. Hiszen ez voltál te, Ayuzawa. Egy eltökélt, önálló nő. A szemeiden keresztül viszont én is láttam, hogy a kettőnk sorsa más vizekre evez, de sosem adtam fel a reményt, hogy egyszer még életfonalaink összeérnek. Ott hagytalak hát Japánban, míg én Angliába utaztam, hogy orvosi egyetemen tanulhassak. Vissza abba a zord városba, ahol a Walker család egykoron létezett. Gyűlöltem ezt a helyet. Gyűlöltem a története miatt. A rengeteg szenvedés miatt, amit gyerekkoromban okozott nekem. Hiszen egy senki voltam. Egy baleset. Egy szégyen. A Walker család nagyasszonya és grófja afférjából született gyermek sosem lehetett törvényes tagja a háznépnek.


Hiányzott a mosolyod, a  bátorságod és a makacsságod. Nap, mint nap csak az emléked éltetett és tartotta bennem a lelket, hogy véghez vigyem a terveinket és lediplomázhassak. Rengeteg barátot szereztem, ám egyikőjük sem volt oly' közeli, mint amilyenek ti is voltatok. Hiányzott az ottani közösség, a megannyi nevetés és kedves pillanat. Így hát ahelyett, hogy a múlton rágódnék, figyelmemet teljesen a tanulmányaimba süllyesztettem. Sikeres voltam, ez tagadhatatlan, s mire feleszméltem, már a diplomával a kezemben gratuláltak nekem professzoraim. Aztán egyiket követte a másik, először gyakornokként, majd szakorvosként, később pedig részlegvezetőként dolgozhattam az angliai Nightingale kórházban.
Emléked elhomályosodott, Ayuzawa. Olyannyira, hogy én már kétségbeesetten kerestem ki a neved nap, mint nap, csak hogy a telefonra bámulva azon rágódjak felhívjalak-e vagy sem. De a kezem sosem ért el a hívásgombig. A beosztásom pedig besűrűsödött, s nem volt időm magunkkal foglalkozni.


Egy sürgősségi hívás miatt áthelyeztek egy szomszédos város kórházába, ahol jóval kevesebb szakorvos volt kéznél, így mindenkire szükségük volt. A saját autómmal közelítettem meg a várost, ahol menetrendszerinti időben kellett érkeznem. Ám a sors különös fintora úgy hozta, hogy egy teljesen idegen területre tévedjek, mely...még csak a térképen sem volt rajta. Hiába vezettem át a városokon át, egyik sem volt egyértelmű. Furcsa, mágikus helynek tűnt, melynek semmi értelme nem volt. Hiába vezettem tovább, hiába kerestem a válaszokat, nem értettem mi folyik itt. Mégis elvarázsolt a városok szépsége és különlegessége, ezzel egy pillanatra el is feledtette velem miért is keltem útra. Aztán satu fék. Kerékcsikorgás. Heves légzések. Egy ideig csak a kormányra markolva veszem sebesen a levegőt, hogy megakadályozhassak egy kellemetlen ájulást, ugyanis akit két szemeimmel látok magam előtt, az kétségtelenül Ő. Kiszállok hát az autóból, majd a nyitott ajtóba kapaszkodva mosolyodok el.
Ayuzawa.