Érdeklődve hallgatom, de amikor úgymond elszólja magát, meglepve pislogok rá. A megélhetés? Ugyan már, ez nem lehet gond.
- Néhány hét kiesés még talán nem a világvége, nem? És amúgy is, itt vagyok én is, ha valamiféle segítség kell. Tudok főzni, elkészíthetem a kedvencedet… jó, ez nem old meg mindent, de legalább már az ételre sem lehet gondod – A lakhatás mellett, ugye. Nem tudom, miért, de még ha poénnak is tűnik, amit mondok, teljesen komolyan gondolom. Bár azt azért lehet meg kellene említenem, hogy nem feltétlen vagyok profi szakács. Sőt. Az, hogy tudok főzni, erős túlzás a részemről.
Tetszik, hogy köti az ebet a karóhoz – de még mindig nem képes meggyőzni arról, hogy képes lennék arra, amire ő. Én másban vagyok jó, és ez így is van jól.
- Kedves vagy, tényleg, de inkább legyél csak te a bűvész, míg én a lelkes, kíváncsi rajongód – Mosolygok. Nem tudom, mi ütött belém, de érzem, hogy olyan vizekre merészkedek, ahova nem szabadna. Seth amúgy is a fejemet fogja venni, ha nem a munkámat végzem. Sebastian, remélem, nem most tervezel valamiféle nagyobb merényletet a nagybátyád ellen, amit ki kellene fülelnem és jelentenem neki… khm.
Érzékelem a nagyobb csendet, vagy inkább… hogy is mondjam? Nem feltétlen kínos csend, de látszik, hogy elgondolkozik, kimondja-e. De kimondja. A női név hallatán kíváncsian döntöm oldalra a fejem. Hirtelen nem tudom eldönteni, jelen idő-e, vagy múlt. Mármint a nő az életében. De abból ítélve, hogyan viselkedik velem és mennyire magányosnak tűnik, arra jutok, hogy ő már a múlt. Ráadásul fájó múlt.
- Mesélsz róla? – Kérdezek rá egy fokkal halkabban, tele érdeklődéssel és gyermeteg kíváncsisággal. Tényleg olyan vagyok lassan, mint egy rossz gyerek! De tudni akarok róla mindent. Ahj, Charity, koncentrálnod kéne arra, ami a valódi feladatod!
Furcsa játékba fogunk, a munkám érdekli, míg én titkolózok. Habár a megfejtés a válaszai között van, nem fedhetem fel magam és remélem, ezt ő is megérti. Felnevetek és mosolygok. Felszabadult vagyok a közelében. Ilyet férfi még nem nagyon váltott ki belőlem. Még Seth sem, pedig… na jó, nem, tudom, hogy felesége van és amúgy is a nyakában lóg egy nagy „TABU” tábla. De már nem is érdekel úgy az az ember, mint eddig.
- Naaa, inkább örülj, amíg titokzatos vagyok, mert addig biztos, hogy fenntartom az érdeklődésedet is irántam – Magyarázom már-már okoskodva, aztán megköszörülöm a torkom. Furcsán viselkedek, ugye? Biztos ő is ezt gondolja.
Súgni akar valamit, én meg engedek neki – de nyilván az ajkai nem a fülemhez hajolnak végül, hanem az ajkaimhoz. Megcsókol és ahogy megérzem az ajkait, jóleső érzés járja át a testem. Rövid, de annál felejthetetlenebb a csókja. Tetszik, akarok még belőle, de nem lehetek telhetetlen. Bátor. Nagyon bátor. A mosoly ott díszeleg a számon.
- Rájöttem. – A szemeit fürkészem és odahajolnék, hogy ezúttal én csókoljam meg, de nem vagyok ostoba. Azt sem akarom, hogy azt gondolja, könnyen kapható vagyok, így nem moccanok, csak várom, hogy ő szólaljon meg újra. Randira hív? A takarón keresztül a lábára simítok, ezúttal ügyelve rá, hogy ne okozzak fájdalmat neki.
- Ezt vegyem úgy, hogy igazi randira hívsz? Ezt nem a csók előtt kellett volna? – Kérdezem komoly ábrázattal, majd elnevetem magam. – Benne vagyok. Én is folytatni akarom, Lincoln! – Közelebb hajolok hozzá, de nem az ajkaihoz, hanem az arcához és puszit nyomok rá. – Nem tudom, mi ez az egész, ami történik köztünk, de túl jó ahhoz, hogy már most vége legyen – Visszahajolok a térfelemre és így nézek rá.

564 words ••• aláfestő ••• note:  ILY         ••• kredit

Charity & Lincoln

Feelings change, but memories don't!

Elmeséltem, hogyan is került szóba a munkám a dokival való beszélgetésünk során. Persze azt azért nem tettem hozzá, hogy más is szóba került… ha csak a rokoni kapcsolatra gondolok, ugyebár. – Igen, igaza van, de… – Nyeltem egy nagyot. – De… így viszont, nehézkes lesz a megélhetésem. Mármint, még a lakhatás megoldódott… – Néztem fel Charity-re és kikerekedtek a szemeim. Na, erről ennyit, hogy nem szólom el magamat. Oké, lényegében nem is mondtam semmit, de konkrétan arra adhat lehetőséget, hogy rákérdezzen.
A fejemet vakartam, majd a további szavaira figyeltem. A bűvészkedésről társalogtunk. Mindenképpen azon az állásponton voltam, hogy bárki megtanulhatja, nem olyan nehéz szakma, mint azt elsőre hiszi az ember. Ezért is ecseteltem, hogy ő is képes lenne rá. Mert tudom és hiszek benne. – Hehe, tudom, hogy mit jelent az a szó… és igen értelek. Tény, hogy valamennyi érzék kell, de pont ezért hoztam fel a régi osztálytársam példáját. Neki nem volt affinitása hozzá. Az osztály legrosszabbja volt… de mégis sikerült neki. – Komoly arcot vágtam közben, valóban ez volt az igazság, még ha egy kicsit sem tűnt annak. – Képes lennél rá, ebben biztos vagyok. – Akkor sem hagyott nyugodni a dolog, és tovább folytattam, de már nem próbáltam komolyabban meggyőzni. Ha ismét az ellenkezőjéről kezdene magyarázni, akkor biztosan hagyni fogom és csak a bólogatást látná tőlem.
A beszélgetés haladt tovább és konkrétan áteveztünk más vizekre… legalábbis érzelmileg én biztosan máshol jártam, mint eddig. Meglepődtem, amit mondott, az nem volt kifejezés mennyire. Senki sem mondta nekem, hogy úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Senki… kivéve… Odette-et. Ő volt az egyetlen, aki ezt mondta nekem. – De… igen. – Egy nagy levegőt vettem. – Más is mondta már… – Ahogy elhagyták a szavak a számat, úgy fújtam ki a levegőt is. – Odette... említette. – Talán most jött el az a pillanat amikor beszélnem kell róla. A nőről, aki az életem legmeghatározóbb részét képezte… és ő… nincs többé. Nincs. Meglehet, hogy egy illúzió volt csupán és igazán nem is volt ott velem. Előfordulhat, hogy ez az egész csak egy álom volt, és most tértem teljesen magamhoz. Sokat gondolkodtam ezen az évek alatt… de sosem tudtam meg a választ. Olyan szép volt minden… de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is lett vége.
A téma Charity munkája köré terelődött. Volt bennem egyfajta érzés, hogy tudni akarom. Mindenképpen meg akarom fejteni, hogy mit dolgozik. Ráadásul a játék is fellelkesített. Főleg a jutalom miatt szaladt el a fantáziám. Na, persze normális keretek között. – Azért megnyugtat, hogy nem bántanál. – Egy nagy kő esett le a szívemről. Gondoltam, hogy nem bántana, de persze ki tudja. Tudom, hogy abszurd volt a tippem ezzel a kém dologgal, de nem lehetett kizárni. Tippeltem még párat, végül a végeredményre figyeltem. Nem árulta el, hogy a felsoroltak közül melyik is a nyertes. – De igen, szeretik. Pont ezért is tetszett a válaszod. – Mosolyogtam egyet. – De azért jó lett volna tudni, hogy mégis melyik az. – Oldalra húztam a számat, majd arra kezdtem koncentrálni, hogy mit is kérjek tőle, mi legyen a kívánságom.
Mivel már előre kigondoltam, így nem is volt kérdés, hogy mit fogok tenni. Egyedül a kivitelezésben nem voltam biztos, hogy sikerülni fog. Azonban nem kellett aggódnom. Megtettem, amit szerettem volna. Egy rövid, de annál inkább szenvedélyes csókot leheltem az ajkaira. Elszakadtunk egymástól. Hihetetlenül jól esett. Minden porcikám beleremegett. Folytatni akartam, de nem tehettem meg, mivel így is meglephettem őt. – A súgás az csak elterelés volt… igazából. – Zavarba jöttem és próbáltam nem a szemébe nézni, de olyan közel volt, hogy nem tudtam mást csinálni. – De ha már rákérdeztél, akkor lenne kedved valamikor meginni valamit? Vagy akár elmehetnénk valahova enni! – Levakarhatatlan mosoly ült az arcomra. – Mindenképpen folytatni akarom! – Néztem rá kedvesen és kíváncsian vártam mit fog válaszolni. Bizakodtam, hogy igent mond a meghívásra.

Tulajdonképpen minden érdekel, amit csak kiejt a száján. Úgy iszom a szavait, mintha éltető víz lenne és a legviccesebb az egészben, hogy nem tudom, mi vonz benne olyan nagyon. Elmosolyodok. Szóval az orvos kérdezősködött és így terelődött a téma a munkájára.
- Igaza van! Nem szabad még sokat mozognod – Szűröm le a lényeget és ezt már komoly tekintettel adom a tudtára. Aggódnék, ha fel akarna kelni vagy erőltetné a sérült lábát, amire én még szépen rá is tenyereltem nem is olyan rég. Még mindig bűntudatom van, de igyekszem leküzdeni magamban. A figyelmetlenség alapvetően nem jellemző rám, de a közelében még az időérzékem is kezd elveszni. Milyen évet is írunk? Oké, ez vicc volt!
A bűvészkedés miatt csodálom őt, főleg azért, mert egyrészt, én nem tudnám utána csinálni, másrészt pedig levesz a lábamról a „varázslat”. A trükkök. Kérdőn nézek rá, az egyik szemöldököm megemelve, mikor cáfolni kezd.
- Mit jelent az a te szótáradban, hogy tehetségtelen? Nem mindegy, hogy valakinek nulla tudása van valamihez, vagy azért van egy alapja, legalább egy pici, amire tud építeni – Talán az osztálytársának is volt valamije, amiből építkezhetett. Ami miatt képes lehetett megtanulni. Na persze, ezzel nem vitába akarok szállni vele. Maximum egy egészen picit.
Ha lehet ezt mondani, még inkább csodálni kezdem őt. Másrészt örülök, hogy nem mondja el a „titkát”. Jobb szeretném tovább csodálni azért, amire képes. Még ha trükk is az egész. Talán túl gyerekes volnék?
Észreveszem, hogy szó szerint az arcára fagy a mosoly, így kissé aggódva kezdem fürkészni őt. A visszakérdezésre pedig meg is enyhülök.
- Kimondtam, nem? – Mosolygok. Nem tudom, miért lepődött meg azon, amit mondtam. – Senki sem mondott még neked ilyet? – Kérdezek rá kíváncsian. – Ha nem akarsz válaszolni, akkor ne tedd – Teszem hozzá gyorsan. Nem tudom, kényes téma-e vagy sem.
Ahogy a munkámról kezdünk beszélni és kitalálom a játékot, a légkör megint kicsit oldódni kezd és vidámabbá is válik egyben. A kérdésre próbálok komoly arcot vágva bólogatni, de aztán elnevetem magam és megrázom a fejem.
- Nem. Nem lennék rá képes! – És nem hazudok. Őt tényleg nem tudnám bántani, legalábbis nincs okom rá, szóval miért akarnék fájdalmat okozni neki? Épp ellenkezőleg. Talán őt akkor sem bántanám, ha maga Seth kérne rá valamilyen őrült okból kifolyólag. Még szerencse, hogy semmi közük egymáshoz. Remélem.
Hiába van a tippjei közt a megoldás, eszem ágában sincs elárulni neki az igazat. Nem tehetem. Nem tudhatja, hogy valódi kém vagyok.
- Gonosz? Inkább csak rejtélyes. A férfiak szeretik az ilyesmit, vagy nem? – Kérdezek vissza mosolyogva, a nevetésemet visszafojtva. Viszont, hiába nem tudhatja az igazat, ettől még ami jár, az jár. Nem akarom megvonni tőle a nyereményét, így kíváncsian várom, mi is az. Meglepődök.
- Súgni? – Pislogok néhányat, majd kissé megilletődve hajolok közelebb hozzá és úgy fordítom a fejem, hogy a fülem legyen az arca felé. Elvégre súgni akar valamit, amit nem is értek, hiszen eleve csak mi vagyunk a szobában. Mi lehet olyan titkos? Amikor elengedi a kezem, akkor realizálom magamban, hogy egészen eddig fogta és mennyire rossz az az üresség most, miután már a kezünk nem ér össze. Ahogy eltűri a hajam, nagyot nyelek. Feszülten figyelek, várok. Tetszik az érintése az államon. Ezután maga felé fordít, minden beszéd nélkül. Kérdőn fúrom a tekintetem az övébe, de már sejtem, hogy mit akar. Talán azért, mert én is akarom, legalább annyira, mint ő? Vagy csak ostoba vagyok, hogy túlgondolom? Újabbat nyelek, majd ahogy közelebb hajol, lehunyom a szemem és hagyom, hogy ajkai az enyémhez érjenek. Lassan csókolok vissza, gyengéden és röviden, mert ő maga szakad el tőlem. Felpislogok rá, majd az ajkaira, végül újra a szemébe.
- Hűha. De bátor valaki – Elmosolyodok. Próbálom leplezni a zavarom, ami amúgy az arcomra van írva. Szerintem néhány árnyalattal vörösebb is az arcom, de szerencsére ezt én nem látom. Nem húzódom el tőle, hanem ugyanolyan közel maradok hozzá, mint eddig.
- És mit akartál súgni? – Megbököm az oldalát mosolyogva, majd a másik kezemet az övére csúsztatom, így nézve őt tovább. Hivatalosan is baj van a fejemmel, ha nem lépek le most azonnal és teszem, amiért eleve idejöttem, de jelenleg úgy érzem, nem akarok távolságot köztem és Lincoln között. Mit tett velem ez a férfi? Valaki mondja meg!

687 words ••• aláfestő ••• note:           ••• kredit

Charity & Lincoln

Feelings change, but memories don't!

A dokival kapcsolatban tett fel egy kérdést. Végiggondoltam és úgy feleltem rá. – Hmmm. Egyszerű a válasz, mivel a sérülésem miatt hoztam fel a témát. Legalábbis ő mondta, hogy ezzel nem nagyon tudok majd mozogni, vagyis pihentetnem kell, hogy minél előbb meggyógyuljak. – Vakartam meg a fejemet. – Én viszont megemlítettem, hogy a munkám miatt ez nem lesz egyszerű… rákérdezett, hogy mit is dolgozom… és így került szóba az egész. – Röviden és tömören elmeséltem a történetet. Leightonnak is elmondtam, hogy nem lehetetlen a bűvészetet elsajátítani… Charity mondatára érdekesen nézhettem, de persze valamilyen szinten elfogadtam a dolgot.
Teljesen meg tudtam érteni az álláspontját, hogy ő nem tudná megtanulni ezt a szakmát… és igen, azt is elhiszem, hogy vannak olyanok, akikben nincs érzék ehhez az egészhez. Nekem ilyenkor mindig is az évfolyamtársam jut eszembe. Ő aztán valóban egy reménytelen eset volt. Csodálkoztam is rajta, hogy a vizsgák sikerültek neki és le tudta rakni… persze azóta sem hallottam felőle egyetlen hírt sem, hogy éppen mennyire indult be a karrierje… de a lényeg, hogy sikerült megtanulnia. Ez van bennem… hogy még a legbénább ember is képes elsajátítani ezt a foglalkozást. Nem kell nagy dolgokban gondolkodni… elég pár apró mutatvány… akár néhány kártya vagy éppen érmés trükk és az már egy szép kezdet. – Egyértelműen megcáfolnám, de persze azt nem mondom, hogy nem kell hozzá érzék, viszont a régi osztálytársam rá a példa, hogy nincs lehetetlen. – Felnevettem egy kicsit. – Ő nagyon tehetségtelen volt… de valahogy mégis meglett a szakmája. Ezért mondtam, hogy bárkinek menne. – Bólogattam felé… azonban ennyiben hagytam a dolgot.
Tovább haladt a beszélgetés… kitértem a trükkökre, főleg amit neki is mutattam, de persze nem mondtam végig, amibe belekezdtem. Nem akartam, hogy megszűnjön a varázslatba fektetett hite. Azt sem akartam, hogy a csalódás maradjon utána… ezért szakítottam meg a mondatomat. Egyfajta tiszteletet éreztem az irányából és ez nagyon is tetszett. Ki is mondta, hogy nem csalódott bennem, ami nagyon is jól esett. Elmosolyodtam… de ahogy láttam rajta, ő is. Kellemes érzések kavarogtak bennem, egyszerűen jól éreztem magamat a társaságában. A jót hozta ki belőlem a jelenléte. Nem tudtam betelni vele, egyre többet és többet akartam belőle.
Felszabadult hangulatban voltam talán ezért is viselkedtem úgy ahogy, igen… megtört a jég… vagyis megolvadt… talán igaza van és pont úgy, ahogy említette. – Pontosan, mint a jégcsap. – Az arcomra fagyott mosolyt még mindig fent tudtam tartani. Ezért is mondtam ki, hogy mellette nem kell megjátszanom magamat, mert valóban ez volt a helyzet. – Komolyan így gondolod? – Melegség fogott el. Ahogyan néztem őt, a hasamban éreztem valami furcsa érzést, de nem tudtam volna megmagyarázni, hogy mégis miféle lehetett. Vagyis… ez nem teljesen igaz, tudtam mi is ez az érzés, csak azt nem tudtam, hogy más is ki fogja tudni váltani belőlem… eddig Odette volt az… viszont az ő elvesztése óta senki más nem volt képes rá. Igen… Eddig. Charity. A nő, aki hirtelen robbant be az életembe és megváltoztatott.
A gondolataimban nem tudtam sokáig elmerengni, mivel egy játékkal keltette fel a figyelmemet. A munkája volt a téma, de semmiképpen sem akarta elárulni. Én meg nem hagytam annyiban és talán ez vezetett idáig. Tudni akartam, hogy mivel foglalkozik. Meglepődtem a szabályok ismertetésén, ergo ha kitalálom, akkor akármit kérhetek tőle. Nyilván, olyan dolgot alapból nem kérnék, ami azért már túl menne egy bizonyos határon, de hiába, férfiből vagyok, és egy picit elmosolyodtam, amint pontosított a feltételeken. Öt lehetőségem volt eltalálni. Nos, valljuk be nem volt sok… rengeteg állás van a világon, és nekem csak ilyen kevés válaszadásom lehetett. Olyan volt az egész mintha tűt kerestem volna a szénakazalban. Talán mondhattam volna, hogy ez lehetetlen. Felsoroltam párat. Figyeltem közben a reakcióját. A légiutaskísérő volt az, aminél fintorgott kicsit, tehát az biztosan egy rossz válasz volt, a többinél azonban csak mosolygott. Nem tudtam eldönteni, hogy jót mondtam, vagy sem. – Logikus, de… tényleg… megölnél? – Hiába szántam viccnek az egészet, azért meglepődtem a válaszán… oké, nem vettem komolyan, még hangosabban is nevettem fel emiatt. Folytattam a tippelést… már csak egy maradt hátra. Amint elhangzott az összes válaszom, közelebb jött hozzám és vártam az eredményt, hogy melyik is volt az… de nem árulta el így sem. – Oh, milyen kis gonosz vagy. – Csípőre tettem a kezemet, majd egy pillanatra félrenéztem, azonban nem tartott sokáig a „durcizásom”, amint megláttam az arcát. Nagyon aranyosan nézett és emiatt nem tudtam rá haragudni… viszont sajnáltam, hogy hiába találtam el, akkor sem tudtam meg. Bár az ötből le tudtam szűkíteni négyre…
A jutalmamat megkaptam, így nem foglalkoztam vele sokat, inkább azon agyaltam, hogy mit is kérjek tőle. Legalábbis úgy tettem, mintha gondolkoztam volna… mivel már kitaláltam, hogy mi is lesz az. Néztem az arcát, végül egy nagy levegővétel után cselekedtem. – A kérésem akkor az lenne, hogy súghatok valamit? – A kérés inkább egy kérdésbe fordult át. Vártam arra, hogy elfogadja a kérésemet. Ha belement és közelebbhajolt hozzám, a kezét elengedtem, amit azóta fogtam, hogy ismét leült az ágyra. A másik kezemet is felhasználva úgy tettem, mint aki valami titkot akart volna elmondani a másiknak. Nos, nem így tettem… a bal kezemmel eltűrtem a haját, míg a jobb kezemmel megfogtam az állát és egy gyengéd mozdulattal magam felé fordítottam a fejét. Belenéztem a szemébe, utána a szájára pillantottam és végül ismét visszanéztem a szemére… egy újabb levegőt vettem és… megcsókoltam. Ha ezt a műveletet hagyta, és nem ellenkezett, akkor egy pár másodperces csókolózás után szakadtunk el egymástól. – Azt hiszem ez többet mondott minden szónál. – Hiába voltam bátor, azért ideges is lettem egyszerre. Már szinte fel is voltam készülve egy hatalmas pofonra… de megérte, mivel ezt meg kellett tennem…
Beleborzongtam… élveztem minden pillanatát. Édes volt a csókja. Többet akartam volna még… de nem lehettem telhetetlen. – Öhm, igen ez lett volna a kérésem. – Figyeltem minden mozdulatát kíváncsi voltam, hogy mit váltott ki belőle a cselekedetem. Csak remélni tudtam, hogy nem ijesztettem el…

A szemöldököm a homlokomra szalad a kijelentését hallva és igencsak kérdőn nézek rá. Az orvosának említette? Vajon miért?
- Mégis hogy jött szóba ez közted és orvos között? – Mosolygok. Tényleg érdekel, de ezek szerint nem olyan elveszett ember, mint aminek elsőre tűnt. Ha jól elbeszélget még az orvosával is, akkor nagy gond nem lehet vele, fel tudja találni magát bármilyen helyzet is álljon elő. – Engem nem tudnál megtanítani. És ezt ne vedd kihívásnak, de szerintem ehhez érzék is kell – Ingatom a fejem. Másrészt magamhoz el sem tudom képzelni, hogy valaha is bűvészkedjek vagy „varázsoljak”. Olyan abszurdnak tűnik még a gondolat is. Leszámítva a rajzolt mesefigurát a tükörben, akit olyannyira próbálok ignorálni, amennyire csak lehetséges.
Érdeklődve hallgatom, hogy elkezd kicsit mesélni és hát nem lep meg, hogy az egész csupán trükk.
- Nem csalódtam, ne aggódj – Újfent mosolygok. Vagyis helyesbítve még mindig, mert mellette ez olyan könnyű. Bár az is egy tény, hogy én általában mosolygok. Általában mindig. Egyébként hogyan is csalódhatnék olyanban, akit csak most kezdek megismerni? Szerintem sehogy sem lehetséges.
Mindezt félretéve pedig valamilyen szinten hinni akarok a varázslatban, még ha tudom is, hogy az nem létezik. Elgondolkozok egy fél pillanatra, de aztán hagyom, hogy a beszélgetés tovább haladjon úgy, ahogyan kell.
- Megolvadt, mint a jégcsapok? – Nevetek, majd ahogy kiejti a száján, hogy mellettem nem kell megjátszania magát, nagyot nyelek. – Tényleg nincs szükség megjátszásra, hiszen így vagy jó, ahogyan vagy. – Bukik ki belőlem akaratlan, majd köhintek és remélem, nem ragad le ennél a pár szónál. Így is már mondtam és mondott olyat, amit talán csak valami furcsa, „első találkozás varázsa” mondatott velünk. Vagy nem is tudom, hogy lehetne ezt megfogalmazni. De valahogy így, nem? Túlságosan oldottak vagyunk egymás társaságában és nem csak én, hanem ő is. Ez pedig nem minden ember mellett történik meg. Azt hiszem.
A munkámmal kapcsolatban nem tudok mit felelni, hiszen nem akarom lerántani a leplet a valódi munkámról, hisz az lényegében titkos és annak is kell lennie. Maradnia. Mégis eszembe jut egy „játék”. Ha kitalálja öt próbálkozásból, mi a foglalkozásom, kérhet tőlem valamit. Titkon remélem, hogy nem találja el, bár hamar megfogadom magamnak, hogy ha a megoldás a tippjei között lesz, akkor sem árulom el neki, melyik az. Jobb ez így, így talán megmarad a titokzatosság, az a fajta rejtélyesség, amitől érdekes tudok maradni a számára. Vagy nem.
- Pontosan. Bármit. Na jó, nyilván ésszerű határokon belül, de igen, nagyjából bármit – Vagy valami olyasmi. Kezdek szétszórt lenni a közelében és nem is kicsit, de nem bánom. Kíváncsi vagyok, miket néz ki belőlem, így érdeklődve kezdem figyelni őt. A stylist említésére elmosolyodok, de nem reagálok semmit, hagyom, hogy végigmondja az összes tippjét. Az énekesnőt hallva felkuncogok. Mondanám, hogy ha a zuhany alatti éneklés annak számít, akkor természetesen! A légiutas kísérő hallatán viszont egyből grimaszolok, így rájöhet, hogy az biztos nem az én foglalkozásom.
Aztán jön a viccnek szánt tippje, ami a valóság, így csak egy érdekes pillantást vetek rá, majd elmosolyodok.
- Megölni? Igen, azt hiszem, pontosan azt kellene tennem – Bólogatok, majd felnevetek. Vegye, aminek akarja, a valóságot úgysem árulom el neki. Az utolsó tipp után mély levegőt veszek, majd közelebb húzódom hozzá az ágyon.
- A jó hír az, kedves Lincoln, hogy kitaláltad a foglalkozásomat. A rossz pedig, hogy még így sem árulom el, melyik volt a jó tipp – Bűnbánó pofival nézek néhány pillanatig, majd nagyot nyelek és elmosolyodok. – Viszont a nyereményed nem vonnám meg tőled. Szóval, mit kérsz tőlem? – Kíváncsi vagyok, mivel áll elő. Ha kell, lemegyek venni neki egy süteményt vagy mit tudom én. Bár szinte biztosra veszem, hogy nem egy édességnél ragad majd le.

593 words ••• aláfestő ••• note:           ••• kredit

Charity & Lincoln

Feelings change, but memories don't!

Ismételten a munkámról beszéltem, de ez már a sokadik alkalom volt. Hihetetlen, hogy nem tudom befogni… tudom, hogy unalmas lehet állandóan ezt hallgatni. Viszont valahogy, az ő közelében egyszerűen szerettem erről beszélni. Magam sem értettem miért, mivel alapjáraton nem is csevegnék annyit erről az egészről. Viszont azt vettem észre, hogy őt még érdekli is… ez meg pláne meglepő volt a számomra. Nem is ismerek olyan embert, akit érdekelné ez az egész. Persze az ember kíváncsi és a varázslat egy jó beszédtéma, de hogy huzamosabb ideig ezt hallgatni… le a kalappal Charity előtt. – Már az orvosomnak is említettem… – Nyeltem egy nagyot. Direkt mondtam így, hogy az orvosom… hiába tudtuk mi is van köztünk Leighton-nal, még mindig a teszt eredményére vártunk, hogy biztos legyen a dolog és kiderüljön… rokonok vagyunk. – Hogy… bárki képes elsajátítani a bűvészet fortélyait. De tényleg, bárki. – Csak mosolyogtam rá. A művésznevemet már meg sem említettem… nem akartam, így is többször elmondtam, hogy bárki képes rá. A mondandómat folytattam, és kifejtettem bővebben, hogy miért is volt a segítségemre. – Nem szépítem a dolgot. A bűvészettel jár egy kis színészkedés is. És igen, bármilyen csodálatosan hangzik, hogy varázsolunk… sajnos a valóságban ez nincs így. Több milliószor begyakorolt trükköket vetünk be. Ezért sajnálom, hogy csalódnod kell bennem, de… – Itt szakítottam félbe a mondatomat… a szavai késztettek erre. Nem akarta, hogy eláruljam az érmés mutatvány titkát. Ez határozottan tetszett. Persze láttam rajta, hogy legszívesebben meghallgatná, hogy miként is csináltam, de mégis a kijelentésével azt sugallta, hogy ő hinni akar a varázslatban. Ha elárulnám, akkor a csoda szerte foszlana egy pillanat alatt. A tiszteletet megadta nekem ezzel, amit örömmel fogadtam.
A beszélgetés haladt tovább, szerencsére nem állt meg, mert jöhetett volna a kínos csend… bár szerintem azzal sem lett volna semmi baj. Nem mindig kell beszélgetni, néha elfogynak a szavak és akkor kizárólag a csend marad, vagy éppen az egymás nézése, figyelése… és bevallom, őt órákig el tudnám nézni. Felnevettem a színészkedés miatt, a megjegyzése nagyon is jól esett. Bevallottam, hogy neki köszönhetem a jókedvemet, melyre reagált. – Nos, valami olyasmi… legalábbis, ha nem is tört meg, de egy része biztosan megolvadt. – Egyszerűen a mosoly az arcomra fagyott. – Valahogy úgy érzem, hogy melletted nem kell megjátszanom magamat. – Bólogattam aprókat, majd a munka témára fordítottam nagyobb hangsúlyt. Valóban érdekelt, hogy mégis mit is dolgozhat. Milyen munkát végez. Kérdeztem, de csak terelést kaptam válaszul. Már másodszor említette, hogy „nem izgalmas”, viszont ha annyira nem az, akkor miért nem mesél róla… hmmm, ezek után ténylegesen kettő kategóriáról lehet szó. Az első, ahogyan említette, nem olyan érdekfeszítő állást tudhat magának, amit kicsit sem hiszek el… így csak a második lehetőség jöhet szóba, hogy nagyon is érdekes foglalkozása lehet, még akár eléggé hajmeresztő is. Esetleg valami extrém dolog? Hmmm…
Amíg ezeken gondolkodtam, még poénból meg is említettem a hegesztést, amit persze nem néztem ki belőle, és igazam is lett. Nem az a munkája. De akkor mégis mi? Tovább törtem a fejemet, majd a mondandójára figyeltem oda. – Tehát, ha kitalálom, akkor kérhetek tőled valamit? Bármit? – Pislogtam szaporán, és közben a gondolataim szárnyra kaptak. Felpörgetett ezzel a „játékkal”, és a rengeteg ötlet hirtelen el is illant… – Öhm… nos. – Konkrétan semmi nem jutott eszembe… de mondanom kellett valamit. – Esetleg stylist? – Férfi létemre nem igazán értek az ilyenekhez, de amit viselt az arra adhatott okot. – Vagy… énekesnő? – Ahogyan beszélt, nagyon is kellemes volt a hangja, kinézném belőle, hogy valóban ezzel foglalkozik. – Netalántán… légiutas kísérő? – Hmmm, teljesen el tudnám képzelni… abban a ruhában… ahh, koncentrálj Lincoln…
A következő tippemen egy aprót nevettem. – Lehet, hogy titkos ügynök lennél? Bár vicces, ha valóban az lennél, akkor meg kellene ölnöd, ha elárulod, nem igaz? – Kuncogtam tovább, majd pár fejrázással hessegettem el az ötlete. – Áh, biztos nem. – Vakartam a fejemet, majd kimondtam az utolsó tippemet is. – Legyen az ötödik… mondjuk… túravezető? – Ennél jobb ötletek nem ugrottak be, így csak figyeltem az arcát. Kíváncsi voltam, vajon eltaláltam-e valamelyiket, így csak reménykedni tudtam, hogy sikerült…

//Lincoln, ha páros számot dob, akkor az ötből eltalálja, hogy mivel foglalkozik Charity,  viszont ha páratlant dob, akkor nem jár sikerrel.//

Nem vagyok a veszekedés híve, főleg, ha az teljesen értelmetlen. Mégsem tudok lejjebb adni az igazamból, ahogyan ő sem, de mégsincs választásunk: tovább kell haladunk, különben órákon, nem is, napokon át veszekedhetünk azon, kinek a hibája volt. Hiszen valójában mindkettőnk hibás. Ezért is puszta energiapazarlás, hogy erről beszélünk – bár én őt a legkevésbé sem okolom. Inkább vállalnám magamra az egészet, ami valószínűleg butaság.
Érzékelem, hogy azt akarja: maradjak és végül nem is megyek sehová. Pedig a lelkem mélyén tudom, hogy az lenne a legjobb lépés. Nem én vagyok a megfelelő neki, nem most, nem így. Vajon, ha nincs közöm a balesethez, másképp gondolkodnék erről? Egészen biztosan. Nem is kell feltennem senkinek sem a kérdést ahhoz, hogy tudjam a választ. Boldoggá tesz a tudat, hogy kedvel, pedig nem szabadna. Nem is kellene semminek sem történnie, ugye? Ez gyors, ez más, ez különös. Pont ez az, ami igazán megrémít. Nem a megszokott rózsaszín ködös fellángolást érzem, hanem valami egészen mást.
Érdeklődve hallgatom, némileg vizslatva az arcát, a vonásait. Néha az ajkaira is eltéved a tekintetem, miközben beszél.
- Meg tudnál tanítani engem is ilyesmire? – Oldalra döntöm a fejem. Tényleg érdekel, meg tudná-e tanítani, habár őszintén szólva nem akarnék igazán a színfalak mögé látni. Ez a kis „varázslat”, ez a misztikum, ami Lincoln-t körüllengi, kifejezetten tetszik és meghagynám ezt az egészet neki. – Á, várjunk, a meglepettségem miatt tudtad megcsinálni a trükköt, tehát amíg én rád figyeltem, te elrejtetted az érmét valahova, ahonnan „elővarázsolhattad”? – Felvonom a szemöldököm, aztán el is nevetem magam. – Ha így is volt, nem akarom tudni. Úgy értem, tetszik, hogy ilyesmivel foglalkozol és nem szeretném tudni a titkát – Még akkor sem, ha percekkel ezelőtt még faggattam volna róla.
A kacsintás zavarba hoz újfent, de próbálom nem kimutatni. Vajon észrevette egyáltalán, mennyire összezavart? Az újabb bókjára nyelek egy nagyobbat. Mondanék is valamit, ha nem érintené meg az arcom és simítana rajta végig. Halványan mosolygok, majd tekintetem kérdővé válik a szavaira.
- Oh, hát most megtört a jég – Nem tudom, pontosan mivel válthattam ki belőle, hiszen nem csináltam semmit, pusztán önmagamat adtam, és most is pontosan ezt teszem.
A munkám egy olyan témakör, amit nem kifejezetten szeretek emlegetni vagy mélyebben belemenni. Mégsem tudok elmenni amellett, mennyire érdeklődik, azt hiszem, leginkább irántam, de hát hozzám tartozik a munkám is.
- Tulajdonképpen tényleg nem valami izgalmas – A fejemet ingatom. Hazugság, hisz izgalmas bizonyos téren, de nem mesélhetek róla. Elég rossz képet festene le rólam neki, hogy mások után kémkedek, mikor épp nem aktákat tologatok az asztalomon vagy nem kávét főzök Sethnek. Bár utóbbit maximum hobbi szinten űzöm, mert nem titkárnő vagyok.
- Ha szeretnéd, körbekérdezek a környéken. Van egy-két ismerősöm, akik talán tudnak valamit. – Talán. Tényleg csak talán. Ezen gondolkozok, mikor csak visszatérünk az eredeti témánkra. A munkámra. Egy sóhajjal pillantok rá, majd mosolyogva rázom meg a fejem a kérdésre.
- Nem talált. De játszhatunk. Ha kitalálod 5-ből, mi a foglalkozásom, kérhetsz valamit Tőlem. Ha nem találod ki, akkor viszont én kérhetek valamit Tőled. – Kihívóan nézek rá, némileg közelebb hajolva hozzá, közben ügyelve arra, hogy ezúttal ne a sérült lábán támaszkodjak meg, hanem inkább az ágyon. Viszont mielőtt túl közel merészkednék hozzá, visszahajolok a térfelemre. A mosolyom levakarhatatlan, pedig tudom, hogy nagy eséllyel eltalálja majd a munkám, ezáltal pedig nyerni fog. Mégsem zavar.

538 words ••• aláfestő ••• note:           ••• kredit

Charity & Lincoln

Feelings change, but memories don't!

A balesettel kapcsolatosan mindkettőnknek meg volt a véleménye. A saját igazunkat próbáltuk ráerőltetni a másikra. Nem sikerült. Egyikünk sem hagyta annyiban a dolgot. Charity meg volt győződve arról, hogy az ő hibája volt, mivel nem nézett körül és úgy lépett ki az útra. Nekem azonban az én szemszögemből lehetett igazam, mivel az utat kellett volna néznem, ha már volán mögött ültem. Patthelyzet alakult ki. Egy harmadik félnek is jelent kellett volna lennie, aki pontot tudott volna tenni az egész „veszekedésünk” végére. Igen… ezt, ha nem is mondhatom annyira veszekedésnek, de… mint kisebb vita? Igen. Alig ismertük egymást, de a téma kiváltotta belőlünk. Megvolt az első vitánk. Persze még nem is járunk, de mégis vitáztunk. Pedig ha jobban belegondolunk az egészbe… akkor mindketten hibáztunk. Ő is hibás volt, amiért nem figyelt kellőképpen oda, és ugyanúgy én is hibás voltam a figyelmetlenségem miatt…
A beszélgetésünk szerencsére más vizekre terelődött. Konkrétan eléggé zavarba ejtő szituáció kerekedett. A jelenléte nagyon is tetszett. Nem akartam, hogy elmenjen… nem akartam, hogy magamra hagyjon. Nem tette és ismételten az ágyamon kötött ki, visszaült és abban a helyzetben volt, mint korábban. Teljesen megbolondított… ha kívülről láttam volna magamat, fel sem ismertem volna azt az embert. A tetteim illetve a szavak, melyek elhagyták a számat, mintha nem is én lennék. De… igazak voltak. Minden egyes tett, szó… mind igaz. Hihetetlen, de valóban megkedveltem a nőt. Nem véletlenül mondják azt, hogy szerelem első látásra… nos, ha szerelemről még nincs is szó… bár ki tudja… de vonzalmat már érzek… legalábbis van valami, ami megbabonáz, ha a közelemben van…
– De segített… hogy is mondjam. – Gondolkodó arcot vágtam és úgy folytattam. – Vannak könnyebb, illetve vannak nehezebb trükkök. És vannak olyan mutatványok, amik a kettő között vannak valahol. Azokhoz vagy kell „segítség”, jelen esetbe egy másik fél bevonása, vagy nem kell. Viszont ha nem kell segítség, akkor a mutatvány közel kerül ahhoz, hogy a nehezebb trükkök kategória címet megszerezze. – Egy apró vállvonást hajtottam végre, majd mosolyogva néztem rá. – Illetve nagy tényező az is, hogy éppen a bevont félnek milyen a hozzáállása. A meglepődött alany a legjobb. Velük a legkönnyebb dolgozni. – Ráztam meg kissé a fejemet. Ezzel utaltam rá is, mivel csodálkozott, amikor azt mondtam neki, hogy a füle mögött van az érme. – Tehát, igen is neked köszönhető, hogy sikerült a varázslat. – Kacsintottam rá. Majd a kedvem is jobbra fordult. Konkrétan nevettem miután egy kis színészkedést vittem a további szavaimba. A beszélgetés a „találkozásunkra” terelődött. Sajnáltam volna, ha a nővérke nem jár sikerrel és nem ismerem meg a nőt, aki bekukkantott a szobámba. – Köszönöm szépen! Te pedig csodás vagy! – Megköszöntem a megjegyzését, kifejezetten jól esett. A szabad kezemmel megsimogattam az arcát. – Hosszú ideje… nem nevettem! Köszönöm Neked! – Fürkésztem az arcát, és hogy ezzel mit is váltok ki belőle, de nem volt idő erre, mert a munka jött szóba. Ráncoltam a homlokomat, és igen… kíváncsi voltam, hogy miért is jött ide, a kórházba… Elmesélte, hogy a főnöke ügyét intézi, vagy valami hasonlót. Persze, kicsit csalódott voltam, hogy nem az ápolói állásra jött, már ha hirdettek itt olyat. Biztosan jól állt volna neki… a nővérke ruha… oké, itt kell végeznem a képzeleteimmel…
A rákérdezésemre csak terelt, legalábbis annak tűnt, na meg az, hogy azt mondta nem olyan izgalmas. Hmmm… az én munkám sem izgalmas, legalábbis számomra, mégis meséltem róla. – Tudom mondtam, hogy „Te tudod”, de mégis mesélj róla, hiszen érdekel. – Nyeltem egy nagyot, tudni akartam, hogy mivel foglalkozik. – Főleg, mert említetted, hogy nem izgalmas. Nos, a kijelentéssel azzá tetted. – Az egyik szemöldökömet emeltem csak meg, és néztem a reakcióját, majd a másikat is mellé helyeztem, amint az említett kérdésre választ adott. – Kezdésnek nem olyan rossz… – Húztam oldalra a számat. – Sajnálom, hogy nem tudsz semmi ajánlattal előállni, de nem gond. Majd csak lesz valami… csak felvesz valaki egy bűvészt. – Bólogattam egy aprót, végül az ő állásának a gondolata tért vissza a fejembe. – Hmmm… egyébként azért nem árulod el, hogy mit is dolgozol, mert olyan hihetetlen? – A szabad kezemmel az államat simítottam. – Vagy attól tartasz, hogy kinevetnélek? Bevallóm nem nézném ki belőled, ha azt mondanád, hogy Hegesztő vagy… de… Az vagy? – Tovább agyalok ezen, miközben figyelem az arcát. Mindenféle állás kavarog a fejemben… azonban fogalmam sincs melyik is lehet az övé. Várom a válaszát, viszont ha nem mond semmit, akkor majd felsorolok párat… hátha beletrafálok…

Egészen eddig nem tudtam, hogy ilyen hatással is lehetek valakire. Bárkire. Vagyis rá. Láthatóan összezavarom és hebeg-habog, de ez még aranyossá is teszi őt. Én meg tuti, hogy kezdek megőrülni, amiért túlpörgetem magamban az egészet. Érdeklődne nézek rá a tiltakozásra, majd ahogy elkezdi kifejteni, nagyot nyelek. Ő. A barátnője. Ilyenkor érzem azt, hogy nem helyes, amit csinálok. Hogy itt vagyok és elvonom a figyelmét. Teljesen ledöbbent, mennyire vakvágányra került az élete, de végül rájövök, hogy ez annyira mégsem meglepő. Ha én veszíteném el életem nagybetűs férfiját, valószínűleg engem is annyira földhöz vágna, hogy az életem többi része nem is érdekelne. Én is megindulnék lefelé a lejtőn. Nem tudom, mihez kezdenék. Igaz, szerencse és egyben balszerencse is, hogy még egy kapcsolatom sem volt. Mármint tartós. Plátói millió. Na jó, túlzás. De elég sok ahhoz, hogy ne tudjam fejben tartani. Seth volt most a legutóbbi legtartósabb plátóim. De most, ha Lincoln és közte kellene választanom, egyértelmű, hogy ki mellett raknám le a voksom.
- Ha te nem akartad volna a trükköt, az én jelenlétem sem segít, nem? – Nem tudom, hogy működik, nem értek hozzá. Ahogyan azt sem tudom, hogy valóban „varázsolt” vagy tényleg csak szemfényvesztés az egész.
Ahogy eljátssza a jelenetet, és felnevet, én is felnevetek, de leginkább azon, hogy végre nevetni hallom és milyen édes.
- Aranyos, ahogy nevetsz – Bukik ki belőlem, magam sem tudom, miért engedem meg magamnak, hogy kimondjam, de megteszem. Ahh, úgy tűnik, nem csak én zavarom össze őt, hanem ő is engem. Megint bennem van egy enyhe menekülési kényszer, de mégsem mozdulok. Egyszerre akarok maradni és menni.
- Nem, nem vagyok ápoló. – A fejemet rázom. Fogalmam sincs, hogyan vagy mit mondhatnék a munkámról, vagyis a kiegészítő munkáról. – A főnököm testvéréé a kórház és hozzá jöttem. – Ez igaz, még ha Sebastian nem is tud róla és nem is kell tudnia, hogy miatta jöttem. Remélem, Lincoln nem kotyogja el senkinek. Nem is akarok beszélni róla, de látom, hogy a férfit viszont érdekelné. – Nem olyan izgalmas, hogy sokat tudjak mesélni róla. – Remélem, ezzel lezárom a témát. Nem azért, mert ne beszélgetnék vele szívesen, de erről pont nem kellene. Mégis csak azért vagyok itt, hogy kémkedjek.
Elgondolkozok. Először is azon, hogy marad, hosszútávon, így annyira talán nem baj, ha néhányszor még meglátogatom „lesz, ami lesz” alapon, másodszor pedig azon, hogy tudnék-e ajánlani neki bármit vagy bárkit.
- Nem nagyon van a városban ilyen hely. Hacsak nem akarsz gyerek zsúrokon vagy a suliban dolgozni, de kétlem – A fejemet ingatom. Nem tudnám elképzelni annyira gyerekek között, pedig ők értékelnék a varázslatot. De Lincolnnak valami komolyabb hely kellene.

424 words ••• aláfestő ••• note:           ••• kredit

Charity & Lincoln

Feelings change, but memories don't!

Meglepett, illetve amikor a kezemet elhúzta az arcomtól, tátott szájjal néztem rá. Na, persze nem olyan látványosan, csak éppen, hogy kilátszottak a fogaim. Hallgattam azt, amit éppen mondott. Felhúztam a szemöldökömet a kérdésére. - Rossz hatással? Én nem ezt mondanám. - Megváltoztatott, ez tény. Jó irányba, az is igaz, szóval itt semmi ilyesmiről nincs szó... nem is értettem ezt honnan vette. - Te, a legjobbat hoztad ki belőlem. - Az érmés trükk volt a legjobb bizonyíték rá. - Amióta ő... már nincs köztünk, a karrierem egy leejtőn halad. Sorra bukom be az előadásaimat. Így amit neked mutattam, az nem volt véletlen, hogy működött... - Nyeltem egy nagyot. - Miattad sikerült... a kisugárzásod volt az, ami lehetővé tette a csoda megszületését. - Válaszolok neki bővebben, majd a homlokomat ráncolom a mondandójára. - Van benne igazság... - Elgondolkozok, végül válaszolok is. - Mert oké, nem mondom, hogy nem lepődtem volna meg, de nem "hisztiztem" volna miatta, hogy: Jaajj, ki maga? Tipegjen már kifelé... ha kérhetem... - A mondatot el is játszottam neki, mintha valóban akkor láttam volna meg először. Felnevettem kicsit... legfőképp magamon, de az egész szituáción is, hogy valóban olyan rejtett dolgokat hozott elő belőlem, amiről még én magam sem tudtam.
A nevetésem alább hagyott, majd eszembe jutott, hogy meg sem kérdeztem, vajon miért is jött a kórházba. Megtettem... és a válasza megnyugtatott. Nem látogató miatt érkezett, ergo sem egy rokon vagy egy... egy fiúbarát. Nem érdeklődtem ez ügyben, így nem vehettem biztosra, hogy nincs senki az életében... de nagyon reméltem, hogy tényleg nincs. - Munka? Miféle? Csak nem ápolói állás? - Ahogy feltettem a kérdést a fantáziám elkalandozott... már csak az kellett volna még, hogy végig nézzek rajta... szerencsére annyira nem voltam paraszt...
Ráztam meg picit a fejemet... a kezére koncentráltam... elengedte az enyémet... nem azt, amelyikkel már össze volt kulcsolva egy ideje, hanem a másikat. Furcsállottam a cselekedetét, valahogy éreztem, hogy van valami a háttérben. Most ő terelt. Nem akart róla beszélni... megértettem... de furdalt a kíváncsiság... - Te tudod... de bevallom érdekelne... - Kacsintottam felé.
Kérdésekkel bombázott... konkrétan az utazásom céljára volt kíváncsi... meglepett, nem is kicsit. - Nos, a karrierem fellendítése a célom, így mindenképp hosszútávon szeretnék maradni a városban. - Mosolyogva közöltem vele. - Esetleg ismersz a környéken valakit, aki felvenne egy bűvészt? - Egy kérdéssel fordultam hozzá, szintén... követve a példáját... reméltem tud legalább egy névvel szolgálni... vagy esetleg egy telefonszámmal... de az sem volt baj, ha mégsem.

Tetszik, ahogy a kezünk egymás tenyerébe simul. Mintha mindig is odapasszolt volna, vagy ilyesmi. Bár hülyeség, mert miért is lenne így? Ezen merengek kicsit, de hamar ki is zökkenek. Nagyon rápörög az egész témára és egyelőre nem tudom, mennyire van értelme ennek. Túlgondolnánk mindketten a dolgot, vagy tényleg ennyire megvan köztünk a szikra? Láthatóan mindketten érezzük. Talán még a nővérke is mondaná, ha visszajönne. Mondjuk remélem, nem nyit ránk, mert az most elég fura lenne, ebben az állapotban. Kéz a kézben. Félreérthetetlen szituáció, amit végül is szépen félreértene mégis.
- Rossz hatással vagyok rád? Értem én! – Mosolygok, így fürkészem őt, miközben elhúzom a kezét az arcától. Habár az ujjainkat nem kulcsolom össze, mégis elég meghittnek tűnik, hogy most már mindkét kezünkkel fogjuk a másikét.
- De logikus, nem? Egy idegenhez miért jöttem volna be kérdés nélkül? Furán néztél volna, hogy mit akarok itt magamtól. – Nevetek röviden, majd nagyot nyelek.
Megrázom a fejem, aztán bólintok, végül újból a fejemet rázom.
- Nem, vagyis ez kicsit bonyolult. Konkrétan nem jöttem senkihez, legalábbis látogatóba nem. Nincs senkim a kórházban. – Magyarázom. – Hanem munka ügyben jöttem, mondhatni. – Nem mondhatom, hogy a főnököm küldött kémkedni lényegében Sebastian után. Nem lenne helyes kifecsegni ezt a titkot, meg úgy egyáltalán azt, hogy tényleg nem vagyok olyan jó, mint aminek talán ő lát.
Lassan elengedem az egyik kezét, nem azt, amelyikkel annyira összegabalyodtunk. Félretűrök egy hajtincset az arcomból, majd oldalra döntöm a fejem.
- De inkább ne is beszéljünk róla. Nem olyan sürgős igazából. – Az, hogy le akartam lépni, nem azért volt, mert nem akarok vele lenni, hanem mert a bűntudatom felülkerekedett rajtam. Nem mintha most nem lenne már bűntudatom, de fájó űrt hagyna maga után, ha most itt hagynám. Pedig nem kellene, hogy ennyire elvegye az eszem egy idegen. – Nekem is lenne kérdésem. – Kezdek bele komolyan, majd el is mosolyodok. – Hogy keveredtél a városba? És mik a terveid? Úgy értem – Tartok némi szünetet, majd nagyot nyelek – meddig maradsz? Átutazóban vagy? – Remélem, hogy hosszabb távra tervez maradni.

328 words ••• aláfestő ••• note:           ••• kredit