We all walk in the dark

A kettőnk között lévő távolság vajmi kevés, mondhatni egyetlen mozdulat által; képes vagyok őt a túlvilágra juttatni, ámbár mégsem cselekszem. A kezemben tartott tőrt ugyan felé szegezem, azonban nem lépek előrébb. A tekintetét figyelem, az alakját pásztázom, próbálva megérteni a logikájának miértjeit. Hogyan is válhat egyáltalán valakiből egy bűnöző? Hogyan képes egy ember más emberek életeivel szórakozni? Azt gondolja valóban, miként ez csak egy röpke játszma? Mélyen szívom be a levegőt, igyekezve kizárni a felesleges elméleti opciókat. Ezúttal, avagy ebben a pillanati összképben; nem gondolkozhatok. Tennem kellene a dolgomat, folytatnom kéne azt, amit elkezdtem.. S a halál számára az egyetlen ésszerű megoldás. Remegő ujjakkal szorítom meg a tőr markolatát, hogy aztán könnyedén lendítsem meg a pengét az irányába. Ellenben.. túl gyorsan és túl hamar ér célt. Közénk kerül egy nő a semmiből és ahelyett, hogy példát statuálnék végre, nos leszúrok valaki mást helyette. A felismerés, mintsem egy kegyetlen döfés szúr szíven... A tudatosulás, mintsem egy könyörtelen valóság vág a földhöz.. Én... én.. mégis mit is műveltem?! Egy ártatlan ember, s egy átkozott lélek közötti különbséget... nevezetesen nem veszek észre?! Ennyire elvakított volna a siker mámora? Ennyire elhittem azt, hogyha előttem áll maga a tettes, akkor pontot véshetek az ügy végére ebből fakadóan? Tényleg... tényleg ennyire naiv voltam?! S mostan... a kezem, a tőr, a vér... a férfi, a nő és én...

Arrébb csúszom, megkapaszkodva a talajzatban. Elengedem a sebet és immáron mindkét kezemet a földre helyezem, mert muszáj innen valahogyan felkelnem. Erőt veszek magamon, nagy nehezen négykézlábra állok, majdan végül a térdeimre támaszkodom. Fájdalmasan szívom magamba az oxigént, ekként állva talpra. Az ujjaimat újfent a sebre csúsztatom, míg a másik kezemet a jéghideg téglafalhoz nyomom. Minden maradék energiámat abba fektetem bele, miként a fal menténél maradva el tudjak indulni valamerre. Túlságosan is szédülök, s szinte alig bírom megtartani az egyensúlyomat. A vérveszteség kicsit sem oldja meg a helyzetet, sőt igazából maga a vérzés sem áll el. Egyre inkább úgy érzem, miszerint itt fogok összeesni, s ezen momentum lesz az igazi végzetem.

A nő jelenléte, a tőr a testében, a kezem által okozott seb... A történéseknek nem így kellett volna zajlania, ellenben a sors merőben átrendezte az alakulások folyamatát. Ahogy a nő a föld felé zuhan, úgy kapom el őt rögvest. Mindketten az aszfalt hideg felületén kötünk ki, miközben óhatatlanul is összetalálkozik a tekintetünk. Megbánás, bűntudat, gyötrelem... Nem akarom elhinni azt, amit tettem. Nem akarom egyszerűen felfogni azt, amit okoztam. Ellenben a tények mégis önmagukért beszélnek. Kihúzom belőle a tőrt, ahogy a felsőmet rászorítom a sebre. Nem értem, miként, avagy hogyan kerültünk eme kilátástalan szituációs jellegbe. Könnycseppek folynak le az arcomon, miközben megoldást kívánok találni az elmémben. Ezernyi opció, számtalan választás és... és egyik sem szolgál vigasszal. Egyáltalán nem vagyok orvos, s ezáltal csupán tippelgetek a vaksötétben. Felmérem a valószínűségét annak, miszerint el fog vérezni... itt fog meghalni és erről egyedül én tehetek. Suttognám, sőt könyörögnék neki, miként ne haljon meg, miszerint... maradjon életben, tartson ki, minden rendben lesz... De egy hang se jön ki a torkomon, s egy fájdalmas sóhaj se szökik ki az ajkaim között. Elhomályosul a látásom, elmosódik a kép... Nem, ez nem a realitás. Nem, ez nem maga a valóság. Az elmém őrjöng... a lelkem megfullad.. a szívem darabokra szakad.

Lassú, ámbár bizonytalan lépésekkel haladok előre. A sötét sikátor, az éjszakai félhomály, a fénytelenség jóvolta.. Minden pillanat egyre nehezebbé válik, ahogy minél több vért vesztek. Az ájulás szélénél tengődöm, ellenben mégis küzdök ez ellen. Mennem kell, haladnom, lépnem, csinálnom.. Utcáról utcára, percről percre, lépésről lépésre.. Oda fogok jutni, s talán... ott is fogok végleg nyugovóra térni. Nincs oly' messze az az épület -, legalábbis ezzel nyugtatom önmagam. Ha elérek addig, akkor könnyebben értesíthetik a családomat, s nem kell aggódni afelől, miszerint hová is tűntem el. Csak addig kell nyitva tartani a szemeimet, amíg megközelítem a helyszínt és utána... utána ennek vége lehet. Nem lesz fájdalom, nem lesz megbánás, nem lesz már szenvedés...

- Sa.. sajn... sajnálom. - Suttogja ezt nekem címezve, miként közelebb hajol felém. - Én tényleg sajnálom ezt, mert erről... erről nem te tehetsz, de nekem... nekem ő sokat jelent. - Alig bírja kiejteni az ajkain a szavakat, azonban ő mégis erőlteti, mert a tudomásomra szeretné mindezt hozni. - Muszáj volt őt megmentenem.. - A szavak abbamaradnak, s a hangja ezúttal elhal.. Az ujjai lecsúsznak rólam, a teste élettelenné válik, a szemeiből pedig kialszik a fény... Egy üres írisztükör bámul vissza rám, ahogy... Nem, ez nem lehet! Nem.. ez... Megrázom a fejemet, ahogy sírva görnyedek fölé. Az általa megalkotott mondat egyetlen egy szavát sem fogtam fel, hisz' el sem jutott a tudatomig a beszéde. Mit közölt velem? Mit is mondhatott nekem azok után, miként a gyilkosává váltam? Nem... ő nem halt meg! Nem vagyok egy ártatlan személy gyilkosa.. Zokogva próbálok tenni valamit a nőért; megnézni a pulzusát, elszorítani a vérzést, avagy újfent életet lehelni belé.. Bármit megteszek annak érdekében, hogy ez az átkozott momentum ne legyen igaz. Én még sosem... sosem öltem meg embert és nem... nem neki kellene az elsőnek lennie. Én... én mit tettem? Miért nem voltam körültekintőbb? Miért nem vigyáztam jobban? Miért nem néztem szét? Hogyan is lehettem ekkora idióta?! Kérlek... kérlek szépen... könyörgöm neked... térj magadhoz! Légy újra életben és... és minden rendben lesz... minden újra a régi lesz, ígérem..

Sikerül végül megérkeznem a kórházhoz, ahol az emberek ki-be járkálnak az ajtón. Orvosok, nővérek, betegek... Éppen csak szünetet tartanak, avagy egy másik részleg felé rohannak. Egyiknek sem tűnik fel az ingatag járásom, a vérrel áztatott külsőm, vagy éppen az a tény, miként voltaképp' alig látok már. Újabb lépések... az épület külső része véres lesz a kezem által, s már csak... néhány lépés választana el attól, hogy bejussak, azonban nem tudom megtenni. Ugyan még mozdítom a lábamat, s ekként elengedem a falat, ámbár a következő pillanatban elvesztem az egyensúlyomat. Talán még sikerül megkapaszkodnom egy emberben, talán még sikerül elkapnom a ruháját, vagy csak felhívnom magamra a figyelmét, de a következő másodpercben ténylegesen elájulok. S úgy esem a föld felé, mintsem egy magatehetetlen tárgy, hogy aztán.. a vérem átfesse a hófehér kövezetet.

◉ 992 words ● youtube ● note: - ◉