Az ébresztő hangja kiszakít az álomtalan sötétségből; mély, ragadós massza alól szivárgok vissza a felszínre, és az ébrenlét fájdalma éles tűk százával hasít fel a bőröm alól. Még mindig élek, jön az első, egykedvű felismerés, ahogy a gondolatvasút rozsdás kerekei beindulnak a fejemben és hozzák magukkal az elmúlt napok, hetek, évek emlékeit és rossz döntéseit. A koponyám alól mérgező gőzként szivárog fel a kialvatlanság okozta fájdalom, mintha minden egyes gondolattal egyre jobban és jobban lüktetne.
Beletemetem az arcomat a párnába és megpróbálom a lehetetlent: elgurulni a közeledő fények elől, vagy legalább úgy tenni, mintha nem dudálna, hátha becsaphatom az agyamat és visszaszerezhetek egy kis alvást, a tudatlanság örömének ártatlan illúzióját.


Remek. Fájdalmas morranással nyúlok ki oldalra, az ujjaim körbetapogatják az éjjeliszekrény üres tetejét, mire rájövök, hogy a hang máshonnét jön. Kell egy kis idő, hogy megtaláljam a telefont magam mellett, mélyen a párna alá süllyesztve, ahol - noha nem mértani pontossággal - az este hagytam. Valószínűleg elfelejtettem visszatenni a szekrényre, mielőtt elaludtam. Milyen nap van ma? Nem mintha számítana. Kétlem, hogy a világ összeomlana, ha egy hétig ki sem dugnám az orromat itthonról. Sőt, a világ pont olyan könnyedén és boldogan forogna tovább, mintha megszabadult volna holtsúlyától.
Talán szívességet kéne tennem neki és valóban az ágyban maradnom. Kinek hiányozna egy mélabús szamár?


Jól van, jól van. Gordon amúgy sem hagyna nyugtot, és az ő nyaggatásával néha nehezebb megbirkózni, mint az élet súlyával. Ki is nyomom a szundi opciót és a hátamra gördülve kiterülök a matracon; hagyom, hogy rám telepedjen az a bizonyos súly, addig sem kell a még mindig lüktető fejemmel és az érzéseimmel foglalkoznom. A plafon egyhangúan mered vissza rám, néhány percig farkasszemet nézek a pókhálóként szétterülő hajszálrepedésekkel, különböző mintákat és alakzatokat próbálok kiolvasni belőlük, melyek megjósolhatják, milyen napunk is lesz ma, aztán elunom a dolgot és végre rászánom magam az előttem álló tortúrára. Egyesek úgy hívják, mókuskerék.
Szerintem csak az élet.

Néhány hónapja béreltem ki ezt a pár négyzetméteres garázst a város csendesebb részén, nem túl messze az üvegfaltól, miután az albérletem plafonja beszakadt egy csőtörést követően és két emeletnyi rom omlott le a nappalimba. Aznap a munkahelyemen felejtettem a kabalám. Sebaj, errefelé kevesebb az ember, több a nyugalom, és igazából amúgy sincs szükségem nagyobb helyre - mit terjesztenék ott, a nem létező életörömömet? Arra ez a kis lyuk is elegendő, köszönöm, sőt, lehet, hogy egy zárható műanyag zacskóban kéne élnem. Az ajtó persze akad kissé, most is neki kell feszülnöm, nagyot rántok rajta pont, mikor a kissé berozsdásodott csiga megadja magát és nagy erővel lesújt rám. Reflexből hátrarántom a fejem, így megúszok egy lehetséges állkapocstörést, hurrá, bár legalább lett volna okom itthon maradni és senkihez sem szólni, és talán a pillanatnyi fájdalom elfeledtette volna velem a mostanában igencsak kusza gondolataimat. Jobban belegondolva igazán kár, hogy elhajoltam.
Mindenesetre ösztönösen a kulcsomra függesztett szamárfarokhoz nyúlok, természetesen annak tulajdonítva ezt a szerencsétlenül szerencsés végkimenetelt, aztán zárom az ajtót és munkába indulok.
Igazából nyitva is hagyhattam volna. Nincs semmi, amit ellophatnának tőlem, és nincs semmi, ami ennél keserűbbé tehetné az életem.

- Nézd, anya! Szivárvány! - Vékony, harsány gyerekkiáltás szakít ki a gondolataimból, és valamiért felnézek - nem az égi jelenségre, hanem a kislányra, aki szinte letépi az anyja karját, annyira próbálja felkelteni a figyelmét. Mennyi huss és mennyi elpazarolt energia egyetlen szivárványért... A belőle nyert boldogság mennyi, húsz másodpercre elég, mielőtt a borús gondolatok és a mélyből megállíthatatlanul feltörő letargia elnyomná annak szépségét? Nah... Minek akkor fáradozni?
A szemem sarkából észlelek valamit és oldalra pillantok a mellettem lévő bolt kirakatára. Az üvegről egy táskás szemű, szürke szamár pislog vissza rám, a szokásos levertség helyett azonban gomb szeme fénnyel teli, barátságos pofáján pedig gyengéd mosoly ül, ahogy a szivárványt nézi. Ettől csak még rosszabbul érzem magam. Ezek szerint nem a test számít; mindegy, hogy ember vagy szamár, ez a megmagyarázhatatlan szomorúság belőlem árad. Ennyi erővel kagyló is lehetnék. Depressziós kagyló - olyat egész biztosan még senki sem látott. Csak tudnám, miért... Tudnám, mi ez, amit még a fenenagy szerencse sem képes lemosni rólam. Mi hiányzik? Mit vesztettem el? Mit kéne megszereznem, hogy leemelhessem a szürke felhőt és az örök esőt a fejem fölül? Érdemes egyáltalán próbálkoznom?


Csacsim, bolond kis csacsim, mikor fogod vajon megérteni, mi tette valójában boldoggá a kislányt? A szivárvány? Valami megmagyarázhatatlan mágia? Vagy hogy megoszthatta mindezt az anyjával? Kedves Olvasó! Te mit mondtál volna Csacsinak, mi a titka a boldogságnak? Hogyan lehet valaki boldog? Te boldog vagy?

Túl egyszerű lenne elárulni a választ. De ha elég türelmesen vársz, a boldogság kék madara egyszer a válladra ül majd és eldalolja titkát. Fülelj jól! És drukkolj ennek a kedves kis csacsinak, hogy ő is meghallja majd!



✦ Képes felvenni a mesebeli plüssszamár alakját.
✦ A farka egy szerencsehozó talizmán: ha nála van, nem történhet vele semmi rossz, egyébként balszerencse sújtja.