I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Fata Morgana
határa
Számos és számtalan
karakter állás
Csillámport szórunk
a hőseinkre
Jelenleg 13 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 12 vendég :: 1 Bot
I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Ennyi ember hisz bennem :
1714
Titulus :
Pengu ✦ Sisu ✦ Namaari
✦ ✦ ✦ :
Életkor :
3
Akinek az arcát viselem :
Kim Soo-hyun ✦ Han So Hee ✦ Gemma Chan
A tükör mögött :
Evolet Yang Baba Mirai ✦ Baba Shouta
2021-03-11, 22:24
to: Mira
Nem tudom, hogy mit gondolok, mikor letámadom. Igazából nem is gondolkodom, ösztönből cselekszem. Ez nagy hibám talán. Jobb lenne átgondolni, hogy mit akarok csinálni és nem rögtön neki ugrani a másiknak. De tényleg csak jót akarok neki. Valamiért kötelességemnek érzem azt, hogy felvidítsam a körülöttem lévő embereket és ő eléggé rossz kedvűnek tűnt. Úgy érzem, hogy ráfér egy kis Leo féle lélekápolás. Végig vigyorogva, meggyőzően próbálom előadni magam, de ő vissza utasít. Tényleg nyomulásnak vette. Pedig nem annak szántam. Csinos lány, tényleg gyönyörű és biztos minden srác odáig van érte, sőt én is biztosan elolvadnék az érintésétől, ha nem lennék belezúgva Damienbe. Mióta ismerem a kis medvémet, azóta másra nem is tudok gondolni. Lehetséges, hogy Damienszexuális lettem? Most nem ez a lényeg, hanem hogy felpörgessük az estét. Próbálom kimagyarázni magam, hogy mik is a valódi céljaim ezzel a meghívással és végül sikerül elérni a célom. - Juj, de jó! - örömömben még ugrok is egyet. Tényleg nagyon boldog vagyok, amiért ilyen izgalmasnak ígérkezik az estém és még őt is be tudtam rángatni. - Így van! A munka ráér. Mit is dolgozol? Én egy kis étteremben vagyok szakács, felszolgáló, pultos meg igazából minden - ha már együtt bulizzuk át az éjszakát, akkor meg is akarom ismerni kicsit. Lehet, hogy túl sokat beszélek, de majd biztosan jelzi, ha sok vagyok neki. Vagy látni fogom rajta, de remélem kedvelni fog. Nem reagálok a következő mondatára. Megérzem, ha valaki nem érzi olyan jól magát és neki biztosan nincs jó kedve, de még nem akarok belemenni, hogy miért. Fel akarom őt dobni, hogy elfelejte minden baját. - Ital...hmm... Menjünk be egy kocsmába vagy egy szórakozóhelyre? Ha nincs kedved emberekhez, akkor a munkahelyemre is bemehetünk és a főnököm drágai piáit végigkóstolhatjuk. Mondjuk szerintem a tömeg megy egy kis tánci jót tenne - mondom miközben megrázom a fenekem, ezzel táncot imitálva. A válaszától függ, hogy milyen irányba indulok és mutatom neki az utat a megfelelő helyre. - Nagyon örülök Mira! Én Leo vagyok, Leo Winters - kedvességből kinyújtom felé a tenyerem, ezzel jelezve, hogy tegye bele a kezét, hogy tudjak egy csókot nyomni a kézfejére, mint ahogy a puccos királyi családoknál szokás a filmekben. Ha nem adja a kezét, akkor se sértődök meg.
Egyetlen egy szó nélkül, teljes csendben, s mellé társuló szigorúnak tűnhető faarccal nézem végig az előadást. Nem kommentálom az eseményeket, hiszen mióta adják ezt a darabot ezekkel a színészekkel már harmadjára jövök el beülni. Az első alkalommal nagy megfogott, s úgy éreztem magam, mint egy teljes érzelmi hullámvasúton. Ha a szereplőknek jó kedvük volt, akkor nekem is. Ha viszont sírtak, akkor én is elmorzsoltam egy-két könnycseppet, de csak annyit, hogy a szempillaspirálom ne kenődjön el. Meg persze azt sem akartam, hogy a balosomon ülő ismeretlen, fiatal férfi megszánjon. A második alkalommal már egy fokkal jobban tudtam kontrollálni az érzelmeimet. Mindössze csak mosolyogtam vagy éppen szomorú arcot vágtam. Most pedig, hogy már tudom mikor mi fog történni nem érhet meglepetés, így könnyebben vissza tudom fogni magam. A darab végén valamilyen oknál fogva kissé megkönnyebbülten pattanok fel a helyemről. Nem tudom eldönteni, hogy miből fakadhat ez az érzés. Megigazítom magamon a bézs blézeremet és a hozzátartozó ugyanolyan színű nadrágot, amit magamnak varrtam és terveztem, majd az egyik turiban vásárolt, magammal hozott apró táskát a vállamra dobom és elindulok ki a sorok közül. Az előbb említett darab szerencsére nem húzza le a karomat, mivel mindössze egy pénztárca és egy telefon fér el benne, s az is nagy nehezen, de legalább így könnyebben ki tudok slisszanni a tömegből. Ebben a pillanatban viszont egy hatalmas alak tornyosul felém, s még magassarkúban is csak éppen felpislogni tudok rá. - Szia – köszönök vissza bizonytalanul, ám amikor meghallom a kérését csak halkan elnevetem magam. – Nem tudom, hogy ez jó ötlet lenne-e – vágom rá egy kis gondolkodás után. Végülis két idegen vagyunk, akik még a másik nevét sem tudják. Én eddig még nem is láttam őt, habár könnyedén lehet, hogy gyakran összefutunk, ám én a legtöbbször szemellenzővel rohanok mindenhová. Megvárom, míg végigmondja, amit szeretne. Az idő szinte egész részében legszívesebben hangosan elnevetném magamat a béna próbálkozásán, de végül nem teszem meg. Nem akarok bunkónak tűnni, hiszen láthatóan csak a jó szándék vezérli. Amúgy meg ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Az életem annyiból áll, hogy a munkahelyemen vagyok, majd hazaviszem a munkát és egész nap csak varrok. Hétvégén azért néha megengedem magamnak, hogy nyomjam egy kicsit a kanapét a macskám társaságában. - Jól van, legyen - vágom rá végül. – Nagyon aranyos a próbálkozásod és már én is régen mozdultam ki otthonról. Hétvége is van, úgyhogy holnap nem kell korán kelnem a munka miatt – magyarázom hangosan, de mindez inkább magamnak szól. Mintha a saját kis fejemet próbálnám meggyőzni arról, hogy ez igenis egy nagyon jó ötlet. - Egyébként nem volt rossz kedvem a darab közben csak nagyon magával ragadott – azt már nem teszem hozzá, hogy annyira nincs életem, hogy bizony már harmadjára jöttem el megnézni. – Én jelenleg az italnak jobban örülnék. Milyen helyeket ajánlanál? – érdeklődö, s közben elkezdek kiindulni a színházból, de közben tartom a szemkontaktust a még mindig névtelen sráccal, hogy követhessen és ne gondolja, hogy csak lerázni akarom. – Mira vagyok.
A mai délutánt is Damiennel töltöttem. Igyekszem minél többet lenni vele, mert nagyon kedvelem őt. Minden egyes eltöltött perc után úgy érzem, hogy meg boldogabb vagyok. A pillangók szárnyai csak úgy verdesik a gyomrom falát, mint a szomszédom, Mary néni almás pitéje. Mondjuk az almás pite nem a boldogság miatt, hanem mert próbál a felszínre törni, hisz az utca térfigyelő kamerája nem a konyhába született. De én, Leo Winters egy hős vagyok és boldoggá teszem az éhes szájú unokák nélküli nénit. Megint elkalandoztál Leo! Nem tehetek róla. Sose bírok megülni egy helyben. A Wonderland Theater egyik előadásán ülök éppen, mert imádom a színházat meg úgy minden történetet. Már gyerekkoromban is szerettem a meséket és csillogó szemekkel figyeltem az any... ALMÁS PITE! Éhes lettem. Még szerencse, hogy elhozhattam a maradék kaját a munkahelyemről. Sose értettem, hogy a színházba miért nem lehet ételt venni. Ha nézek valamit, akkor mindig kell hozzá ennem valamit. Egyszerűen nem bírom ki anélkül, hogy ne rágjak valamit. Egy jó sorozat ledarálásakor mindig meglepődök, hogy nem híztam, pedig akkor nagyon, tényleg nagyon sok étel meg nassolnivaló elfogy. Az ölembe is veszem a kis hátitáskám, amibe becsempésztem a maradék kaját. Jó kis pörkölt nokedlivel egy nejlonzacskóba tömve. Egy kicsit kicipzározom a táskát és kinyitom a zacskót. - Annyira imádlak! - suttogom a pörköltnek. A táska egyik zsebéből előhorgászok egy kinyithatós villát és nem túl feltűnően neki esek a vacsorámnak. Az evés befejeztével észreveszek egy lányt egy sorral előrébb, aki elég rossz kedvűnek tűnik, pedig elég jó ez a színdarab. Lehet, hogy éhes. Olyankor én is szoktam feszengeni. Visszanézek a táskámba és szomorúan veszem tudomásul, hogy a pörkölt elfogyott. Ezzel már nem tudom megkínálni. Nem baj Leo, ügyes fiú vagy, kitalálsz valamit. A darab hátra lévő részében a lányt figyelem és próbálom megfejteni a negatív hangulatának az okát. Szerencsére már nincs sok hátra az előadásból és végre bevethetem magam. Kifelé menet végig őt követem a szememmel és amikor már nincs körülötte hatalmas tömeg, hirtelen elé vágódok. - Hé, szia, mit szólnál hozzá, ha meghívnálak vacsorára vagy valami italra? - rögtön letámadom és ha nem áll meg én hátra felé lépkedve intézem hozzá a mondandóm. Szinte rögtön leesik nekem, hogy ezt lehet úgy veszi, mintha nyomulnék rá és randira hívnám, szóval tisztáznom kell magam. - Jaj, nehogy félre érts. Jó szándék vezérel, nem randira hívlak... - kezdem a magyarázkodást, de ekkor meg bevillan, hogy mi van ha így most azt hiszi, hogy nem csinos. - De amúgy nagyon szép lány vagy, csak azt láttam rajtad, hogy rossz a kedved és gondoltam hátha tudok segíteni valahogy. Sok jó helyet ismerek, ami egy kicsit feldobja a szürke hétköznapokat és boldogabbá teszik az embert. - Lehet hogy sok vagyok így hirtelen, de nem volt jobb ötletem. Megérzem, ha valaki nem érzi jól magát és valamiért kötelességemnek érzem, hogy segítsek rajta.
Legutóbbi képek
