Azt hiszem, elég vegyes érzéseim vannak az elmúlt napok, hetek iránt. A felvetés, miszerint pihenjünk többet, egész jónak bizonyult, legalábbis kevesebb bögre lelte azóta halálát a kezeim által, és végre közös programokra is sikerült időt szakítani, úgy érzem, a menhelyen kívül, ami nem munka. Viszont a fene se gondolta volna, hogy pont fogok én is lesérülni! Oké, értem én, hogy vigyázni kell túrázás közben a jeges, havas terepen, de annyiszor estem már el úgy, hogy megúsztam némi zúzódással? Erre? Most? Kéztörés és gipsz, no meg pár hét kényszerpihenő otthon, munkától távol. Mondanom sem kell, hogy amennyire élveztem az első egy-két napban a nagy semmittevést – oké, valahol azért sajnáltam, hogy szegény Peonynak annyival több dolga lesz – olyan hamar meg is untam, mert… egyszerűen nem bírtam mit kezdeni magammal. Valami hasznosat akartam csinálni, segíteni, nem csak itthon ülve lógatni a lábamat, miközben sorozatozok, ez egyszerűen nem az én világom. Még itthon se igazán tudom értelmes dologgal elütni az időmet, mert mindenhez legalább ötször annyi időre van szükségem, mint egyébként. Például, hogy összedobjak egy szendvicset, vagy felöltözzek. Nem tudom mások hogyan képesek ezt elviselni, de rettentő bosszantó és idegőrlő, én mondom! Így hiába a sok pihenés, napról napra így is egyre rosszkedvűbb és házsártosabb voltam, mint valami elanyátlanodott kölyökkutya, úgy vártam, hogy Peony hazaérjen, hogy aztán egy perc nyugta se legyen tőlem. Kifaggattam mindenről IS, ami a menhelyen történt, melyik kutyusunk hogy van, találtak-e gazdit valamelyiknek, esetleg jött-e új lakó? A többiekkel mi újság? Mit ebédelt? Milyen volt a forgalom reggel a menhelyig, vagy éppen utána délután hazáig? Eszem ágában sem volt bosszantani, egyszerűen csak hiányzott a megszokott pörgés itthon, ahol újabban az volt a napom fénypontja, hogy a szokásos galambpár megint turbékol-e fél órát a párkányunkon, vagy sem… Sosem voltam egyedül, otthon ülős típus, most is nehezen viseltem az emberek, kutyusok hiányát...
- Ah, a fenébe is, nem érdekel, bemegyek! - határoztam el magam egyik reggel, nagyjából két órával azután, hogy Peony elindult otthonról, nekem pedig ennyi időmbe telt, hogy egy valamire való szendvicset összedobjak magamnak reggelire, meg felöltözzek. Aztán még ennyi idő volt, mire indulásra készen álltam, téli bakancs, pulcsi, kesztyű, sapka-sál, meg a szokásos menetfelszerelés, és elsétáltam a menhelyig. Ahol aztán benyitva majd kettőt lépve kis híján orra is estem, belerohanva egy rakás kartonba a folyosón, amik persze nem kis zajt csapva borultak szanaszét.
- A franc essen bele, tényleg… ma jönnek a beszállítók. - dörzsöltem meg fájósan a karom, miután végignéztem a két másodperc alatt okozott pusztításon. Kiborult kutyatálkák, szanaszét szóródott gyógyszeres dobozok, és még egy zacskó tápot is sikerült kiborítani menet közben, így aztán leguggolva neki is láttam, hogy morogva legalább összébb seperjem.
- Nem értem, mégis mi a fenéért kell mindezt az út közepén hagyni?! - morgolódok magamban, mit sem törődve azzal, hogy ki hallja meg, vagy ki nem. Pár napot nem vagyok itt és egyből minden a feje tetejére áll?!