„(...)
- Hosszú napod volt? – lépek oda a nővéremhez, hogy segítsek neki lepakolni, amint becsukódik mögötte a bejárati ajtó.
- Hmm – dünnyögi álmos hangon, ami csak a legfárasztóbb műszakok után jellemző rá. Engedi, hogy elvegyem tőle a szatyrokat és még azt is, hogy levegyem róla a vékony kabátját. Tele van cseresznyevirág-szirommal a haja, de nem szólok egy szót se.
- Hagyhattad volna holnapra a bevásárlást… - morgolódom, de a szám sarkában mosoly bujkál. Ő csak bólogat és a nála maradt holmival elindul a konyhába.
Követem.
- Ülj le – kapom el a vállát és szelíd határozottsággal az egyik székhez terelem. - Van süti, de a vacsorát meg kell melegítsem.
Lerakok elé egy papírdobozt - a kedvenc cukrászdájából van – és hagyom neki, hogy a desszerttel kezdjen, mint mindig, amikor úgy ítélem meg, hogy szüksége van egy kis extra boldogságadagra.
Szeretem, mikor engedi, hogy gondoskodjak róla, ha nem próbálja meg előadni a nagytestvért.
Amíg melegszik a vacsoránk mellé lépek és ráérős mozdulatokkal elkezdem kiszedegetni a hajából a virágszirmokat, a helyére simogatva egy-egy kócos tincset.
- Van kedved mesélni?”

A nővérem a legjobb ember, akit ismerek - néha talán túlságosan is jó.  Ha olyan kedves lennék mindig mindenkivel, mint ő, akkor már rég megőrültem volna, de pont emiatt tudom, hogy mennyire erős. A kedvessége a legnagyobb fegyvere, ami talán láthatatlan, de mégis hatalmas tettekre képes vele. Például elviseli az olyan mufurc alakokat mint én, vagy az olyan bolondokat is, mint Sean. Mindkettő határozottan természetfeletti képesség.
Ugyanakkor ez az oka annak is, hogy félek, mások megpróbálják emiatt kihasználni. Az emberi természet alapvetően önző és sokan nem riadnak vissza attól sem, hogy szánt szándékkal visszaéljenek mások jóindulatával. Blanca viszont túl értékes számomra ahhoz, hogy megengedjen másoknak, hogy az érzéseivel szórakozzanak, ezért is vagyok vele olykor a kelleténél is védelmezőbb. Sosem tudnám elviselni, hogy bántsák azokat, akik fontosak nekem.

Mindenki más előtt igyekszem leplezni az érzéseimet, de a nővérem előtt képtelen vagyok rá – tudom, hogy ő is legalább olyan jól ismer, mint én őt és kénytelen vagyok beismerni, hogy szükségem van arra, hogy néha én is kapjak a kedvességéből. Vagy hogy előtte megmutathassam a sebezhető oldalam: azt amelyik gyakran hibázik, amelyik nehezen hisz másokban és amelyik olykor mindenkit eltaszítana. Ő az egyetlen, aki képes megvigasztalni és visszahozni a hitem, akkor is, amikor minden kilátástalan.




Sokáig azt hittem, hogy nincs szükségem barátokra. Ott volt nekem Blanca, aki mindig megértett és ott volt a munkám, ahol pont elég emberrel találkoztam, akiket nekem kellett megértenem… Tisztában voltam azzal, hogy csak áltatom magam, de a távolságtartás világéletemben jól ment, ezért a két makacs jómadár előtt senki sem járt sikerrel, aki valaha meg is próbált barátkozni velem. Sean és Dudou viszont igen hamar megtapasztalták, hogy akiket egyszer közel engedek magamhoz, azokat nagyon nehezen eresztem el, így jobbára, ha akarnának se tudnának már megszabadulni tőlem.
Ami Seant illeti… Miután sikertelenül megpróbáltam lenevelni arról, hogy minden nőnemű lénnyel flörtöljön, rájöttem, hogy igazából egy nagyon rendes és laza srác, aki mellett nem kell attól félnem, hogy magára veszi a szarkazmusom, vagy megsértődik a férfiak iránt táplált pesszimizmusom miatt. Valamilyen csoda folytán még azt is sikerült elérnie, amit előtte egyetlen férfinek sem: hogy a nővérem közelébe engedjem. Nem tenném, ha úgy gondolnám, hogy Blanca nem kedveli őt, de szerencsére a testvérem elég nyitott könyv ilyen kérdésekben és bízom abban, hogy Sean is olyan jó hatással lesz rá, mint a nővérem lehet rá. Nála jobban senki se tudja, hogy milyen halálnemet szánnék annak, aki össze merné törni a szívét.

Dudou számomra a tipikus bűntárs: akivel együtt rendelhetek pizzát az éjszaka közepén, akivel együtt falazunk egymásnak a kéretlen hódolók előtt és aki segít összeterelni a nővéremet a legjobb barátunkkal. Na jó, bevallom, néha kissé idegesítő tud lenni, de mégis ő az, aki erőfeszítés nélkül képes jobb kedvre deríteni és aki mindig ott van hogy rendet tegyen ha én és Sean barátilag nekiállunk valamin vitatkozni – ha pedig ezt megelégeli, megpróbáljon rávenni arra, hogy végre ismerkedjek meg valakivel és ne az ő vérüket szívjam. Balszerencséjükre nem adtam be egykönnyen a derekam.

Sok mindent köszönhetek ennek a triumvirátusnak. Ők segítettek abban, hogy megszokjam, milyen ha néha új embereket is beengedek az életembe és valahol nekik köszönhetem azt is, hogy magabiztosabb lettem a munkámban. Sokat tanultam tőlük, amiért rettenetesen hálás vagyok, de elég szűkszavúan bánok a dicséretekkel, így szavak helyett igyekszem más módszerekkel biztosítani őket arról, hogy értékelem a barátságukat. Mondjuk azzal, hogy az éjszaka közepén is hajlandó vagyok elviselni a panaszkodásukat, vagy megpróbálok segíteni nekik a magánéleti nehézségeikkel (nem, Sean, nem foglak fényezni a nővérem előtt, de elárulom, ha korábban végez a munkában) és ha baj van, kérdés nélkül segítek. Egy részem utálja, hogy most már rájuk is szükségem van, a másik viszont sosem cserélné el őket semmi másra.
„(…)
- Hadd mutassalak be valakinek!
- Nem érdekel, Dudou…
Érdektelenségem kihangsúlyozásaként fel sem nézek a könyvemből.
- Ne már, legalább hallgass végig! – erősködik, mire csak a szemeimet forgatom.
- Mikor legutóbb bemutattál nekem valakit, sikerült összetörnöm egy lány szívét, anélkül, hogy szándékomban állt volna - pedig ez szándékosan sem szerepelt a kedvelt elfoglaltságaim között.
- Na jó, annak nem úgy kellett volna történnie – látja be, amiért kiérdemel tőlem egy  félmosolyt. - De ez most nem számít! És egyébként is, a srác-
- Férfiak szívét sem töröm össze szívesebben – vágok közbe, mert szeretném, ha ezt mindenképp tisztáznák…
(…)”




Az emberek különféle okok miatt választják maguknak ezt a munkát. Vannak olyanok, akik mindenáron segíteni akarnak másoknak, vannak, akiknek a vérében van, hogy megértsék a körülöttük lévőket, és itt vagyok én, aki mindig is úgy érezte, hogy képtelen megérteni azt a sok ostobaságot, amit az emberek (köztük jómagam) képesek véghez vinni vagy épp elviselni.
Miért? Miért bolondulunk meg a szerelemtől, miért teszünk képtelenségeket csalódottságunkban, miért csinálunk kegyetlen dolgokat, ha erőt vesz rajtunk a saját, önző természetünk. Miért mosolygunk néha akkor is, amikor semmi okunk nincs rá és miért hazudunk olykor azoknak is, akiket szeretünk? Egyesek miért képtelenek elszakadni a múlttól, mások pedig miért tesznek úgy, mintha csak a ma létezne?
Rengeteg kérdésre kerestem a választ – van amelyikre megtaláltam, van amelyikre azóta is keresem. Számtalan új kérdésem is van, ami miatt néha úgy érzem, hogy nem haladtam sehová – ilyenkor mindig emlékeztetem magam arra, amit a pácienseimnek is gyakran mondok: mindenkinek megvan a maga sajátos tempója, amivel a változásokhoz alkalmazkodik, egy olyan, ami kényelmes neki. És minden jogunk megvan arra, hogy ragaszkodjunk ehhez.

Fogatlan minden kétséget kizáróan a legkülönlegesebb eset, akivel eddig összehozott a sors – nem rossz, de nem is jó értelemben, emiatt pedig sokáig nem tartottam jó ötletnek, hogy Fényfúria - akit szinte az egyetlen barátnőmként tartok számon – a közelében legyen. Nem tudom melyikőjük miatt aggódtam jobban, de be kellett látnom, hogy meglepően jó hatással voltak egymásra, így a legjobb, amit tehettem értük, hogy nem gördítettem akadályt az útjukba.
Azonban amióta Fényfúria eltűnt képtelen vagyok kezelni Fogatlant, a szó legszorosabb értelmében, ugyanis rendszeresen kihagyja vagy lemondja az időpontjait. Tisztában vagyok vele, hogy jelen helyzetben nem sokat tehetnék érte, de mivel Fényfúria nekem is fontos barátom volt, ezért aggódom, nehogy valami ostobaságot csináljon.




Talán feltűnt, hogy eddig egyetlen említést sem tettem rólad. Előfordul mikor azt próbálom leplezni, hogy valami – vagy valaki – mennyit jelent valójában számomra. Pedig végül az, hogy Dudou bemutatott minket egymásnak, az egyik legjobb dolog volt, ami történt velem.
Mindig is megvolt a magam leplezetlen véleménye a férfiakról, a randizásról, meg a happy endekről, ezért biztos voltam benne, hogy akárkivel is akar összehozni Dudou, a csávónak esélye sincs. Kíváncsi voltam a legújabb jelöltjére, de leginkább arra, hogy meddig fogja kibírni a közelemben.
Aztán ott voltál te.
Én igazán nem akarta megkönnyíteni a dolgod, de végül te nehezítetted meg az enyémet azzal, amilyen könnyedséggel levettél a lábamról. Ostoba, felszabadító és mámorító érzés volt a közeledben lennem – pont olyan idétlen, mint a romantikus filmekben szokott és én mégis élveztem minden egyes percét.
Egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy ami eleinte legfeljebb egy tipikus romkomnak tűnt, igazából egy kegyetlen dráma, amiben a főhős egyik napról a másikra eltűnik, nem hagyva hátra mást, csak megválaszolatlan kérdéseket és egy érzelmeivel küzdő hősnőt.
Nem az a befejezés, amit elképzeltem volna magunknak.

„Öt perc. Tíz. Tizenöt. Fél óra. Majd másfél.
Először azt hittem, hogy csak késel. Feltartottak. Közbe jött valami. Baj történt. Legutóbb előző este beszéltünk, telefonon pedig nem értelek el. Azelőtt sosem késtél a találkozóinkról, az pedig fel sem merült bennem, hogy szándékosan hagytál volna faképnél – te vagy az egyetlen férfi, akiből ezt sosem nézném ki.
Hívtam Dudout. Seant és Blancát is. Senki sem tudta hol lehetsz. Még Fényfúriát is megpróbáltam elérni, miközben úton voltam a lakásodhoz, de őt sem lehetett utolérni. Nem voltál otthon, nem voltál a munkahelyeden, én pedig kezdtem kétségbeesni. Életemben egyszer sem féltem úgy, mint akkor.
Beértem volna bármilyen magyarázattal, egyszerűen csak szükségem volt egyre, ami megnyugtat afelől, hogy jól vagy. Ezért vártam.
Dudou-ra, hogy közölje velem, hogy mindvégig nála voltál, csak lemerült a mobilod. Fényfúriára, hogy szakmai magabiztossággal kijelentse, hogy a hisztériám csak a fáradtság miatt van. Blancára, hogy felébresszen az éjszaka közepén és közölje velem, hogy ez az egész csak egy rossz álom és nem lesz semmi baj. Rád, hogy egyszer csak felbukkanj és kinevess, amiért azt feltételeztem, hogy képes lennél egy szó nélkül elmenni. Vagy megsértődj, vagy haragudj, vagy veszekedj velem – nem számított volna melyik, mert mindegyik jobb lett volna annál, mint amibe végül bele kellett törődnöm. Hogy nem jöttél vissza.
Aznap te és Fényfúria is nyom nélkül eltűntetek a városból és senki se tudott rólatok semmit.”

Azt mondják, akkor veszed észre igazán, hogy valami mennyire fontos volt neked, amikor elveszíted…
Szeretném, ha tudnád, hogy ez nem igaz - már akkor is tudtam, hogy különleges vagy, amikor még a közelemben tudhattalak. Az egyedüli, amit szerettem volna elhitetni magammal, hogy képes lennék túlélni, ha ez nem így lenne és hogy erősebb vagyok, mint hiszem.
De ez nincs így. Mióta eltűntél egyáltalán nem érzem magam erősnek – épp ellenkezőleg, sosem voltam még ennyire elveszett.
El tudod képzelni, hogy mennyire haragudtam rád? És hogy mennyire féltem? Vagy hogy mennyire hiányzol?
Aztán felbukkansz a fal túloldalán, ahol nem érhetlek el és ahonnan úgy nézel rám, mint egy érdekes idegenre. Nem emlékszel az itteni életedre, de még Dudou-ra és rám se. Válaszokat keresel, valami magyarázatot arra, hogy mi történt veled, én pedig félek megosztani veled az emlékeinket addig, amíg rá nem jövök, mi áll ennek az egésznek a hátterében.
Azt mondtam, hogy az emberek önzők és én sem vagyok különb. Jogod lenne tudni mindent, de én nem akarom, hogy neked is annyira fájjon, mint nekem. Nem tudom meddig leszek képes titkolózni előtted, de az biztos, hogy képtelen vagyok távol maradni tőled. Ezt már akkor tudtam, amikor megismertelek.
Még mindig haragszom és még most is félek. És rettenetesen hiányzol.




Amióta a tükörből rendszeresen az ismerősnél egy jóval határozottabb – és jóval meseszerűbb – arc néz vissza rám, azóta úgy érzem én magam is elkezdtem megváltozni. Miután meggyőztem magam arról, hogy nem a fáradtságtól, a koffeintől és még csak nem is a nyugtató mellékhatásai miatt hallucinálok, egészen megbarátkoztam a tükörben látott lánnyal. Olyannak tűnt, amilyen mindig is szerettem volna lenni. Kemény, elszánt és megállíthatatlan.
Bár józan logikával képtelen vagyok megmagyarázni, mégis úgy érzem, mintha üzenete lenne, mintha megpróbálna rávenni arra, hogy cselekedjek. Olyan mintha minden összefüggne: Baymax és Fényfúria eltűnése, a fal, a tükörben látott másik én. Érzem, hogy ez valami sokkal nagyobb dolognak a része és nem tudok tétlenül ülni és várni, hogy megint történjen valami olyan, amit képtelen lennék elviselni.
Ha van rá mód, hogy át lehessen jutni a falon, akkor meg fogom találni. Ha jelentése van annak, amit a tükörben látok, akkor rá fogok jönni mi az. És ki fogom deríteni, hogy mégis miért történik ez az egész.


✦ Képes vagy felvenni a mesebeli kígyó alakodat.
✦ Telekinézisednek köszönhetően képes vagy rövid távon repülni.
✦ Baymax-el való szoros kötelékednek köszönhetően képes vagy a hozzá való teleportációra. (Amíg a fal él és virul: nem jelensz meg fizikai alakban, azaz nem tudsz semmit és senkit sem megérinteni, illetve az emlékeidet is elveszted, hiszen lényegében a fal másik oldalára kerültél.)
A képesség 1 lezárt játék után aktiválódik, tehát a 2. játékban.
A képesség aktív 2021.10.01-től és ezzel együtt a karakter emlékei is visszatértek a mesebeli életéről.