Senki nem tudta, hogy az irodában időztem. Nem reagáltam a hívásokra, sem pedig a kopogásra, hiszen még hajnalban azért jöttem ide, amikor mindenki elfoglalt volt a reggeliztetéssel, hogy a sajtónak ne jusson eszébe itt keresni. Amióta megjelent a könyvem, azóta egy perc nyugtom nem akadt. Márpedig a könyv megjelentetésével nem a hírnév volt a célom, hanem az, hogy megbocsájtást és megértést nyerjek.
A papírlapokra kiterítettem minden kártyámat: szó volt a bántalmazott gyerekkoromról; az elnyomásról, amelybe a tulajdon családom kényszerített; a vágyról, hogy egyszer talán tartozhatok valahová, vagy szeretni fog valaki; a sóvárgásról is szót ejtettem benne az örökségem iránt, vagy éppen a tény, hogy mennyire megviselt a bátyám inkompetens vezetése. Elmeséltem milyen érzés volt a saját elmémnek a rabja lenni, bántani azt a személyt, aki képes volt engem látni és nem a rangomat, majd azt is, hogy mennyire ki voltam szolgáltatva mások akaratának. Némán tűrtem a meghurcoltatást Arendelle-ben, és esélyem nem volt fellebbezni a bátyám döntése ellen odahaza.
Fásult sóhajjal löktem ki magam alól a széket, és sétáltam a tükörképemhez, amelyből nem a mostani arcom köszönt vissza, hanem
Hansé. Már egy ideje nem beszélt hozzám. Eggyé olvadt velem, mintha elfogadtam volna a sorsomat.
Időről-időre akadtak emiatt nyomasztó gondolataim. Rossznak akartak feltüntetni engem. Miért ne lehetnék akkor az? Aztán eszembe jutott, hogy mindent azért építettem fel és azért küzdöttem a múltam ellen, hogy megmutassam magamnak és a világnak, hogy ennél többet voltam és jobbat érdemeltem.
A lényem egy része azt súgta, hogy ne álljak ellen, és lépjek ismét arra az ösvényre, amelyre a környezetem kényszeríteni akart. Felidéztem magam előtt
Elsa gyűlölettel teli arcát, holott nekem köszönhette az életét, a fülemben csengett apám hangja, hogy mind közül én voltam a mihasznább gyereke. Láttam magam előtt
Anna árulástól fájdalmas tekintetét, és éreztem a testemen minden egyes ütést, amelyeket a fivéreimtől kaptam gyerekkoromban.
Lehorgasztottam a fejem. A kezeimet a tükör két szélére támasztottam, és egész testemben remegtem. Mind azt akarták súgni nekem, hogy elbuktam. Hogy osztályrészül jutott nekem a gonoszság, de én egy herceg voltam. Egy olyan herceg, aki többre hivatott annál, hogy lealacsonyítsák gazemberré.
Kopogást hallottam odakintről, de nem válaszoltam. Jobb szerettem volna, ha azt gondolták rólam, hogy ma nem jöttem be, pedig az asztalomon halomba állt a félkész papírmunka.
Az ujjaim a hideg tükörfelületre siklottak, fellestem, hogy a tükörképem szemébe nézhessek. Eszembe jutottak az északi falra ragasztott üzeneteim és Freya. Ő valamiért hitt bennem. Látott engem. Engem. És nem
Hansot, a tizenharmadik herceget. Nem
Hansot, az árulót. Nem
Hansot, a láthatatlan testvért. Hanem engem. Aztán eszembe jutottak az udvaron nyüzsgő gyerekek, akikért tűzbe tettem volna a kezemet, hogy ők ne élhessék át azt, amit nekem kellett. Utána pedig magamban felsoroltam azon barátaim neveit, akik kitartottak mellettem.
Ekkor a tükörben, a hátam mögött kirajzolódott számomra Solaris alakja is. Szóval mégsem képzelődtem az imént, amikor mintha ajtónyitást hallottam volna.
- Á, Solaris! Mióta állsz mögöttem? – kérdeztem csendesen. Még mindig a falat támasztottam a kezeimmel, enyhén a tükör irányába görnyedve. Nem akartam leteremteni azért, mert bejött. Nem díjaztam a privátszférám megzavarását, de tudtam, hogy okkal tett így.
Még egy utolsó pillantást vetettem a tükörképemre, aztán Solaris felé fordultam. Kényelmes léptekben sétáltam vissza az asztalomhoz, mintha a korábbi vívódásomnak nyoma sem lett volna. Tökéletesen értettem ahhoz, hogy elrejtsem a gyengeségeimet.
- Mire volna szükséged? – Az asztalom mögött állva mégsem foglaltam helyet, hanem a székem támlára helyeztem mindkét kezemet, és arra vártam, hogy Solaris végre elárulja, hogy milyen ügyben keresett fel.
Legutóbbi képek
