I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Néha az a benyomásom támad, hogy vonzom a bajt. Nem véletlenül én voltam mindig az a személy gyerekként, aki újabb és újabb kalandos kalamajkákba keveredett, miközben szegényt Ethant magammal vontam. Harcoltunk sárkányokkal, gonosz varázslókkal, de néha megesett, hogy a saját cipőfűzöm áldozatául estem. Ha bárki kérdezne, tényleg az összes cipőfűző aljas volt. De minél jobban telik az idő, egyre inkább arra gondolok, hogy egy gonosz boszorka bizonyára elátkozott engem, mert ennyire balszerencsés nem lehetek. Hálás vagyok a lánynak, amiért nem kezd el kötekedni, vagy nem kéri ki magának, hogy miért nem nézek a lábam elé – egyébként is egy kicsit bajos lenne, amikor éppen az asztal alatt keresgélek konnektor után -, s bár tudom, hogy vannak kevésbé barátságos személyek, ő egész jól fogadja a barátkozási kísérletemet. Sem neki, sem pedig a könyvnek nem akarok rosszat, hiszen én is szeretek elmélyedni a sorok között, csupán az izgága természetemnek köszönhetően engem nehezebben lehet egy helyhez szegezni hosszútávon. Amikor odahaza is rendszeresebben olvastam, akkor folyton pozíciót váltottam az ágyamon: feküdtem háton, kockáztatva, hogy megfájdul a csuklóm; fordultam a hasamra, de a könyököm belesüppedt a puha matracba és egy idő után, már nem tudtam megtartani magam; hevertem az oldalamon, amíg rá nem jöttem, hogy csupán a könyv egyik oldalát tudom kényelmesen olvasni, ezért inkább felültem, összekucorodtam, vagy keresztbe-kasul, fejjel lefelé feküdtem az ágyon mindaddig, míg végül pont akkor nem fogytak el a szavak, mire végre megtaláltam a tökéletes pozíciót, aztán pedig… A következő alkalommal kezdődött mindez elölről. Cinkos mosollyal pillantok a lányra, miután megígérem neki, hogy nem fogok árulkodni vele kapcsolatban. Egyébként sem áll szándékomban, ennyire nem szokásom beleütni az orromat mások dolgába, vagy ha meg is teszem, nem azért, mert rosszindulatú akarok lenni. Gyorsan választ pötyögök a telefonomon a barátnőmnek, majd rezgőről némára állítva lefektetem az asztalomra, miközben Asrával szóba elegyedek. Tényleg nem szeretném feltartani őt, de néha jól esik megismerni egy-egy új arcot. - Köszi – szélesedik ki a mosolyom a bókra, aztán visszafordítom magam felé a laptopot. – Hm. Talán igazad van, de ő egy fiatal és még kicsit tapasztalatlan szfinx, így nem akartam túlságosan méltóságteljesnek ábrázolni. Mit gondolsz? Csináljak azért róla egy másik vázlatot? Igazából nem kerül sokba átrajzolni néhány vonalat, és ki tudja, lehet, hogy az eredeti dizájnnál jobb lenne az ő javaslata. Nyitott vagyok arra, hogy újdonságokat próbáljak ki. Viszont láthatóan, izgatottan fészkelődni kezdek ültem, ahogy a munkájáról kezd beszélni. - Tudod, nagyon sokáig azt hittem, hogy unikornisok tényleg léteznek – kuncogok, aztán kicsit közelebb hajolok a lányhoz, hogy következőt súgjam neki: - Igazából, még most is hiszek bennük, csak szeretem elhitetni a környezetemmel, hogy felnőttem. A nővérem tuti kiborulna, ha nyíltan vallanám, hogy hiszek az unikornisokban, ugyanis az ő képzelete szerint a középkorban egy részeges ember egy narválszarvat erősített a lovára, és ez terjedt el unikornisként, de én szeretnék hinni abban, hogy a világunkban számtalan csodálatos és mágikus dolog rejtőzik, csupán nyitottnak kell lenni rá. Kíváncsian nyújtogatom a nyakamat, amikor megnyit egy fájlt a saját gépén. Nagyon szép, gondosan vezetett vonalakat látok, ha nagyon akarnám, talán még le is tudnám másolni, bár közel sem lenne olyan tökéletes, mint az eredeti rajz. - Miért van szakálla? Ettől úgy néz ki, mintha keresztezték volna egy kecskével – súgom oda szórakozottan, de most rajta van a sor, hogy feltegye a kérdését, én pedig bólogatva ragadom meg az egeremet, hogy aztán a tucatnyi mappám közül megnyissam azt, amiben a saját rajzaim akadnak. - Ezek a saját rajzaim, bár akad közöttük olyan is, amik más mesékből vannak, mert egy időben nagyon odáig voltam azért a rajzfilmekért és képeskönyvekért, amelyekben lovak, vagy egyszarvúak szerepeltek – magyarázom Asrának, ahogy ismét elé tolom a gépemet, és még az egeremet is a keze mellé pakolom, hogy ha valamelyiket szeretné kinagyítani, akkor nyugodtan nézelődjön. Tucatnyi vázlat vagy ténylegesen kész mű rejlik abban a mappában, ugyanis szeretek ezekkel mókolni a szabadidőmben. - Neked honnan jött az ötlet, hogy mitológiakutató leszel? Mármint, én meséket készítek, pontosabban csak egy mesét… De azt nem gondoltam volna, hogy létezik olyan szakma, hogy mitológiakutató – ráncolom össze a homlokomat, ugyanis elég menőn hangzik, és ha tudtam volna, hogy van ilyen, akkor én is elvégeztem volna egy ilyen szakot, mert én is akarok egyszarvúakat keresni.
A könyvtár az egyetlen menedékem, ahol teljesen önmagam lehetek és nem kell félnem semmitől. Talán, ha engednék itt éjszakáznék, de az túlságosan durva lenne, meg hát a kedvenc könyvtáramban sem engedélyezták, hogy benn töltsem az éjszakát bármennyire jóban voltam a biztonságiakkal. De az is lehet, hogy egy ilyen félre eső helyen senkit se érdekelne, ha itt maradnék. Sokkalta jobb lenne, mint az a kis panzió, ahol ideiglenesen megszálltam. Bár ott talán nem ütköznék össze másokkal menet közben. Érdekes eddig senki se járt itt, most meg hirtelen le is dönt a lábamról egy másik könyvmoly. Kissé elmosolyodok, mert a régi önmagamra emlékeztet, arra a lányra, aki csetlett-botlott és minden hova könyvekkel mászkált. Tényleg nem esett bajom és remélem a könyvek is épségben maradtak. Látom, hogy mennyire szívén viseli a kötet sorsát, igy majdnem biztos vagyok benne, hogy egy hozzám hasonló könyvimádóval van dolgom. Elnevetem magam, ahogy úgy tesz mintha lelakatolná a száját, majd hálásan mosolygok rá. Tényleg jó, ha nem tudnak ezekről a kötetekről, mert egyes helyeken ezerrel kereshetik most, hogy teljesen eltűntem. Nem messze tőlem foglal helyet, míg én vissza ülök a helyemre. A sok könyv közepette ott lapul a gépem, amin egy elég terjedelmes dokumentum van megnyitva. A disszertációm még a felénél se tart. Mégis félve felteszem a kérdést, hátha nem csak én vagyok ennyire kattant és tudom, hogy Daniel nagyon büszke lenne rám, mert szerinte csak a könyvekkel vagyok képes barátságot kötni. Látom a lány lelkesedését és egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat. Felém tolja a laptopját, amin egy igen érdekes karakterrajz szerepel. - Ez egy szfinx? Eléggé jól néz ki, bár én lehet, hogy kicsit bölcsebb arcot rajzolnék neki, mert hát mégis csak minden titok tudója és a tudás örzője. De persze nem akarok belekotyogni - fékeznem kell magamat, mert úgy érzem túl sokat kotyogok és kezdek megint geek csajba átmenni. Elmosolyodom és kihúzom magam, hiszen nagyon büszke vagyok a munkámra. - Mitológia kutató vagyok és most egy tanulmányon dolgozom. Bár a mitológia kutató elég tág fogalom, mivel én leginkább az egyszarvúkkal foglalkozom vagy más néven unikornisokkal - magyarázom neki könnyedén és megnyitok a gépemen egy nagyon régi pergamenen talált rajzot. Vicces számomra ez a kép mert az unikornisnak egy kis szakállat rajzoltak, mintha valami közük lenne a kecskékhez is. Ezzel szemben, akiket én ismerek csodálatos teremtmények és különleges képeségekkel rendelkeznek. - Esetleg róluk is van rajzod? - teszem fel a kérdést kissé félve, mert nem várhatok sokat egy embertől, akinek fogalma sincs arról, milyen világok léteznek valójában.
Everybody has an addiction, mine just happens to be you.
A tükör mögött :
Vic
2024-04-22, 01:02
Asra & Rosemary
Libraries are where it all begins
Néha az emberek jelzőket sütnek rám: dilis, bolond, kétlábon járó katasztrófa. Nem mintha bármelyik kijelentés is zavarna, sőt még egyet is értek velük, hiszen az én látásmódom korántsem hétköznapi, arról nem is beszélve, hogy bizony hajlamos vagyok néha az ügyetlenkedésre. Pedig mentségemre szóljon, hogy senkinek nem tudnék ártani, ha pedig mégis gondot okoznék, akkor én érzem magam kellemetlenül a dolog miatt. Ez történik most is, amikor vakon kifarolok az asztal alól, miután megállapítom, hogy itt nem fogom tudni tölteni az eszközeimet. Azt hiszem, itt a nővéremnek is igazat kell adnom, aki a „pocsék időzítések hercegnőjének” hív, amiért mindig a legrosszabb pillanatban csinálok valamit, amiből galiba keveredik. Nem győzök szabadkozni szegény lánynak, ahogy együtt szedegetjük fel a földre esett könyveket. - Nem, nem, ez teljes mértékben az én felelősségem! – rázom meg a fejemet, ahogy megemelem az egyik vaskos kötetet, hiszen nem engedhetem meg, hogy magára vállalja az én ügyetlenségemnek a következményeit. - Örülök neki, hogy jól vagy – mosolyodok el, miközben az ujjaimmal végigsimítok a kezemben tartott köteten. Mielőtt átadnám neki, azért gyorsan megbizonyosodok róla, hogy nem tettem kárt benne, ugyanis kár lenne egy ilyen régebbi kiadásért. Biztosan nagyon értékes és fontos könyv lehet, fájna a szívem, ha miattam megsérült volna. - Szerintem nem haragudnának meg érte – pillantok rá bizonytalanul, hiszen egy könyvtárba olvasni jár az ember, nem igaz? Ha pedig neki esetleg valami kutatáshoz kellene forrásanyag, akkor miért ne tehetné össze a saját példányait a könyvtárban található tudással? Mindenesetre, értem a célzását, és úgy teszek, mint aki lelakatolta a száját és elhajította a kulcsot, ezzel is jelezve cinkosságomat az ügyben. Kihúzom a széket a laptopom előtt, és karnyújtásnyira tőle helyet foglalok. Nem szeretném őt túlságosan zavarni a munkájában, azonban az idő rémesen lassan telik, és szinte biztosra veszem, hogy Rooney épp annyira unatkozik, mint én, ugyanis a telefon folyamatosan megrezzen a zsebemben. - Persze! Imádom őket! – lelkesedek fel, de még időben emlékeztetem magamat arra, hogy ne zengje be a hangom a könyvtárat, így valamivel halkabban felelek neki. Aztán szórakozott mosollyal megnyitom az egyik karakterem vázlatát, amely leginkább egy szárnyas oroszlánra emlékeztet, és felé fordítom. - Bár én leginkább csak kitalálni szoktam ilyesmiket, de néha különböző mondákból és legendákból merítek ihletet – magyarázom neki a digitális rajz létrejöttének az okát, hiszen az a lény az animációs sorozatom egyik kulcsfiguráját képezi. - És te miért kutatsz utánuk? – könyökölök az asztalra, hogy kitámaszthassam a fejemet, hiszen az asztal túlsó részét tekintve, ahol ő ül, eléggé nagy munkában lehet. Legalább is, bizonyára mozgatja valami a kíváncsiságát, ha képes volt ennyire kötetet felhalmozni maga körül.
Egyre mélyebbre ásom magam a témában, mert tudom, hogy nem csak dajka mese az egész. Hiszen ott voltam egykor és teljes élet nagyságban láttam elég sok unikornist, sőt az egyik a legjobb barátommá vált. Talán azt hihetné bárki, hogy ez csak a képzeletem szüleménye és nem vettem be időben a dilibogyóimat, de tudom mit láttam és milyen kalandokat éltünk át a csapattal. A zafír csapat lett az egyik családom, akik a legjobb barátaimból álltak. Persze az idő, távolság és az a tény, hogy nem beszélhettünk az Akadémiáról megnehezítette az egészet. Évekre feledésbe merült, de mióta itt vagyok ezen a furcsa helyen azt érzem hamarosan találkozom a többiekkel. Mit meg nem adnék azért, hogy újra láthassam akár egyetlen percre is Glaciert. Viszont a munka a múltidézgetés ellenére sem állhat meg. Be kell fejeznem a jelenlegi kutatásom, hogy kiadathassam a belőle készült diszertációt a témában. Az egyetem már várja, az idő egyre csak sürget és az se segít, hogy a megfelelő könyvek nélkül maradtam, hála a balesetnek, amibe nem olyan rég keveredtem. A helyi fogadóban szálltam meg, de talán csak aludni járok oda, főleg mióta felfedeztem, hogy a városban milyen nagy könyvtár van. Ha tehetném talán még itt is aludnék hálózsákban, hogy semennyire se essek ki a munkából. A gépem az asztalon pihen egy csomó jegyzet és általam behozott könyv mellett. Jó szokásom egyszerre 5 könyvet olvasni és kiszűrni a lényeget, így nem esik nehezemre elhagyni a helyemet, hogy újabb régi kódexeket fedezzek fel. Nem tudom mennyi időt fektet a könyvtáros a könyvek besorolására, de hagy maga után némi kivetni valót. Azt gondoltam a lexikonok mellett fogok találni régi krónikákat, de két polccal arrébb a modern művészeteknél bukkantam rá. Ki volt az a szadista, aki képes ilyen bűnt elkövetni? Magamhoz ragadom a szükséges köteteket és vissza is indulok a helyemre. Arra nem számítok, hogy a semmiből egy szék tolódik ki, amitől elvesztem az egyensúlyom és ügyetlenségemben kiesnek a kezemből az értékes könyvek. - Semmi gond, én nem figyeltem eléggé - szabadkozok én is és lehajolok, hogy felvegyem a köteteket. Az utolsót a velem szemben álló lány veszi fel, aki talán nem most először jár a könyvtárban, legalábbis az alapján, ahogy a könyvet forgatja. - Köszönöm, igen. Szerencsére nem esett bajom, remélem ez rájuk is vonatkozik - ellenőrzöm még egyszer a könyveket, miközben elveszem tőle a maradék példányt. Aprót bólintok mosollyal az arcomon, majd az asztalra helyezem a gyűjteményt. - Igen, van egy-kettő példány, amit becsempésztem - vigyorgok a lányra, majd az ujjamat az ajkam elé rakom mutatva neki, hogy ez titok. Helyet foglalok és ahogy látom társaságom akadt, talán épp a szőkeség személyében. - Téged is érdekelnek a mitológiai lények? - teszem fel a kérdést kissé óvatosan. nem akarom teljesen elijeszteni a saját kis kattanásommal.
Everybody has an addiction, mine just happens to be you.
A tükör mögött :
Vic
2024-01-27, 02:15
Asra & Rosemary
Libraries are where it all begins
Ma szabadnapos vagyok és megígértem Rooney-nak, hogy meglátogatom. Azonban elfeledkezek arról az apró tényről, hogy bár én nem dolgozok, ettől függetlenül a barátnőmnek órái vannak és talán edzése is lesz, így egy gyors üzenetváltás után megbeszélem vele, hogy mikor és hol találkozzunk, addig pedig a laptopommal és a rajzpadommal beülök a könyvtárba, amíg végez. Miután kiváltok egy olvasójegyet, mosolyogva indulok meg előre, hogy keressek magamnak egy kényelmes helyet. Nincsenek bent sokan, vélhetően a többség tanul vagy dolgozik, de én egyáltalán nem bánom, hiszen így nekem is lehetőségem akad egy kicsit a történetemen ügyködni. A zsebemből előtúrom a telefonomat, és gyorsan megnézem az üzeneteimet, hátha a legutóbbi csekkolás óta hiányzom-e valakinek: egy üzenet Anyától, három a nővéremtől – ebből egy szelfi valami menő helyen -, kettő Rooneytól – de leginkább csak panaszkodik arról, hogy unalmas a suli -, és egy üzenet Lewistől. Gyors választ pötyögök mindegyikre, Lewisnak és Ivynak lesifotót is küldök arról éppen merre járok, miközben automatikusan leteszem a táskámat az első székre, amely mellett megállok. Lerakom a telefont, kibújok a sálamból és a kesztyűből, leveszem a sapkámat és a kabátomba gyűröm mindet, azt pedig a szék támlájára terítem. Ezután kipakolok a táskámból, előveszem a rajzpadomat és a laptopomat, hiszen az a tervem, hogy folytatom a korábban félbehagyott jelenetet, amely a következő epizódban fog majd szerepelni. Miközben a gépek bekapcsolnak, kíváncsian fordulok oldalra a mellettem lévő asztal irányába, ami tele van könyvekkel és jegyzetekkel, de nem tudom annyira elbillenteni a fejemet, hogy ki tudjam venni a könyvek gerincein sorakozó címeket. Mivel azonban nincs itt senki, akitől megkérdezhetném, hogy mégis miféle kutatómunkában van benne ennyire, így megvonom a vállamat, és konnektor után kezdek keresgélni. Mivel fent nem látok sehol, így bebújok az asztal alá is körbe nézni, de pechemre vagy én vagyok ilyen nyomi, hogy nem találom, vagy ezen a részen valóban nem tudom tölteni a gépeimet. Csalódott sóhajjal tolom ki a széket, hogy kiférjek, és ügyetlenségemre sikerül megütnöm vele valakit. - Bocsánat, bocsánat, nem láttam – bújok ki az asztal alól szabadkozva, és felkapom a földre eső könyvet, amely hozzám így amúgy is közelebb van, mint hozzá. Feltápászkodok a földről, leporolom a ruhámat és a könyvet, aztán alaposan megforgatom a kötetet, hogy nem tettem-e valami kárt benne. Ezek után pillantok fel a lányra. - Ugye jól vagy? – kérdezem aggódva, ahogy a könyvet nyújtom neki. Tényleg nem állt szándékomban bántani őt, csak hát hátrafelé nincs szemem, és a könyvtár kihaltsága alapján nem gondoltam bele, hogy pont most járna erre valaki. – Ezek a te könyveid?