Hullafáradtan, de mérhetetlen nagy békével a lelkemben érek haza. Drága kicsi Zsebibabám már biztos alszik, de úgysem bírom ki, hogy legalább résnyire ne nyissam ki a szobája ajtaját. Igen, ott szuszog a kincsem. Bár csak egy órára szaladtam át Nyuszihoz, de sajnos három lett belőle, mert a mogorva frátert újfent helyre kellett billentenem. Ma is türelmes voltam hozzá, mint szinte mindig, de azért elhagyta egy olyan megjegyzés a száját, ami okítást igényelt. Mindig arra számítok, hogy a világ legnagyobb pokrócaként előbb-utóbb elküld a háztól, hiszen arra már szerintem rájött, hogy én bizony nem mondok fel nála, annál kitartóbb jellem vagyok, de végül mindig ellágyul kissé. A múltkor is azt hittem, csak káprázik a szemem, olyan kedves volt a kisfiammal. Egy néma sóhajt követően csukom be Zsebibaba ajtaját, aztán mivel már ragadnak le a szemeim, indulok a saját kis pihe-puha ágyam felé.


- Mit csinálsz, mama? - Zsebibaba hangját hallva rémületemben a szoba másik végébe hajítom a telefont. Teljesen érthető, hogy gyermekem miért mered rám úgy, mintha épp a megkergült anyjával szemezne. Még jó, hogy gondolatot nem tud olvasni.
- Kicsikém, a frászt hoztad rám. Csak híreket olvastam a nagyvilágból, és... azt hiszem, sikerült egy csöppet beleélnem magam a sok szörnyűségbe. - Csak röpke másodpercekig vagyok képes belenézni az ő tiszta és ártatlan gyermeki szemébe, máskülönben félek, menten spontán öngyulladással hagynám itt árván a szentemet. Tigrissel levelezünk... sokat. Lehet, túl sokat? Akárhogy is, ezt nem mondhatom el Zsebibabámnak. Még nem. Nem tudom, merre tartunk, nem tudom, hova fut ki ez az egész, csak azzal vagyok tisztában, hogy jól érzem magam vele. Ez kezdetnek nem rossz, de a fiam lelki egyensúlyának megőrzése érdekében egyelőre jobb neki, ha nem értesül arról a kötelékről, ami Tigris és köztem elkezdett kialakulni.


Nyuszi ebédjét főzöm, aki szokásához hűen a kertben babrál valamit. Ó, ez véletlenül sem negatív megjegyzés volt részemről, sőt! Azt hiszem, egyedül ott talál némi nyugalmat a cikázó gondolatai és távolról sem szelíd vérmérséklete közepette. Talán ott tudja némiképp elengedni magát. Összeszorul a szívem, mert úgy gondolom, Nyuszi végtelenül... magányos. Ajaj, ahogy látom, elég borús lett a kedve, dühösen csörtet a konyha felé.
- Mikor lesz már kész? Ha nem ehetek máris, engem fal fel az éhség. - Találó zsörtölődés, bár több ponton is szívesen belekötnék, de inkább szemet hunyok a stílusa felett, ahogy mindig szoktam. - Még ma kapok választ és ételt? - Lemondóan sóhajtok.
- Nocsak, talán az egyik rózsa ma úgy döntött, nem fordul a fény felé? Ez a baj? - Azt hiszem, nem sok ember van rajtam kívül, aki ennyire bájosan tud tálalni egy félig-meddig szarkazmusnak szánt kommentárt. Még ha meg is sértettem Nyuszit, ami alapvetően nem állt szándékomban, ő ezt nem mutatja. Sőt meg mernék rá esküdni, hogy még egy mosolyra emlékeztető szájrezdülést is látni véltem az arcán. Mindenesetre ezt fejlődésnek könyvelem el.


✦ Fel tudom venni a plüsskenguru alakomat. Hát nem menő és cuki?
✦ Szó szerint képes vagyok megnyugtatni másokat a hangommal és... igen, a puszta lényemmel. Egy mosolyom kezesbárányt varázsol a legőrjöngőbb őrültből is.