Nem tudom kiverni a fejemből a fal túloldalán lévő lányt. A találkozó óta minden nap kijárok az északi falhoz, és ha ő nincs is jelen, de mindig gondoskodok arra, hogy ha arra tévedne, akkor találjon egy kedves üzenetet. Semmi személyeset nem írok bele, hiszen nem tudhatom, hogy rajta kívül más is ismeri azt a környéket, de így is próbálok érdeklődést mutatni az irányába, s bízom benne, eleget látta a cikornyás betűimet ahhoz, hogy felismerje a kézírásomat.
Akár a szerkesztőségben vagyok, akár az alapítvány ügyeit intézem, folyton azon kapom magam, hogy gondolatban teljesen máshol járok, s néha egy-egy sötétnek tűnő éjszakán ahelyett, hogy alkoholhoz nyúlnék, az ő vonásait próbálom felidézni. Nehezemre esik fókuszálni, ugyanis éjjelente
Hans gondolatai és érzései tolakodnak az elmémbe, s megpróbálják elnyomni a józan eszemet. Írásra akar sarkallni, azt akarja, hogy sanyargassam magamat, magunkat a régmúlt borzasztó emlékeivel, de nem akarom befejezni a regényt. Inkább kirántom az üres papírlapot az írógépből, és Freyja portréját próbálom papíron megörökíteni. Kell valami, amibe kapaszkodhatok a saját lelkem feketeségével szemben, s jelenleg az ő jelenléte tűnik az egyetlen kiútnak.
Ezért is várom nyughatatlanul a szombatot. Elnyomva a sötét gondolataimat, és azzal foglalkozni, amely igazán fontos számomra. Az emlékeim zavarosak ugyan, ahogy az érzéseim is jobban hasonlítanak egy mocsaras tó felkavart vizéhez, de muszáj kézben tartanom a dolgokat.
A körülöttem lévők is érzik rajtam, hogy valami változást történt: látom a pillantásaikat, érzem az aggodalmukat, de nem segíthetnek, egyébként se segítenének, ha tudnák kicsoda vagyok valójában. Előttük nem tudok megnyílni, azonban úgy érzem, hogy Freyjával szemben nem kell takargatnom, hogy milyen vagyok valójában. Nem mintha ne látna bennem valami egészen furcsát, amelyre eddig más nem hívta volna fel a figyelmemet – a mai napig nem tudom egyébként, hogy mi olyan különleges bennem -, mégis foggal-körömmel ragaszkodom hozzá, mert egyedül az ő személye tartja bennem a lelket. Így nem csoda, hogy tőlem szokatlan lelkesedéssel szállok ki az autómból és emelem ki azt a piknik kosarat, amelybe a vacsorámat pakoltam.
Ezen az oldalon fülledt a levegő, így magam is lazábbra veszem az öltözékemet: a nadrágom rövidebb, az ingem ujjait stílusosan feltűröm, ugyanis bármilyen háború is dúl a lelkemben, amint kilépek a lakásom ajtaján, nem engedem, hogy ezek a belső viszályok kívülről is láthatóvá váljanak.
Még visszahajolok az autóba kiemelni egy plédet, amelyre ülni tervezek, majd megindulok abba az irányba, ahová a találkozóm szól. A falra ragasztott fehér cetlik vezetnek ahhoz a ponthoz, ahol Freyjával kellene vacsoráznom. Leteszem a kosarat, hogy kiterítsem a plédet, majd amint elrendeztem azt, helyet foglalok a fallal szemben.
Még nem pakolom elő a vacsorámat, bár már kezdek éhes lenni, és az a mediterrán tésztasaláta, amelyet összeügyetlenkedtem már igen csábítónak hat, mégsem kezdek neki. Helyette a kosárból előveszem a könyvemet, amelybe írni tervezek neki, illet egy üveg bort és poharat, hiszen bár nem kínálhatom meg az itallal, de úgy gondolom, hogy megadom a módját a közös vacsoránknak.
Még egyszer ellenőrzöm a falat, hogy ő esetleg hagyott-e számomra új üzenetet, de nem látok olyan cetlit, amelyet ne olvastam volna, így visszatelepszem a helyemre, és türelmesen várok. Időről-időre az órámra pillantok, néha elbizonytalanodok, hogy mégsem fog eljönni, de ilyenkor megrázom a fejemet, mert a gondolatot is felejteni szeretném. Hinni akarok Freyjában, s bízom benne, hogy csak azért várok rá, mert valami, vagy valaki feltartotta.
Végül jobbnak látom nem figyelni az idő múlását, így leveszem a karórámat és elrejtem a nadrágom zsebében. A ceruzámat kezembe véve a túloldalon lévő fenyves megörökítésébe fogok bele, hogy lekössem nyugtalan lelkemet. Fel-felpillantok a munkámból, amikor pedig megpillantom a lány közeledő alakját, akkor a félkész műre ejtem a ceruzát, és megengedek magamnak egy mosolyt.
Fogalma sincs róla, hogy a felbukkanása micsoda hatalmas köveket gördít le a mellkasomról. Ügyetlenül kapok a ceruzám után, és olyan lendülettel lapozok egy üres oldalra, hogy elszakítom az egyik papírlapot. Nem foglalkozok, helyette sebtében szavakat vetek a fehér lapra.
- „Freyja! Örülök, hogy eljöttél!” – köszöntöm a lányt, és a könyvet automatikusan az üveglap felé fordítom, hogy elolvashassa mit akarok mondani neki. Kicsit úgy érzem magam, mint gyerekként, amikor a karácsony gondolata még izgatottsággal töltött el. Azonban, ahogy végigmérem őt, és a túloldalt, homlok ráncolva fogalmazódik meg bennem a következő kérdés. Jó ötlet vajon pont vacsorázni? Egy reggeli nem lett volna kellemesebb?
- „Nem fogsz fázni? Ha gondolod, áttehetjük máskorra, amikor nincs nálad nagyon hideg” – pillantok rá aggodalmasan, ahogy arra várok, hogy megfogalmazza a válaszát, hiszen teljesen kiment a fejemből, hogy amíg az én oldalamon sokáig világos van és hőség, addig számára hamarabb beköszönhet az éjszaka és a fagy.
Legutóbbi képek
