Sophie & Riley

ice, ice babies

Szinte éreztem, hogy az egész játék erre ment. Valamiért az agyam továbbra sem tudta elfogadni, hogy miért kellett megsértődni ezen, vagy úgy viselkedni, mint egy primadonna. Próbáltam emlékeztetni magamat, hogy Em és Sadie mindig arra buzdított, hogy legyek elfogadó és megértő, ami egy bizonyos szinten még működött is, de aztán bekúsztak mellé a Theotól látottak, és nem bírtam, ha pofákat vágtak rám.
- Komolyan, mire jó neked ez az egész? – markoltam talán egy kicsit szorosabban az ütőmre, amikor a fejemhez vágott bizonyos szavakat. Az volt a baja, hogy nem voltam hajlandó eltűrni mások hülyeségét és bántalmazását? És ő mit csinált múltkor, amikor a testvérét vették célkeresztbe?
- Csak meg akartalak védeni téged és Daisyt, mert barátok vagyunk. Te nem ugyanezt csináltad a tesódért? Ne legyél álszent! – tártam szét a karomat értetlenül, mert ezek szerint ő kiállhatott azokért, akik fontosak voltak neki, de ugyanezt én tehettem meg, mert akkor már én voltam a szar. Tényleg szerettem volna megbeszélni vele a problémát, de jelenleg úgy éreztem, hogy kezdett felmenni bennem a pumpa, hogy egy ilyen szarságért sértődött meg.
- Nem kétlem. És Daisyt ki védi meg? Őt is megvédted volna, ahogy a bátyádat? Az nem lett volna ugyanolyan, mint amit én csináltam? Vagy ez hogy működik Rooney? Neked mindent lehet, de én kussban ülve nézzem végig, ahogy egy marha bánt másokat? – szegeztem neki a kérdéseimet talán kicsit indulatosabban. Mély levegőt vettem, elszámoltam magamban húszig, de a kezemben lévő ütő még mindig remegett. Mégis megpróbáltam normális ember módjára kezelni ezt a konfliktust.
- Azt hittem, barátok vagyunk. A barátok ott vannak a másiknak jóban-rosszban. Sajnálom, ha ezt te személyes támadásnak vetted, vagy hogy gyengének tartalak. Segíteni akartam. De tudod mit? Inkább kimegyek a pályára helyetted lökdösődni. – Megpróbáltam, de nem sikerült. Nem sikerült, mert igen is bántott, amiért engem tett meg bűnbaknak, és rám haragudott azért, mert segíteni akartam. Akkor nem segítek neki legközelebb. Majd hozok pop cornt és az első sorból nézem végig a Brodie által kialakított cirkuszt.
Faképnél hagytam. Majdnem olyan erővel csaptam be magam után az öltöző ajtaját, mint ahogy a dirinél is tettem, azonban alig tettem meg néhány lépést, elszállt minden haragom, és teret nyert egyfajta keserű érzelem. A falnak dőlve csúsztam le a földre, ledobtam az ütőmet magam mellé, hogy aztán az arcomba a kezeimbe temetve megpróbáljam összeszedni a gondolataimat.
Nem csak pocsék gyerek, de pocsék barát is voltam. Fel kellett volna állnom, hogy visszamenjek bocsánatot kérni, de az egóm egy része ragaszkodott ahhoz, hogy semmi rosszat nem csináltam, miközben mardosott a lelkiismeret-furdalás, hogy igenis rengeteget hibáztam az elmúlt időszakban és csak bántottam a körülöttem lévőket. Miért nem lehetett minden olyan egyszerű, mint régen volt?

436 szó •••    ••• youtube

Időnként azt kívántam, bár Bri egy kicsit keményvonalasabb lenne. Oké, soha sem kívántam még ezt mostanáig, de az adott pillanatban jól jött volna, ha habzó szájjal beront és kiparancsol minket innen, esetleg meg is fenyeget, hogy kirak a csapatból, ha az értékes hoki-időt pazaroljuk. Amúgy imádtam, hogy végtelenül laza volt és ahogy Morgan is mondta, nem stresszelte magát egy kis késés miatt. Ha nagy leszek, Bri akarok lenni.
Csak fintorgok és magamban megállapítom, hogy tényleg pocsék színész vagyok. Hogy annyira-e, mint Panick, nem tudom, nem ismerem olyan jól a barátait.
– Ha te mondod... – rázom meg a fejem elutasítóan. Most komolyan, nem maradhatnánk a jól bevett "majd elmúlik" módszernél? A szüleimnél annyira nem jött be, hogy folyton megbeszélték a problémáikat.
– Csak ha nem szeretnél helyettem lökdösődni is – vetem oda félvállról, de szinte abban a pillanatban megbánom, hogy hagytam legördülni a nyelvemről a csípős szavakat. Még el lehetett volna maszatolni, de ez a kijelentés elég egyértelmű volt. Nincs visszaút, szóval végre abbahagyom a térdvédőmmel való szórakozást és szembe nézek Morgannel. – Mi volt ma ez az egész Brodie-val? Miért kellett beleavatkoznod? – Te szentséges Isten, ha Lou hallana, sírva nevetne az irónián, amiért pontosan ugyanezt kérte rajtam számon egy hete. – Nem tudom, hogy hogy festhetett onnan, ahol álltál, de képes voltam megvédeni magam, semmi szükség nem volt arra, hogy becsörtess és átvállald a balhét– fonom karba a kezeim. Anyám jut eszembe. Meg apám, ahogy hegyibeszédet tart az állam túlsó végéből és elvárja, hogy magamba szálljak a szavaira. És Lou... Ha az ő dühük indokolt volt, ha tényleg rosszul tettem, hogy megütöttem Brodie-t, amiért piszkálta a tesómat, Morgan miért legyen körül ugrálva? Tudom, hogy hogy hangzik, de ennyi sem jár nekem? Én csesszem meg, de neki állítsunk szobrot? Majd a számtalan barátja megvigasztalja és gondoskodik róla, hogy Brodie ne cseszegesse, de értem ki teszi meg ugyanezt?
Ez az egész nem Morganről szól. És piszkosul sajnálom, hogy rajta vezetem le. Ezt majd tiszta fejjel meg is mondom neki, de most nem látok a vörös ködtől.

Sophie & Riley

ice, ice babies

Szerettem volna megérteni, hogy mi ütött Rooney-ba. Amióta történt az incidensem Brodie-val azóta a szavát nem lehetett hallani, ellenben remekül érzékeltette a ritmusérzékét azzal, hogy amit csak lehetett csapkodott. Feszült volt. Oké, megértettem elsőre is. De miért volt az? Mert egy barátja kimert állni mellette? Hányan védték volna meg őt egy ilyen szituációban? Én örültem volna neki, ha fordított esetben vállvetve valakivel felvehettem volna a harcot a hülyékkel szemben. Ebben a suliban miért volt mindenki ilyen fura?
Lehet ki kellett volna kérnem Eden tanácsát, hiszen ő olyan jól beilleszkedett! Vagy talán Sadie-nek panaszolhattam volna el, hogy mennyire nem értettem az emberek viselkedését, de talán Emily is tudott volna tanácsot adni azzal kapcsolatban, hogy miként idomuljak más emberek viselkedéséhez. Mostanában úgy éreztem, hogy kicsúszott alólam a talaj, és tengernyi haragot éreztem magamban.
Nem voltam túl jó hangulatban a büntetés után sem, de tudtam jól, hogy amint a pályára léptem magam mögött hagytam minden dühömet. Amint a korim a jéghez ért nem volt más csak én és a játék. Azt viszont nem engedhettem meg, hogy Rooney egész nap duzzogjon, így inkább megvártam, hogy a többiek elhagyják az öltözőt, addig pedig az egyik szekrénynek dőlve vártam arra, hogy a barátnőm összeszedje magát.
- Bri azért lesz dühös, ha azt látja, hogy feszültség van a csapaton belül, egyébként pedig nem stresszeli magát azon, ha öt percet késünk, mert öt perccel tovább tartja akkor az edzést – támaszkodtam félig-meddig az ütőmre, miközben Rooney-ra szegeztem a tekintetemet.
- Ne akarj kamuzni. Olyan pocsék színész vagy, mint Panick – tettem hozzá az orromat felhúzva. Panick se tudta jól megjátszani magát, Rooney se tudta titkolni az érzelmeit.
- Miért nem mondod el végre, hogy mi a baj? Vagy egész nap duzzogni fogsz, vagy fellöksz valakit a pályán, mert dühös vagy? – löktem el magamat a szekrénytől, és az ütőmmel a kezemben tettem felé pár lépést. Tényleg szükséges volt ez az egész?
- Csak beszéljük meg, kérlek – idéztem fel magamban Em és Sadie konfliktusmegoldó szokásait. A beszéljük meg Emtől fakadt, a kérleket pedig aztán böktem utána, mert szinte láttam Sadie szomorú szemeit, hogy tegyem meg.

343 szó •••    ••• youtube

Tudtam, hogy a múltkoriak után nem leszek túl népszerű Brodie haverjainál. Számítottam rá, hogy majd betalálnak, de nem lennék valami jó csapatjátékos, ha minden szart a lelkemre vennék. Tizenegy voltam, mikor először lekurvázott egy nálam maximum két évvel idősebb srác csak azért, mert jobban játszottam nála az ifiligában. Akkor pityeregtem először és utoljára ilyesmi miatt. Apa sosem volt az a vérszomjas fickó, nem akart revansot venni a kis tetűn, inkább velem értette meg, hogy csak azok támadnak, akiknek már nincs mivel védekezniük. Utólag már nem vagyok biztos benne, hogy ez így megállja a helyét, de tény, hogy akkor segített. Meg az is, hogy ismertem pár csúnya szót én is, és a következő alkalommal nem mulasztottam el puhapöcsű seggarcnak nevezni. A segget és az arcot nem kellet megmagyarázni, a másik fele két év múlva nyert értelmet, mikor a barátnőim felvilágosítottak.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem zavart, hogy napok óta disznó megjegyzésekkel bombáztak, de inkább az ostobaságuk bosszantott. Persze egészen más egyedül tűrni ezeket, és más, ha egy barátod is céltábla lesz, csak mert rosszkor volt rossz helyen. Daisy valami bálos cuccról akart csak kérdezni és szerintem egyáltalán nem volt felkészülve arra, hogy kora reggel egy izomagyú barom az arcába mászik. Mielőtt bármit is tehettem volna, Morgan beleavatkozott. Álszentnek tűnhet azok után, hogy én is kéretlenül védtem be a bátyámat, de az egészen más helyzet volt. Lou egyáltalán nem akart tenni semmit, én viszont kész voltam elküldeni a francba a srácot, nem szorultam rá, hogy Morgan megmentsen. Ezt persze nem mondtam el neki így, szó szerint, nem akartam hisztisnek tűnni, szóval egész nap passzív-agresszív voltam mindenkivel, de főleg vele.
Tőlem szokatlan hallgatásba temetkezve szedegetem magamra a hokicuccom az öltözőben. A többiek pörögnek ezerrel, de én kihúzom magam a beszélgetésből, látványos szekrény csapkodással és zipzár rángatással jelzem, hogy nincs ma jó kedvem és persze mindenki érti is. Vagyis remélem, mert ha valaki megkérdezné, hogy mi bajom és hangosan ki kéne mondanom, tuti oda lenne a hangulat.
Új térdvédőm van, amit még szoknom kell, így azzal szórakozok mialatt szép lassan kiürül az öltöző. Vagyis azt hiszem... de Morgan még ott van, mikor felállok. Hát, ez ciki...
– Bri ki fog bukni, ha elkésünk – előzöm meg bármit is akar kérdezni, de mindketten tudjuk, hogy az edzőnk nem az a kibukós-típus, így átlátszóbb szöveget nem is süthettem volna el.

Riley/Boo

Sophie