I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
- Szerintem egyezzünk ki egy döntetlenben, te is és én is roppantmód szerencsések vagyunk. – mosolygok fel rá édesen a csókunk után, megcirógatom finoman az arcát is. Annyira szeretem őt, hogy talán arra szavak nincsenek is. Annyira nagy szíve van, mindig meg tud nevettetni és mintha csak ő kellene olykor ahhoz, hogy előre lépjek és ne egyhelyben toporogjak. Ezeket mind-mind szeretem benne és még tudnám sorolni, de akkor lehet napokig itt rostokolnánk és egyhamar nem szabadulnánk el semerre. Most jelenleg iszonyatosan boldog vagyok itt van velem, kiegészítjük egymást és csak ez számít. Az emlékek pedig… egyre erősebbek. Tehát nekem Sean a tökéletes pár, akihez úgy érzem bármi történjék mindig hazatalálhatok. - Én is alig vártam, szerettem volna végre kettesben lenni veled úgy normálisan. Szeretem a vendéglőt meg minden, de agy elrabolhatlak magamnak. – mosolyodom el és felkuncogok egy kicsit. Csak remélni merem, hogy tényleg jó a megérzésem, hiszen csakis az én dingem mellett voltam képes ennyire elengedni magamat, élvezni az életet. Sőt mindenével hasonlít is rá mintha nem is kerültünk volna át egy másik helyre. Hanem ott folytatnánk az életünket, ahol abbahagytuk… igaz jó pár hiányos emberrel, mint mondjuk Denis. Lehet fura lenne ennyire fiatalon itt anyának lenni, de a gyereke mindenkinek hiányozna, nem igaz? - Ma mindenütt tömeg volt szerintem, legalábbis olyan érzésem támadt néhány helyen, hogy teljesen felbojdult a város. Mindenesetre. Tökéletes már most az este. Ez pedig mindennél többet ér. Sőt, lehet értékesebb is, hisz elég rendesen megdolgoztattak érte. – mondom nagy pozitivitással. Szerintem az ő remek kedve az, ami átragad rám kötelező jelleggel. Képes lennék csak úgy belekarolva ellenni egész este és nézni azokat a szép szemeit. Huh, azt hiszem ez hirtelenjében nyálasnak is hangozhat. Sebaj. Olykor kell egy-egy ilyen pillanat is. - Ameddig nem megyünk a közelükbe nem fognak leütni, ne aggódj emiatt. Mondanám, hogy akár meg is védelek, de lehet így is úgy is az ütő nyerne. – gondolkodom el, én magam is felnevetek, ahogy ő. Annyi emlék, annyi minden van. Mikor lesz a megfelelő pillanat arra, hogy elmondjam ki vagyok? Egyáltalán miként tudom kipuhatolni ő az e, akinek gondolom? Ezek a kérdések folyton folyvást visszaköszönnek az elmémbe. Rengetegszer van a nyelvem hegyén, hogy kibökjem. Én vagyok az, Mavis. Ugye te vagy az én egyetlenem? Eme gondolatból kezének érintése ragad ki ebből a gondolatból mire lenézek először a kezünkre kis mosollyal majd fel Seanre. Szeretem mennyire eltűnik kezem a kezében. Aprónak érzem magamat mégis úgy, hogy bármire képes lennék továbbra is. Talán többre is mint amire először gondolnék. - Addig melegítem a kezedet. Szóval akár zsebre is rakhatjuk őket addig se fázz míg valami meleghez nem jutsz, mit szólsz? – kérdezem meg tőle. Mégsem akarnám, hogy megfagyjanak az ujjai vagy akár az egész keze. Szomorúvá tenne az már egyszer biztos. Így már elkezdem valahogy azon gondolkodni vajon hol tudnánk meleg italt szerezni esetlegesen mit? Nagyon ünnepelni szeretnénk a randit akkor lehetséges a forralt bor lenne a legjobb választás, de szigorúan a korizás után, nem szeretném bátrabbak lennénk tőle, mint amilyennek tanácsos lenni a pályán, bár valahogy vonz a gondolat, hogy tényleg úgy igazán belevessük magunkat és csak élvezzük az itt létet. Megspékelve azzal természetesen, hogy nem tarolunk le senkit. Balesetet okozni ugyanis egyáltalán nem okés. Vagy összetörjük magunkat is és másokat is, vagy csak magunkat, ha vagyunk olyan szerencsések, hogy teljesen nem taroljuk szét a pályát és az embereket. - Akkor ez is pipa, legalábbis a megbeszélés része. – kérdésére elgondolkodom, hogy hova mehetnénk majd eszembe jut az a hangulatos szép kis étterem, ahova már rég beszerettem volna ülni vele. - Mit szólnál ahhoz, amit múlt héten mutattam? Tudod, akik reklámozták magukat. Olyan kis szép, hangulatos hely. Biztos tetszene nekünk is. Esetleg neked lenne valami más javaslatod? – kérdezem meg tőle érdeklődően, hisz hátha ő akár kinézett valami helyet kettőnknek még így pluszban a program mellé. Nem szeretném keresztülhúzni a számításait, de hát, mint mindent ezt is simán megtudjuk beszélni. Így adok egy puszit arcára és én magam is elmosolyodom, ahogy meglátom azt az édes vigyorát. Annyira szeretem mikor így felderül az arca. Én pedig simultam hozzá, ahogy magához ölelt még inkább. Beszívom az illatát azt a tipikus Sean illatot, amelyet bármikor felismernék, hiába használ bármilyen kölnit vagy ilyesmit. - Hm, csak nem ölelkezős hangulatunkban vagyunk? – szívom kicsit a vérét mosolyogva és felpillantok rá, de továbbra sem távolodom el tőle. Ám a másik kérdés, ami fúrta az oldalamat nem más volt mint, hogy tud e korizni így nem is kímélem. Felteszem a sok pénzes kérdést. Egy kicsit felnevetek azon, amit mond, hisz valóban rengeteg dologhoz ért, de pont a kori maradt ki neki? Az kész furcsaság, de sebaj én ezer örömmel tanítom meg azon ne múljék. - Ne aggódj semmi miatt, majd megtanítalak és nem kell összekaparni téged. Maximum rászólunk azokra a ketrecharcosokra, hogy kicsit odébb próbálják felszántani a jégpályát. Áll az alku? – játékos hangot ütök meg és szemeimben is megcsillan a játékosság. Szerettem benne, hogy őszintén bevallja, ha mondjuk gyengeségei vannak. Ez is nagy akaraterőre és igazából bátorságról ad tanúbizonyságot, amit rettentően tudok értékelni. Sokan valami kamu hős dumával elpalástolták volna a gyengeségüket, de Sean soha nem ilyen. Ő még, ha kicsit rögös is az egyenes utat választja. Közeledünk a pályához, rengetegen vannak így is, de amilyen nagy biztos lesz egy nyugodtabb rész kettőnknek, hogy tudjam őt szépen terelgetni és tanítani. Megcirógatom a kézfejét hüvelykujjammal miközben sétálunk, szépen esik a hó mintha ezzel is üdvözölni akarna. - Majd keresünk egy nyugis helyet, ahol tudlak tanítgatni mielőtt bevetnénk magunkat a tömegbe. – pillantok fel rá a szemem sarkából. Talán valami díjat fel kellene számoldnom azért, mert tanítani fogom. - Viszont! Fizetned kell, hogy tanítalak. Mondjuuuk öleléssel vaaagy puszival esetleg csak azzal, hogy rám mosolyogsz. – mondom neki nagyon eljátszva a komolyt, de a végén elnevetem magamat, megérkezve pedig beállunk, hogy jegyet válthassunk, na meg korit. - Először igyunk valami meleget, mielőtt felmegyünk a pályára? Van egy csomó lehetőség. – bökök az italos pultok felé, ahol tényleg jó sok meleg ital van és így felmelegíthetné a kezét is.
995 szó
you are my ding while i am your doom
Together we are a strong couple.
Nem szórt rá senki csillámport
Morticia Moira Dumort
Lázadó
Mesehõs :
Hotel Transylvania Mavis
Egyszer volt, hol nem volt... :
Ennyi ember hisz bennem :
3
Akinek az arcát viselem :
Odeya Rush
A tükör mögött :
Dracarys
Kedd 2 Ápr. - 21:28
Mavis & Johnny
Sosem voltam az izgulós alkat. Mindig igyekeztem lazára venni a figurát és a mának élni, de azért most egy kicsit mégis ideges voltam, mert gőzöm se volt arról, hogy Tish mit szól majd ahhoz, hogy szeretném feleségül venni. A korábbi sikertelen kísérleteim sem törtek le túlságosan, csupán most már eljutottam arra szintre, hogy ha törik, ha szakad, de végre megmutatom neki a jegygyűrűt, amit korábban vásároltam és felteszem neki azt a kérdést, amit hetek óta nem bírtam megtenni. Egy ideje már itt ácsorogtam és fáztam, de minden problémámról egy csapásra megfeledkeztem, amikor felbukkant a színen. Éreztem, ahogy a sálam mögött hatalmas, idióta mosolyra húzódott a szám. De hé! Nem hibáztathatott senki azért, mert örültem annak, hogy végre láthatom a barátnőmet, nem? Különben sem borítottam fel semmit, nem lángolt az arcomon kívül más a környezetemben és egyelőre mindenféle természeti katasztrófa elkerült, szóval igenis megérdemeltem, hogy egy kicsit csodálhassam, amíg ideért hozzám. Lejjebb toltam a sálamat – felfedve ezzel a mosolyomat -, hogy egy csókot nyomhassak a homlokára. Ha nem lett volna a közelemben és tartott volna melegen, akkor bizonyára rosszul esett volna az arcomat érintő hideg fuvallat, de jelen pillanatban semmi nem tudott érdekelni. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, ahogy az arcomat cirógatta, és elfogott a vágy, hogy most azonnal megkérjem a kezét. Az ujjaimmal kitapogattam a kabátomban lapuló dobozkát, majd eszembe jutott, hogy ennél sokkal különlegesebb pillanatnak kellene lennie a lánykérésnek, így kinyitottam a szemeimet, hogy őt csodálhassam. - Ugyan, mindketten tudjuk, hogy melyikünk a szerencsésebb – nevettem fel, ahogy még egyszer közelebb húztam magamhoz, de ezúttal ajkait csókoltam meg. Fogalma sem volt arról, hogy mennyire elveszettnek éreztem magam, amíg be nem sétáltam az apja vendéglőjébe és nem találkoztam vele. Mielőtt náluk kezdtem volna dolgozni, olyan mintha, mint elveszítettem volna önmagamat, de ő visszaadta nekem az emlékeim egy részét. Még mindig egy kicsit hiányérzetem volt, valami hiányzott mellőlünk, de próbáltam nem foglalkozni ezzel a kellemetlen szúró érzéssel és csak ráfókuszáltam. - Zsír! Örülök, hogy nem tartott fel, mert… - A hajamba túrva elharaptam a mondatot, és ismét elröhögtem magam. Nem akartam elárulni magamat. – Alig vártam ezt a napot. Próbáltam kivágni magamat ebből a helyzetből, és nem hazudtam neki, mert már nagyon régóta tervezgettem ezt a percet, és már nagyon túl akartam esni rajta. - Akadt egy-két dolog, amit el kellett intéznem, tudood, ilyen unalmas dolgok, mint a számlák befizetése meg bevásárlás, szóval nekem is bőven akadt teendőm, és a postán is feltartottak, szóval siettem, hogy időben ideérjek, de nem volt ma semmi para. Remélem, ezután is laza lesz a nap – foglaltam neki össze röviden, hogy mikkel foglalatoskodtam, bár azt az apró tényezőt kihagytam, hogy reggel óta csak az eljegyzésen járt az eszem. - Ne is mondd! Elég para némelyik kölyök, de attól még imádom őket, csak nem szeretnék egyik hokiütője elé se bekeveredni – ráztam meg a fejemet, ahogy prüszkölve felröhögtem. Szerettem a gyerekeket, és egyszer talán szerettem volna sajátot is, de abban biztos voltam, hogy előbb tanítom meg a kölyköt DJ-zni, minthogy ütőt adjak a kezébe. A végén még eltanult volna a gyerek egy-két trükköt a leendő apósomtól, és… Megborzongtam. Nem akartam belegondolni abba, hogy az mennyire ütős kombó lett volna. Automatikusan kulcsoltam össze az ujjainkat, már hiányzott az érintése. Az apró kézfeje eltűnt a tenyeremben, mégis megnyugtató volt érezni, ahogy a bőre a bőrömhöz ért. - Ó! Hát… Elfelejtettem kesztyűt venni, de nyugi, megmaradok – vigyorogtam, pedig nem tagadtam: tényleg kicsit lefagytak az ujjaim. A javaslatra röhögve emeltem fel a kezeinket, és mutattam meg neki, hogy valóban az ő picike kesztyűi apróak lettek volna az én lapáttenyereimhez. – Nem baj, majd iszok valami teát, forrócsokit, vagy forralt bort. Bár, lehet, hogy a forralt bort kerülnöm kellett volna, ha pályára akartam lépni, mert abból semmi nem jó nem sült ki, ha én alkohol közelébe jutottam, elvégre anélkül is eléggé kétbalkezes-lábas voltam. Nem bántam, hogy végre elindultunk, mert rengeteg gondolat keringett körbe-körbe az agyamban, mint valami őrült ringlispír, de ezek megmaradtak gondolati síkon. Helyette dumáltam a bolond macskásnéni szomszédomról, a munkáról, arról hogy egyébként éhes vagyok, vagy elmeséltem Tishnek a legújabb viccet, amit nemrég a srácoktól hallottam. Mindenről beszéltem, csak arról nem, amiről ténylegesen szerettem volna. - Simán. Farkaséhes vagyok amúgy is! – A gyomrom pedig egy genyó áruló volt, mert az éhségemnek bizony hangot is adott, pedig terveim között szerepel a lánykérés előtti, vagy utáni büfémegszállás. Nem gondoltam volna, hogy Tishnek más tervei voltak, így kíváncsi karoltam át a vállainál és húztam magamhoz. – Miért? Te hol szeretnél enni? Nem szerettem nélküle dönteni, vagy nem megbeszélni dolgokat, szóval érdekelt, hogy ő mit akart, ha már így felhozta a témát. Én nem voltam semmi rossznak az elrontója, bár tagadhatatlanul valami édeset kívántam. Amikor puszit adott, idióta vigyor kúszott az arcomra, amelyet nem tudtam és nem is akartam visszafojtani, helyette csak még szorosabban öleltem magamhoz. Ha kérdezte, akkor természetesen az volt a válaszom, hogy nem akartam, hogy ő megfagyjon. - Huh, hát az izgalmas lesz! Mint tudod, én vagyok a görkorcsolya koronázatlan királya és mellette sok minden más, de… Bevallom, hogy előtte még nem koriztam jégen, szóval, ha egy kiskanállal kell majd összekaparnod a ketrecharcos hokijátékosok elől, akkor előre is bocsi! – A hóesésben sétálva, a pályához közeledve talán nem volt a legjobb ötlet elárulni, hogy amúgy tök béna voltam, de hé! Mentségemre szóljon, hogy amennyire nyomi voltam egyes dolgokban, annyira voltam nyitott az újdonságokra. Meg aztán, előszeretettel égettem le magamat mások előtt, szóval talán ez volt annyira meglepő velem kapcsolatban.
Alig vártam, hogy elrepüljön mellettem a nap azon része, amit munkával töltök. Ne értsen senki félre ezer örömmel segítek apámnak, hisz én magam is szívemen viselem a vendéglő sorsát. Szeretem a helyet, hisz hangulatos, kedves és mindig próbálom a legjobbat nyújtani minden vendégünknek. Sean pedig tényleg sok segítség, de még mennyi! Ennek köszönhetően ismerhettem meg őt. Erre a gondolatra elmosolyodom és feljebb húzom a sálamat, ahogy sétálok. Hiszen azért eléggé csípős az idő, szinte már nem tudja az ember eldönteni, hogy megszokja ezt a hideget vagy sem. Ez a gondolat menetem pedig el is söprőik, hisz a legfontosabb most Sean. Közeledve a találkozási ponthoz meg is pillantom őt, nemsokára pedig az oly ismerős széles mosoly jelenik meg az arcán. Ennek hatására érzem, hogy az én ajkaimra mosoly rajzolódik. - Szia édes! – hunyom le egy pillanatra szemeimet, ahogy homlokomra csókol. Szerencsém van, hogy a hideg miatt kipirultam, így nem veheti észre, hogy mennyire zavarba jöttem már csak ennyitől. Helyette megajándékozom egy mosollyal. Felemelve kesztyűs kezemet pedig megcirógatom az arcát. - Szerintem pedig én vagyok szerencsés amiért ilyen helyes lovagom van. – kacsintok rá játékosan. Annyira jólesnek a szavai, mindig melengetik a szívemet. Úgy érzem tényleg én vagyok a legfontosabb személy számára. Csak engem lát, senki mást és ez felbecsülhetetlen. Sőt talán eléggé hálás sem lehetek azért amiért Sean itt kezdett dolgozni. Az már más tészta, hogy nagyon nagy eséllyel azt merem vallani, hogy ő Johnny. Az én drága dingem akit soha senki nem pótolhat. - Kellemesen, kiszolgáltam a vendégeinket és próbáltam mindent elintézni, amit apu elszeretett volna. Szóval apu nem problémázott, ne aggódj és így eléggé produktív voltam és még jobban esik, hogy veled lehetek újra. – felelem. Persze azért is hajtottam, hogy apu véletlenül se gondolja azt, hogy befoghat újra. Hisz nekem is kijár egy kis én idő főleg az általam annyira szeretett személlyel. - Neked, hogy telt a napod? – érdeklődöm, reményeim szerint apa őt sem piszkálta, nagyon nem örülnék neki. Ezt a pillanatot vele pedig senki nem veheti el tőlem. Nem is hagynám, hisz ki merné ezt a kis időt háborgatni, ami végre egymásra fordíthatunk? - Menjünk, persze. Mindig van egy játékos, aki úgy játszik mintha nem is tudom… ketrec harcos lenne? Jó hasonlat ez egyáltalán? – mondom elgondolkodóan és megfogom a kezét úgy indulok meg vele, próbálom melengetni az övét, biztos nagyon fázik. Azért nem kerülte el a figyelmemet az sem, miszerint neki nincs kesztyűje. - Nem fázik a kezed? – hangom aggódó, hisz nem szeretném, ha átfagyna a keze. - Mondanám, hogy odaadom az enyémet, de van egy sejtésem a te kezedre kicsi az enyém. – nevetek fel halkan. Így hát megcirógatom a kezét és ahogy fogom övét a zsebembe mélyesztem a sajátommal. Így az egyiket legalább melegíthetem. Nem merem elmondani neki még mindig, hogy én ki is vagyok valójában. Mi van, ha azt az egy százalékot kapom el és mondjuk nem Johnny? Igaz, ez nagyjából lehetetlen, annyira Johnnys. Sétálok mellette, élvezem még most a hideget is, hogy ő mellettem van. Majd szemem sarkából felpillantok rá kicsit felhümmentve. - Majd utána van kedved enni valamit? Kivételesen beülhetünk valahova és akkor nem otthoni kosztot eszünk. – vetem fel ötletnek, hisz fogalmam sincs egyáltalán tervez még valamit utána vagy sem. Séta közben egyszer csak felpipiskedem és puszit nyomok az arcára. Már talán megszokhatta tőlem, hogy random helyzetekben tudok puszit nyomni az arcára. - Kíváncsi vagyok a koritudásodra ám! – hunyorítok rá mosolyogva. Hisz soha nem mondta, hogy tudna.
571 szó
you are my ding while i am your doom
Together we are a strong couple.
Nem szórt rá senki csillámport
Morticia Moira Dumort
Lázadó
Mesehõs :
Hotel Transylvania Mavis
Egyszer volt, hol nem volt... :
Ennyi ember hisz bennem :
3
Akinek az arcát viselem :
Odeya Rush
A tükör mögött :
Dracarys
Hétf. 5 Feb. - 22:53
Mavis & Johnny
Ideges voltam. Már kétszer akartam Morticia kezét, de valami mindig félrement, bár lehet az is közrejátszott ebben, hogy talááán nem a vendéglőben, vagy a vendéglőben és munka közben kellett volna kitalálnom az egészet. Eddig minden próbálkozásom meghiúsult, úgyhogy reméltem, hogy a most minden klappolni fog majd. Szerintem ő nem is sejtette a terveimet, hiszen csak annyit mondtam neki, hogy el akarok menni korizni. Nem tudtam amúgy korizni. De hát nem lehetett bonyolultabb a görkorinál, nem? Az pedig ment, így ezen a vonalon maradva úgy gondoltam, hogy akkor a másik verzióval is boldogulni fogok. Csípős hideg volt még úgyis, hogy a fél arcomat sálba bugyoláltam, a fejemre pedig sapkát húztam. Mit meg nem adtam volna egy jó tengerparti henyélésért! De nem panaszkodtam, addig semmi nem érdekelt, amíg Tish velem volt. Mármint, amikor épp velem volt, mert még nem volt itt, a kezeim pedig lefagytak, mert annyira siettem, hogy a kesztyűimet otthon felejtettem. Nem mertem azonban zsebre dugni a kezeimet, hiszen ott lapult a kis dobozka, amely az eljegyzési gyűrűt rejtette, és magamat ismerve, ha most elhúztam volna a zipzárt, akkor a dobozt egy örökkévalóságig kereshettem. Nem akartam kockáztatni, inkább megbarátkoztam azzal a tudattal, hogy a kezeim olyan hidegek voltak, mint egy jégcsap, ha cserébe a mai nap tökéletesen alakult. Szerencsére, nem kellett tovább ácsorognom magányosan a hóesésben, amúgy sem volt abban semmi romantikus, ugyanis a közeledő alakban ráismertem Morticiára. Éreztem, hogy hülye vigyor terült szét az arcomon, és a kezeimet se éreztem hirtelen olyan fagyosnak. - Szia kicsim! – nyomtam egy csókot a homlokára, amikor végre ideért. – Ma is csodálatos vagy. Sosem szalasztottam el a lehetőséget, hogy a tudomására adjam mennyire örültem, mert az életem részese volt. A kezeimet a farmeromnak dörzsöltem, mert eddig meg akartam fagyni, most pedig izzadtak az idegességtől. - Hogy telt a napod? Az öreged ugye nem problémázott sokat? – Kicsit tartottam attól, hogy Tish apja nem akarja majd elengedni őt, és be fogja munkára, mondván, hogy nagy volt a forgalom és kevesen voltak beosztva mára, de úgy tűnt, sikerült meglógnia. Ez pedig máris egy piros pont volt a mai nap margójára. - Indulhatunk? Nagyon várom már, hogy megérkezzünk a pályára! Bár remélem az iskolások nem lesznek ott, mert azt hallottam, hogy bár király hokijátékosok, de némelyik vad a pályán! – nyújtottam felé a kezemet. Annyira izgatott voltam, hogy alig bírtam tartani a számat, márpedig elég ciki lett volna, ha pont én árultam volna el a szándékaimat. Vajon ő amúgy tudta, hogy mit tervezek? Az apja elárulta neki? Mert úgy éreztem, hogy az elmúlt évek során annyi mindent átéltünk, hogy szerettem volna összekötni az életemet. Sőt, ugyan nem beszéltem még neki róla, de szívem mélyén tudtam, hogy ő Mavis. Talán el kellett volna árulnom, hogy amúgy én voltam Johnny, bár ha keresett is, szerintem nem volt nehéz kitalálnia, hogy én voltam én.