Morana & Cassiope

Of course, mothers and daughters with strong personalities might see the world from very different points of view.

Rabul ejtenek az emlékek, amik egyre nagyobb teret követelnek maguknak. Olyan, mintha egy másik élet akarna az agyamba férkőzni ezzel kiszorítva mindazt, amit eddig ismertem és tudtam magamról. A fejem hasogat ettől, de tudom, hogy a fal mentén lesz a megoldás, hiszen az utóbbi pár hónapból egyetlen emlékem sincs. Ott ébredtem és ha nem lettek volna nálam az igazolványaim, még a saját nevemet se tudnám, ami hihetetlenül elkeserítő. Aztán ott volt az a férfi, akit mintha ismertem volna egy másik életben és talán érzéseim is voltak iránta. De ez semmit se jelent. Válaszokra van szükségem és talán a másik oldalon megtalálom, legalábbis ez volt az alap ötletem, de arra nem számítottam, hogy az anyámmal találkozom odaát. A hang nem megy át a falon, igy csak reménykedni tudok, hogy ha a telefonom kijelzőjét oda tartom azt eltudja olvasni, éppen ezért elsőre türelemre intem. Látom rajta, hogy összevonja a szemöldökét nemtetszése kifejezéseként és le se tagadhatná, hogy mennyire ő az. El nem tudom mondani, hogy hányszor láttam ezt az ismerős grimaszt a részéről, mielőtt elhagyott volna végleg. Látom a csalódott sóhaját, aminek hatására újra az a zavarodott, mégis ártatlan kislánnyá válok, aki mindenáron megakar felelni az anyukájának. Mégis valamit elindíthattam benne, mert kis jegyzetfüzetet vesz elő és írni kezd. Nem hagy egyből magamra és ez egy kisebb reményt ébreszt bennem. Csalódottan sóhajtok, ahogy elolvasom a kacifántos firkantást és teljesen elszomorodok. "Nem ismerlek" ezzel egy hatalmas tőrt szúrt újra a szívembe. Hát ennyit se jelentek neki? Éppen menni készülök, hogy akkor erről ennyit, látnom se kell és elég ha eltemetem magamban egy életre, mintha halott lenne. De újra magához fordítja a füzetét és firkálni kezd, mire kissé felvonom a szemöldököm. Mégis mit akarhat, ha azt mondja nem ismer? Megint a falon köt ki a papír és most rajta a sor, hogy kérdéseket tegyen fel, ami hozzá képest szokatlannak tűnik. Sosem kérdezett csak megmondta mit tegyek és mit ne. Lehetséges, hogy nem emlékszik, mint én azzal a férfival való találkozásomkor? Elkezdek pötyögni a telefonban, de nem akarom hosszúra fogni, igy lista szerűen írom meg a válaszaimat.
Igen, a lányod vagyok.
Cassandra.
Mindent, amit tudni lehet egy önző anyáról, aki elhagyta a saját vérét, hogy egy lopott királyi gyermeket neveljen és felhasználja a képességét a saját céljaira...
Végül eluralkodott rajtam a harag és akaratlanul is bele vittem az érzéseimet, amolyan dacos gyerekként.
Remélik valami? Azért a végére tettem a saját kérdésemet, mert nem hiszem el, hogy üresség uralkodik benne. Ez egyáltalán nem rá vall és az, hogy hülyének tetteti magát csak még jobban dühít.

419 szó

Morana & Cassiope

Of course, mothers and daughters with strong personalities might see the world from very different points of view.

A fejem szét akar hasadni, olyan emlékek kerítenek hatalmába, melyeknek a létezéséről se igazán tudtam sokáig. Arról nem is beszélve, hogy ha mindez a régmúltam, akkor a pár hónappal ezelőttire miért nem tudok emlékezni? Mintha egy feketelyuk tátongana a helyén és emiatt kizárólag ürességet érzek. De abban teljesen biztos vagyok, hogy a fal mellett ébredtem, így kizárólag ott fogok válaszokat kapni. Bárcsak ne zsongna ennyire a fejem, hogy tudjak rendesen gondolkodni. Minden egyes lépéssel egyre erősebbek a szúrások, mint valami elviselhetetlen migrén, amin a gyógyszerek se segítenek. Aztán az üvegen keresztül meglátok egy ismerős idegent és elveszítem a maradék kontrollom, mint valami elmebeteg verni kezdem a falat. Ijedten ugrik egyet hátra, mire leállok a veréssel csak maradna a beszéd. De előbb grimaszol, majd undorodva néz rám. Mélyet sóhajtok és próbálom visszafogni magam, hogy törjenek ki belőlem válogatott káromkodások. Még mindig itt tartunk? Nincs rám szüksége... Legyint egyet nekem, majd mutogatja, hogy nem hallja mit szeretnék mondani.
- Oké, oké. Értem! - válaszolok morogva meg nagyokat bólogatva, hogy jelezzem értem mire gondol. Ez mégis valamiért kellően felvillanyoz és felmutatva az ujjam várakozásra intem. Előkapom a telefonom, míg ő kezd kíváncsibb lenni. Remek, remélem így is marad, míg egy telefonos jegyzetfüzetbe pötyögöm a szöveget.
Mégis mit keresel ott? Hogyan kerültél oda? Emlékszel rám? - talán lehet túlságosan sok kérdést tettem fel egyszerre, de remélem valamelyikre tud választ adni. Mielőtt még meggondolnám magam gyorsan a falnak nyomom a készülékem, hogy ha már nem hall remélhetőleg eltudja olvasni mit akarok. Bár vele ellentétben én tudok szájról olvasni, de úgy tűnik eme tehetségemet nem tőle örököltem. Kár, pedig akkor sokkalta könnyebb dolgunk lenne és nem kellene itt ügyetlenkednem és csak feleslegesen reménykednem... újra... Talán nála is van valami eszköz, amin válaszolni tud mondjuk egy telefon vagy jegyzetfüzet, nekem mindegy csak végre beszélgessünk. Hiszen a múltban nem volt rá lehetőségem, hogy számon kérjem minden bűnéért. Legfőképpen azért, hogy mégis mért hagyott magamra és miért volt annyival fontosabb neki Raps, mint a saját, vérszerinti lánya. Tudnom kell az igazságot.

329 szó

Morana & Cassiope

Of course, mothers and daughters with strong personalities might see the world from very different points of view.

A fejfájásom a WHOOP-os este ő nem akar megszűnni, mintha mindig is hozzám tartozott volna az állandó nyomás, ami arra késztet, hogy gondolkodni se tudjak. Minden annyira zavaros azóta az este óta, egyre többet álmodok róluk még éberen is. Megfojt a tudat, hogy emlékeim vannak egy általam ismeretlen világról, miközben a közel múltról semmi sincs. Hatalmas fekete lyuk tátong bennem, azt se tudom ki lehettem azelőtt. Vajon tényleg Cassiope a nevem? Oké, ez lehet, hogy egy banális kérdés, hiszen voltak nálam iratok, amik bizonyítják a nevem létét. Mégsem érzem, hogy teljesen a sajátom lenne. Olyan érzés ez, mintha nem lennék tisztában a saját magammal.  Először ott kezdtem a kutatást, ahol emlékek nélkül felébredtem a falnál, de az ég világon semmit se találtam, ahogy át se tudok törni rajta. Azt viszont látom, hogy a másik oldalt havazik. Ezt követően folytatom az utat Dél felé folyamatosan az üveg mellett haladva, hátha látok vagy találok valami kézzel foghatót. Nem lehet csak ennyi az egész, hogy ott tértem magamhoz egy fekete lyukkal az agyam helyén. Még mindig keresem a válaszokat, de a fejfájás miatt egyre rosszabb a helyzet, hogy a mesei felhangot meg se említsem igazán. Mégis a fal legdélebbi pontján azon kapom magam, hogy a túlsó oldalt fixírozom egyfolytában. Túlságosan süt a nap, így alig látok valamit, de azt ki tudom venni, hogy meleg lehet, akár nyári hőség is. Aztán a semmiből felbukkan egy ismerős idegen, akinek láttán vissza hőkölők. Elkezdek dörömbölni a falon keresztül, hogy a figura észre vegyen.
- Anya! - kiabálok, pedig csak sejtem, hogy őt látom. Azaz abból a furcsa világból érkező emlékeimben ő az anyám, aki magára hagyott. Mégis hogy került oda? Tényleg ő lehet az? Remélem észre vesz, miközben nagyban kalimpálok, mint valami hülye.
- Hé! Nézzél már ide! - kiabálok torkom szakadtából, miközben ütöm azt a rohadt üveget, míg a kezem el nem kezdd lüktetni - Nem hagyhatsz megint magamra! - folytatom, miközben elkezdek integetni és felhívni magamra a figyelmet. Szükségem van válaszokra és végre arra, hogy megértsem mi a fene történik velem.

331 szó

Morana

Cassiope