A lényeg, hogy jól vagyok. Elolvastam, és éreztem egy fura csavarodást a gyomromon. Olyan, mintha hazudnék neki. Pedig nem annak tartom, legalábbis az eszem. Nem tudok mi mást mondani. Az a válasz, hogy bár megvan itt a helyem, mindig visszavágyódok a múltba... nem neki kéne mondanom. Nem azért, mert nem támadnék le egy teljes idegent a gondolataimmal, azok általában nem rólam szólnak. Így csak szorította a füzetemet, gondolkozva, hogy mit is tudnék erre írni.
- Igen - bólintottam magamnak, hiszen ezt nem érthette, de nem is biztos, hogy szerettem volna. Néha amúgy is elmorgok az orrom alá dolgokat. Megráztam a fejem, hogy visszatérjek.
A valóság mondjuk ijesztő volt, szembenézni a múltammal. Azzal, hogy akarva vagy akaratlanul is fájdalmat okoztam. Émelygő érzés volt mindennek az élő bizonyítékával társalogni. Nem tudtam segíteni. Mert ezt a fal elválaszt. Nem tudtam segíteni. Nem emlékeztem semmire. Ördögi kör és lehetetlen kilépni belőle, próbálkozom én, de olykor magam se hiszem el.
Nem hazudok azzal, hogy azt mondtam, megtaláltam a helyemet. Így volt. Az oldalamat azonban még bökte, hogy mi van, ha az odaáti életem jobb volt, mint amit most van? Ez a kérdés ott van az agyam hátsó részében a napjaim során. Van olyan eset, amikor ez jobban idegesít, mint bármi. Néhány alkalommal ezt is elfelejtem.
Felnevettem, már akkor is idegesítő voltam, úgy látszik ez a tulajdonságom az, amitől egy ideig nem fogok megválni. Aztán tovább olvastam, és megtorpantak. Fogalmam sem volt, hogy erre hogyan is kéne válaszolnom,  Mintha csak olvasott volna bennem. Az a kellemetlen gyomor szorítás. Ha ennyi mindent tudott rólam, akkor az elvesztésem, ki tudja mit jelenthetett neki. Mégis milyen hibát követtem el, hogy itt van van valaki, akinek segítenem kéne, de képtelen vagyok. Nincs hozzá elég információm. Az ölelés se lehetséges, hiszen egy egész választóvonal van köztünk. Reménytelen helyzetben vagyok. Egyszerre menekülni is kedvem van, meg még többet megtudni.
Fején találta a szöget. Nehéz volt a szituáció. Nem tudtam vele mit kezdeni. Nem ez volt a szokásom, hogy nekem kellene beszélnem, míg mások meghallgatnom. Rojtossá varázsoltam a füzetem szélét, ahogy gondolkoztam, mit is írhatnék erre. Az a vége csak még jobban arra késztetett, hogy írnom kéne valamit. Akármit.
Mintha magam vetettem volna a cápák közé. Teljesen új ez nekem, de úgy látszik neked is. Eddig a legnagyobb súrlódásaimat is megoldottam, de ezt hogyan?
Ezeket leírtam, és megmutattam neki, mielőtt észrevehettem volna magam.
Elnézést, olyan kérdéseket teszek fel itt, amire szinte lehetetlen válaszolni.
Őszintén szólva már ott tartottam, hogy végeznünk kellene, mielőtt még nagyobb hülyeséget csinálok. Mégis ott maradtam, mintha várnék valami csodára. Ami nem fog eljönni.
A barátkozásban jó vagyok.
Írtam ezt teljes meggyőződéssel, koncentráltam erre, nem arra, amivel nem lehetett mit kezdeni. Mégis ott volt az az érzés, hogy jobbnak kéne lennem.
Rendben. Úgyis talán mindig ugyanarra a pontra jutnánk vissza, ha azt kérdezgetném, hogy hasonlítok rá. Így azt hiszem kijár megint egy bemutatkozás:
Tae-moon vagyok. Főleg kávén élek és nagyon ragaszkodom mindenhez.
Lehet ezeket már tudja rólam, de úgy érzem, ha tisztalappal kezdünk, akkor illene egy igazi bemutatkozás, még egyszer. A lelkem is könnyebb így.
Talán erről voltam legjobban ismert, muszáj volt tudnom, hogy a régi énem is erről volt híres.

Nehéz olyan szemekre pillantanom, ami úgy néz rám, mintha ezer éve ismerne engem. Én semmire sem emlékszem vele kapcsolatban. Nekem ő csak egy újabb idegen, vagy egy félismerős, akinek segíteni szeretnék. Helyette most számomra kell a kéznyújtás. Egy olyan ügyhöz, amit magam nem tudnék megoldani, pedig általában így szoktam csinálni. Nem volt szükségem senkire. Persze, volt már olyan panaszkodtam, de az nem tartott tovább pár percnél, azután túl is léptem az egészen. Fordítva szokott történi ez a helyzet, én hallgatom meg őket, ha szükségük volt akár órákra is. Fura volt ez az egész, amióta csak belekeveredtem. Nekem kellett egy másik embert a saját problémámba belevonnom, sőt, egy olyant, akit nem is ismerek.
Ő lehet máshogy látja, én meg nem tudok semmit hozzá tenni. Lehetetlen olyat mondanom, ami megnyugtatná. Természetesen, van egy-két dolog, amiről lehetséges következtetéseket levonni, de ez nem elég, hogy meg is oldjam azt, ami az ő gondja lenne.
Azonban úgy látszik, ő tudja mit is kell kérdeznie. Az ajkaim elváltak egymástól, alig láthatóan, ahogy megláttam, mit is írt.  Ez frusztrált engem, nem azért, mert mérges lennék rá. Csak egyoldalúnak érzem a társalgást, és a fal is hozzáadott ehhez. Nem szokták megkérdezni tőlem, hogy hogyan vagyok, hamar letesznek róla, amikor az egyetlen válaszom az ilyesmire az, hogy jól vagyok.
Talán nekem is fel kellett volna tennem a kérdést, de a múltkori baki után, nem hinném, hogy ezzel kéne nekem próbálkozni.
Tördeltem a kezem, amíg kaptam valamilyen választ. Fogalmam sincs mit vártam ettől.
Sok kérdésem van? Igen, de ez természetes volt ebben a helyzetben. Bár, mindig ilyen voltam, kérdezősködtem, amíg meg nem adták nekem, amit akarok, vagy addig, amíg az agyukra nem mentem vele. Végül állandóan ugyanoda jutottunk: az én célomhoz. Ez önzőnek hangzik, de a kíváncsiságom szinte sose apad ki. Bólintottam egyet, mert igaza volt, tényleg van pár rejtély, amit jó lenne, ha más oldana meg helyettem. Az én felemről ez nem lehetséges.
Ahogy leült, én is követtem őt,  majdnem szóltam is, hogy vigyázzon a ruhájára, de észbe kaptam, hogy nem hall engem.
Apró mosoly jelent meg az arcomon, majd nagyobbá vált, ahogy az üzenet végére értem. Szóval, nem változtam, mindig is ilyen voltam. Tényleg ez a természetem (vagy a kódolásom?). Aztán a következő mondatnál lefagyott az ábrázatomról. A szívem öszeszorult, ez a másik, amit nem szerettem volna hallani.
Sajnálom, bárcsak mondhatnám, hogy jó okom volt rá, de magam sem tudom.
Ezt gyorsan firkantottam le, szinte olvashatatlan volt. Amikor rájöttem, hogy megint milyen hülyeséget írtam, összegyűrtem a papírt, és magam mellé dobtam. Nem mintha ennek lenne haszna, már látta az üzenetet.
Nehéz volt megmondani, mit éreztem, amikor láttam a többi írását. Persze, ez volt a kérdésem, és megkaptam rá a választ, de nem volt kellemes, hogy volt konkrét szám, kiket hagytam ott. Lehet még több volt, de úgy érzem, hogy széthasadok, hogy egy összenőtt baráti kört hagytam cserbe. Egy legjobb barát...
Láttam, ahogy ő is összegyűrt egy papírt, de nem volt helyénvaló most ezt kommentálni. Nem lehet könnyű olyat viszont látni, akiről azt hiszed végleg eltűnt. A pontot az i-re az amnézia teszi fel.
Egy hatalmas vigyor jelent meg az arcomon, nem tehettem róla, ha arról az ötről volt szó, mindig derűsebbé válik minden. Annak ellenére, hogy nem volt egyszerű az utunk, én megkedveltem mindenkit.
Vannak! Van egy cégem másik öt emberrel, ha írhatom így. Bár én később jöttem a képbe, de mégis úgy érzem, hogy megtaláltam a helyemet.
Ránézve, míg gyorsan kibővítettem, mielőtt megmutattam neki.
Bocsánat, talán nem így kéne fogalmaznom. Kijavítom: Ők segítettek kicsit megnyugodni.
Kifújtam a levegőt, ami bennem maradt az írás közben.
Mindig is ilyen kíváncsi és akaratos voltam?
Talán erről voltam legjobban ismert, muszáj volt tudnom, hogy a régi énem is erről volt híres.

Vártam, és nem is a találkozást. Akartam őt látni, olyan sok kérdésem volt hozzá, már három napja csakis azzal van tele a fejem. Végre megjelent valaki, aki talán tisztázni tudja múltamat.
Vagy nem. Esetleg olyat hallanék magamról, amit nem nagyon kéne. Például azt, hogy teljesen más ember voltam akkor, mint most. Még azt is fel tudom tenni, hogy neki ártottam valamilyen módon. Ez lenne a legrosszabb válasz, amit kaphatnék tőle. Igen, ezek a válaszok, amiket nem írnék fel a listára. Ezért van bennem egy félsz, ez az oka, hogy nem tudtam önfeledten gondolni a találkára, van egy kis hang, ami néha megkérdőjelez.
Először, amikor jártam a falnál, nem kívántam semmit. Csak egy egyszerű túra volt a határhoz, mert furdalt a kíváncsiság. Sohase tudott hagyni valami, ha nem ismertem rá a választ. Ez nem meglepő, tekintve hol is dolgozom, kik a munkatársaim. Ezt fokozni is képes vagyok annyira, hogy már a barátaim se viselnek el. Vannak azért olyan alkalmak, amikor ez megéri. Az egyik legkifizetendőbb nyilvánvalóan az az eset volt, amikor a hölgy az ölembe hullott, legalábbis képletesen. Sajnos van egy hatalmas üveg, ami ezt megakadályozza. Örültem neki, mint minden új személynek, akivel találkozok, de ő másmilyen volt, ő egy kicsit többet nyújthat, mint egy újabb ismeretség, hogyha a reményeim bevállnak.
Hamarabb indultam, remélve, hogy előbb odaérek, mint ő. Így az is lehet, hogy sikerül a gondolataimat összeszedni. Gyalog mentem, bár emiatt még korábban kellett indulnom, nem zavart. Mindent azért, hogy ne kövessem el ugyanazt a hibát, mint múltkor.  Még egy kínos pillanatot nem engedhetek meg magamnak. El kellett jutnom a kérdésekhez.
Nem lehet pontosan megmondani, hogy milyen érzés itt állni az üvegfalnál. Azt hinnénk, hogy harag vagy közömb a két választható, de az az igazság, hogy fogalmam sincs. Vannak pillanatok, amikor legszívesebben csak megfordulnék, és nem térnék vissza. Most azonban a kíváncsiság hajt.
Megkönnyebült sóhaj szakadt fel belőlem, amikor láttam, hogy a mászik oldalon még nem áll senki. Van még több időm, hogy összeszedjem magam. Esetleg arra is, hogy munkaügyben is csináljak valamit. Mert igen, azzal is kéne haladnom, akármennyire jól állok vele. Sose tartozott az a szokásaim közé, hogy valamit hanyagoljak, vagy lustálkodjak. Mégis, mióta megtudtam, hogy volt egy életem, egy más helyen, ami ilyen közelnek tűnik... csak ez jár a fejemben. Az őszintén bevallva, ez igenis tud idegesíteni engem. Nem vagyok ilyen. Mindig azokra gondoltam inkább, akik mellettem vannak. Nem saját magamra.
Bár írtam, hogy most az egyszer önzőnek kell lennem...
Nem érdekelt, hogy nem kéne leülnöm, még is megtettem. Melegítőben voltam, így nem is kell feszengenem, hogyan fogom ezt az egészet kimosni. Elővéve a füzetemet, átnéztem, mit is kellene mondanom. Utána, el kezdtem rajzolni. Nem volt semmi semmi komoly alakzatja először, aztán random tárgyakká alakultak. Nem voltak jó rajzok ezek, de azért megnyugtatott engem. Egy pillanatra néztem fel, a hölgy már közeledett felém. Felálltam, lesöpörtem. Vettem egy mély levegőt, majd még egyet. Hirtelen mindent elfelejtettem, ami eddig a fejemben volt. Intésére, én hevesen elkezdtem integetni. Mindig is ilyen voltam, ha van társaságom, jobb kedvem lesz azonnal. Szinte megállíthatatlan.
Eldöntött fejjel figyeltem a mozdulatait, majd egy mosollyal legyintettem csak az írására. Az a lényeg, hogy most itt van. Gyorsan firkantottam le, kielőtt ő tudott volna írni: Én köszönöm, hogy eljöttél.
Ignorálhatna engem nyugodt szívvel, még el se tudom őt érni.
Összeráncoltam a szemöldökömet a kérdésére. Ilyet ritkán tesznek fel nekem. Hogy vagyok? Mégis, hogyan lehetnék? Magam se szoktam ezen elgondolkozni.
Jól, azt hiszem. Vártam már a találkozást.
Próbáltam terelni valamennyire. Egyszerűen ez olyasmi volt, amire nem tudok választ. Vicces, hogy valaki tudott ilyet kérdezni.
Fogalmam sincs, hogy hogyan kezdjük. Talán... voltak arrafelé barátaim?