Sisters' Night

2024-11-12, 19:32

a sister is always there

Ji-Na & Ha-Rin

A nővérem egy szórakozóhelyen dolgozik, valahogy mégis sikerült elérnem, hogy mostanában ritkán érjek haza Ji-Na előtt. Nem szívesen vallottam volna be, de nem szerettem egyedül lenni otthon.
A tétlenség és a csend túl sok teret adott a nyomasztó gondolatoknak, ezért inkább elfoglaltam magam mással - többnyire dolgoztam, és mivel Kyung-Mi pácienseinek egy részét is átvállaltam, ez gyakran késő estig is elhúzódott. De ha épp nem volt kliensem, akkor is bőven akadt papírmunka, ami miatt az irodában maradhattam. Annak a légköre is fojtogatóvá vált volt egy idő után, mert hiába vártam, hogy nyíljon a bejárati ajtó, tudtam, hogy feleslegesen reménykedek.
Ha a munka nem volt elég erős kifogás, akkor a várost jártam, olyan szálak után kutattam, amik előbbre vihetnének a falat és az eltűnéseket övező kérdésekben. Nem voltam magánnyomozó, így túl sok eszköz nem volt a kezemben, azon kívül, hogy elég sok embert ismertem a városban, akiktől kérdezősködhettem - hol burkoltan, hol kevésbé. De ha találtam is valakit, aki állítólag tapasztalt furcsa dolgokat a fal körül, azok se tudtak olyat mondani, amik furcsábbak lettek volna a saját élményeimnél.
Ebből pedig egyelőre csak azt a következtetést tudtam levonni, hogy feleslegesen fáradok: igazából senki se tud semmit.
Kyung-Mi és Tae-Moon eltűnése eleinte nagy port kavart: mindenki erről beszélt és persze a találgatások száma is végtelen volt, de már akkor is látszott, hogy ezek nagy része nem más, mint vad fantáziaszülemény – a személyes kedvencem az a pletyka volt, hogy közösen szöktek meg, hogy új életet kezdjenek.
Belefájdult a fejem.
A rendőrség már akkor se tudott mit kezdeni az üggyel – azon kívül, hogy kikérdeztek, pár másik emberrel együtt -, gyakorlatilag tehetetlenek voltak. Ők talán képesek voltak ebbe beletörődni, de én egyáltalán nem. Minél több idő telt el, annál rezignáltabb lettem, de az meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg feladjam. Válaszokat akartam.
De amit végül találtam, az csak még tovább bonyolította a dolgokat. Megpróbáltam egyedül megbirkózni a helyzettel: Tae-Moon megtalálásával és az emlékei hiányával, az én emlékeim visszatértével és mindennel, ami azzal együtt járt, de úgy éreztem, hogy ha ez így marad, szépen lassan beleőrülök.
Így, bár ritkán tettem ilyet, de megkértem Ji-Na-t, hogy ma estére ne tervezzen programot magának, mert beszélni szeretnék vele valamiről. Nem mintha minden este eljárt volna még munka után, de gyakran vállalt a nyakába extra túlórát vagy valami önkéntes munkát, és én szerettem volna, hogy ma este mindenképp otthon legyen. Nem akartam meggondolni magam.
Úgy terveztem, hogy elmondok neki mindent. Mesélek neki az emlékeimről, a hajtűről és Tae-Moon-ról is. Nem feltétlen ebben a sorrendben.

Eleinte úgy gondoltam, hogy egyszerűbb, ha titokban tartok mindent. Nem akartam, hogy aggódjon, hogy megijedjen vagy épp feleslegesen reménykedjen, és azt sem tudtam, hogy veszélybe sodorhatom-e azzal, ha beavatom. Aggasztott, hogy milyen események sora indulhat be újra, ha odaadom neki a hajtűt... Azt biztos nem viselném el, ha ő is a fal túloldalára kerülne.
De végül beláttam, hogy a legjobb, amit tehetek, hogy őszinte leszek: ha történik vele valami és miattam nem tud semmit, az rosszabb, mintha én szembesítem ezekkel az információkkal. És bíztam benne, hogy ha valaki, akkor ő biztos nem néz őrültnek, ha a lassacskán visszatérő emlékeimről beszélek neki.
Teljes mértékben biztos voltam benne ugyanis, hogy ő az én Blancám. Ahogy abban is, hogy ketten együtt ki fogunk tudni találni valamit.

A lépcsőházban előhalászom a kulcsaimat, de már az utcáról láttam, hogy bent ég a villany, így tudom, hogy a nővérem ért haza hamarabb - ami segít abban, hogy megnyugodjak.
- Megjöttem! – szólok előre a szokásos, fáradt tónusomban, a lakás egészének címezve a bejelentést. Nem tudom épp hol lehet, ugyanakkor biztosítani akarom róla, hogy csak én vagyok az. Bezárom magam mögött az ajtót és a táskámmal együtt a fogasra akasztom a dzsekimet, miközben lerúgom a lábamról a cipőmet. Pár centivel közelebb a talajszinthez máris minden megint nehezebbnek tűnik, de egyelőre nem hagyom, hogy elhatalmasodjon rajtam a kimerültség.
Attól függetlenül, hogy honnan érkezik a válasz vagy érkezik-e egyáltalán, én a konyha felé indulok. Egyenesen a hűtőhöz megyek és bízom benne hogy Ji-Na vacsorázott már, mert határozottan csábít az az üveg vörösbor, ami már hetek óta csak arra vár, hogy végre felkínálkozzon a megfelelő alkalom.
Kifejezetten ritkán iszok bármilyen alkoholt ha nincs hozzá alkalom - a pár hónappal korábbi énem legalábbis biztos így nyilatkozott volna, de jelenleg úgy érzem, hogy egy ilyen beszélgetés mellé határozottan jár egy kis extra segítség.
Ebből is látszik, hogy magunknak milyen nehéz jó tanácsokat adni.
- Mit szólnál egy csajos estéhez...? – fordulok a nővéremhez amennyiben előkerült, kezemben a hideg borosüveget megemelve, mintegy jelzésértékűen.
Azt egyelőre nem részletezem, hogy a klasszikus nasi-pia-hajfonásos programon túl mikről is szeretnék vele beszélgetni, de biztos vagyok benne, hogy tudja, hogy valami nyomaszt. Előtte mindig sokkal nehezebb volt lepleznem az érzéseimet, mint mások előtt - talán igazából nem is akartam. Arra viszont szükségem volt, hogy úgy érezzem még részese vagyok valami normálisnak, valami állandónak, és erre Ji-Na szövevényes élete megfelelő menedéknek tűnt számomra is.
A bor talán csak burkolt üzenet volt arra vonatkozóan, hogy "hiányzol" és "kérlek, engedj be, elfáradtam".

♡ ♡ ♡
822 szó

♡

Sit down. I'll tell you what you were like in my dream.