I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Fata Morgana
határa
Számos és számtalan
karakter állás
Csillámport szórunk
a hőseinkre
Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég :: 1 Bot
Nincs
A legtöbb felhasználó (117 fő) 2021-02-23, 20:50-kor volt itt.
I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Ennyi ember hisz bennem :
1714
Titulus :
Pengu ✦ Sisu ✦ Namaari
✦ ✦ ✦ :
Életkor :
3
Akinek az arcát viselem :
Kim Soo-hyun ✦ Han So Hee ✦ Gemma Chan
A tükör mögött :
Evolet Yang Baba Mirai ✦ Baba Shouta
2021-04-16, 11:41
Jimena & Connor
Life is better with a dog.
- Relatív… úgy érzem, mi számít nagynak? Néha úgy érzem, hogy minden szegletét ismerem, néha meg… - újabb vállvonás, elvégre most is itt állok, egy olyan részén, aminek eddig a létezéséről sem tudtam. Viszont belegondolva, hogy a falat, meg az őszt leszámítva olyan, mint ha ugyanúgy folytatódna a nő mögött is, van egy olyan érzésem, hogy ez, amit ismerek, csak a jéghegy csúcsa lehet. Szó szerint, amilyen kutya hideg van szinte mindig! Vajon vannak még más, hasonló helyek is a városban? Ezek után nem lennék meglepve, még ha néha még mindig olyan hihetetlennek tűnik, hogy nálunk örök tél van, szinte karnyújtásnyira pedig bokáig gázol az ember a lehullott, színes falevelekben. Már az idejét sem tudom, mikor éreztem az őszi avar illatát. A bocsánatkérésére csak a fejemet rázom, legyintek, ugyan, felesleges ilyesmi miatt szabadkoznia, eszembe juthatott volna nekem is, hogy a teljes nevemet használjam, elvégre attól, hogy tegeződünk, nem vagyunk ezer éve haverok… A cége említésére viszont csak csodálkozva szökik magasba a szemöldököm. - Hűha! - azt hiszem, ezt leírni sem kell, anélkül is tökéletesen leolvashatja az arcomról. Egy ilyen menő név mellett egyből olyan sutának és esetlennek érzem a mi menhelyünket, már ami a névadást illeti. Amúgy maximálisan büszke vagyok rá, még ha lenne is min csiszolni még. Csiszolunk is folyamatosan a kis csapattal! Ahogy meglátom a falra írt szavakat, akaratlanul is elmosolyodok, valahol megható ilyesmit hallani azok után, hogy szinte csak most találkoztunk. - Mindig ilyen kedves vagy másokkal? - kérdezek vissza, hisz alig ismerjük egymást, és mégis egyből az iránt érdeklődik, mivel tudna segíteni. Azt hiszem, kedvelem, kicsit magamra emlékeztet, még ha én nem is embertársaim életét igyekszem jobbá tenni, hanem négylábú kis barátainkét. - Minden kutya aranyos a maga módján. - jegyzem meg, hisz alapvetően önzetlen, szeretetre méltó kis szőrgombócok, ha pedig mégsem így lenne, az is a rossz környezetnek, neveltetésnek tudható be. Azon pedig igyekszünk segíteni, amennyire csak erőnkből telik, remélve, hogy az előző gazdik viselkedése nem hagyott túl mély nyomot bennük. - Aki pedig a kutyákat szereti, az rossz ember nem lehet. - firkantom a szavai alá vidáman. Igaz, az eredeti mondás virágokról szól, viszont idejét sem tudom, mikor láttam utoljára a szabadban igazi, élő virágot. Jah, valamikor akkortájt, mint színes, lehullott faleveleket. Még valami előző életben… Némileg irigykedve olvasom a beszámolóját a feléjük jellemző időjárásról, és akaratlanul is elszomorodok egy kissé. Szeretem a havat, de jóból is megárt a sok, szokták mondani, és valóban jól esne egy kicsit melegebb időjárás is, amikor nem 25 réteg ruhával mozdul ki az ember, vagy ha legalább néha nulla fok fölé menne az időjárás… Komolyan, ez így keményebb mint Alaszka, ott legalább vigaszdíj gyanánt van északi fény! - Akad mindkettő. Pláne ha eléggé lesüllyed a hőmérséklet, vagy épp egy éjszaka alatt leesik fél méter hó. - forgatom a szemeimet látványosan. Konditerem? Ugyan, minek az, ha hetente többször lapátolhatod a havat? - Ó… értem. - nem mondom, érdekes név, de akkor ezek után igyekszem mielőtt elfelejteni a „Jimmy” nevet. Tudom, hogy vannak, akik nem igazán díjazzák az ilyesmit. - Engem nem zavar különösebben, ha becéznek, de pont olyan nevem van, amit nem igazán szoktak. Con, talán, de azt is csak ritkán hallom. - vonok újra vállat. Vannak nevek, amit szinte mindenki önkéntelenül becézgetni akar, meg vannak, amiknél valahogy eszébe se jut az embernek. Úgy tűnik, mindketten az utóbbiak táborát erősítjük, ha van is becenév, sokszor inkább erőltetettnek hat, mint természetesnek. - Szerinted fogunk még találkozni valaha? - írom a falra némi hatásszünet, meg filctoll-rázogatás után, hogy jobban fogjon. Elvégre mennyi volt az esélye, hogy most összefutottunk? Nem hiszem, hogy egyhamar újra ilyen véletlen egybeesés történne, és akárhogy is nézzük, ő az egyetlen ember, aki jelen pillanatban nem néz(ne) hülyének a láthatatlan fal, meg a „fal túloldalán ősz van” sztori miatt. Peony szerintem csak aggodalmasan közölné, hogy többet kéne pihennem, mert kezd az agyamra menni a sok munka, hogy már képzelődök is…
Valóban az lesz a legjobb lépés, ha a nap végén felhívom a diliházat. Igen, igen, ott lenne a helyem. De előtte majd veszek egy jó forró fürdőt, tele engedem a kádat forró vízzel és teszek bele az ibolyaillatú cseppekből is. Talán az megnyugtat. Igen, elég lesz azután felhívni az intézetet. Én nem utolsó vacsorát akarok, hanem egy utolsó fürdőt. Persze, ezt nem gondoltam komolyan. Legalábbis azt hiszem. Várjunk csak, ha diliházba zárnak, akkor nem lehet enyém ez a rejtélyes férfi. Nekem pedig egyszerűen szükségem volt a társaságára. Inkább az a rejtély, hogy miért éreztem ezt így, alig egy óra ismeretség után. Ha erre valaki válaszolni tud nekem, akkor azt megcsókolom. Istenem milyen rég csókolóztam! Megráztam a fejem. Ennek nem most van itt az ideje. Most erre a férfira és az írására kell koncentrálnom. Nem ír a legszebben, ezért nem haladok olyan gyorsan az olvasással, mint ahogyan terveztem. Sebaj, az a lényeg, hogy ki tudom olvasni a betűjeit, még ezzel az otromba filctollal is írva. „Nagy az a város, ahol te laksz kedvesem?” Fogalmam sem volt, milyen lehet a túloldalon. Csak arra tudtam hagyatkozni, hogy a hó hideg és baromi régen nem láttam havat, pedig emlékszem, gyerekként imádtam a hóban játszani. Oh, mennyi hóangyalkát csináltunk! Szinte már el is felejtettem, hogyan kell olyat készíteni. „Ne haragudj, megszokás, hogy a teljes nevemen mutatkozok be. Ezen az oldalon mindenki így ismer engem. Jimena García, a House of DeVil tulajdonosa. Alapítója. Tökmindegy.” Milyen régen kellett bárkinek is elmagyaráznom, hogy mi a munkám. Tényleg mindenhol megismertek, én pedig egyre többször fedeztem fel az embereken a saját ruhakollekcióimat. Részegítő volt az élmény, akárcsak egy tölgyfahordóban érlelt whiskey hatása a borús estéken. Megvontam a vállam. Valóban nem tudnék sok mindent tenni érte. Na, kedves Szörnyellák, erre találjatok ki valamit, ha már ennyien vagytok jelen. Heten, nyolcan? Melyikőtök lesz az a nagyon okos, aki segít meghódítani Connor-t a tudásával? „Kár, pedig szívesen látnám a mosolyod drágám.” Ez nem volt hazugság. Csupán az igazság elkendőzése. Mert nem látni akartam a mosolyát, hanem azt akartam, hogy miattam mosolyogjon. Elnevettem magam a döbbent reakcióján. Igen drágám, ilyen fiatalon ilyen sikeres vagyok. És naná, hogy egy divatcég tulajdonosaként modellkedek is néha. Náluk nincsen egy divattervező sem, aki ezt elmondhatná magáról? Kár, hogy nem tudtam volna úgysem rákeresni. Pedig próbáltam már egyszer régen, de csak a saját magam képei jöttek velem szemben a különböző online újságok lapjairól. Változik a világ, ez kétségtelen. „Biztosan nagyon aranyosak a kutyáid kedves Connor. Magam is kedvelem a kutyákat.” Nos, nem igazán, de tényleg ennyire be akartam vágódni nála. Elég undok kis vakarcsok tudnak lenni és idegesítenek. Ezért nincs háziállatom sem. Tuti az is felidegesítene és megnyúzatnám. Réges-régen volt az, hogy bárki irányába is kimutattam a szeretetemet. Megráztam a fejem, így adva nemleges választ. Ezek után hogyan mondjam el neki, hogy a szőrmebundám valódi? Szerintem azonnal itt hagyna és soha többet nem állna szóba velem. Ezt pedig egyik Szörnyella sem akarta volna. Mind az összes meg akarta szerezni magának Connor Pearson-t. A dilidoki pedig majd engem akar megszerezni, ha így folytatom. „Igen. Maximum 25 fok van, általában napos, de szeles idő. Azért van ennyi falevél a földön. Én szeretem őket. Viszont ősz lévén nagyon sok az esőzés is. Istenemre mondom, múltkor beázott a tető az egyik telkemen, annyi esett.” Talán nem kéne ennyit írnom neki egyszerre. Megszokás ez is, mint a cigarettára gyújtás. Erről jut eszembe, remélem, van elég nálam. Elvileg van, két dobozzal is. Az megfelelő mennyiség lesz. „És ott hideg van, vagy ideg?” Nem hagyhattam ki. Borzalmasan rossz vagyok ebben a barkóbában, mint kiderült. Időközben észrevettem, hogy újabb sor került fel a vastag filcével a falra. Nem tudta, hogyan ejtem a nevem. Ez azért vicces, kuncognom kellett tőle. Éljen a vidám, gyermeki Szörnyella. „H-val az elején, úgy kell ejteni. És mielőtt kérdezed, nem szoktak becézni. Gyerekkoromban talán, de azóta…” Azóta csak egy régi szerelmi kapcsolatban becéztek. Nos, attól a pillanattól fogva gyűlölöm, ha valaki nem a teljes nevemen hív. „De neked ugye azért van beceneved, mert nem rontották el, ugye kedvesem?” Szinte kétségbeesetten néztem a szemébe. Egy ilyen kedves férfinak nem lehet sötét múltja, sötét emlékekkel.
Amennyire meglep elsőre a felemás hajú hölgy kérdése, utána legalább annyira találom mulatságosnak a dolgot. Végül is, valahol megértem az aggodalmát, én se hallok semmit abból, ami felőle érkezik, de miután én úgy indítottam az ismeretségemet ezzel a láthatatlan fallal, vagy micsodával, hogy felkenődtem rá, valahogy egyből gyanakodtam rá, hogy a príma hangszigetelésért is ő lehet a felelős. Azon viszont csak csodálkozva billentem oldalra a fejem, hogy mit magyarázhat a másik, amikor ott van a kezében a ceruza. Talán bocsánatot kér? A testbeszéd megértésében egész jó vagyok – többnyire, már amennyire kutyákról van szó – de a szájról olvasást nem mondanám épp erősségemnek. Mindegy is, ha fontos lenne, akkor biztosan írná inkább… Mosolyogva legyintek a szavaira, nem tesz semmit, új ez az egész helyzet, ez a kis félreértés a legkevesebb. Úgy sem történt semmi… Ő süketnek hitt, én arra gyanakszom, hogy a diliházból szabadult ilyen kinézettel, csak rákérdezni nem merek… még. - Én is most járok erre először. Ami furcsa, mert amúgy egész jól ismerem a várost… - mondhatnám, hogy azt hittem, úgy ismerem, mint a tenyerem, vagy bejártam már keresztül kasul az egészet, de itt a nyilvánvaló bizonyíték, hogy tévedtem. Számomra is tartogat még meglepetéseket. Amikor viszont meglátom, hogy teljes névvel mutatkozik be, a „Connor” mellé én is odavésem még a szétrágott filctollal a vezetéknevemet, a „Pearson”-t. Elnézve viszont az övét, egy kissé elbizonytalanodok, hogy ezt mégis hogyan kéne ejteni… Vagy hogyan becézik egyáltalán? Jimmy? Nem, ahogy így végignézek rajta, nem hiszem, hogy az a becézgetős fajta lenne… még arra se veszem a bátorságot, hogy megkérdezzem… - Kedves tőled, de így, hogy ez az izé köztünk van, nem hiszem, hogy sok mindent tudnánk egymásért… - körmölöm fel a kérdése alá az újabb válaszom. Igaz, nem valami szép a kézírásom, de talán boldogul vele, eddig legalábbis úgy tűnik. - Wow. - szavakkal leírva csak ennyi, de bőven árulkodó mellé az arckifejezésem, amikor kiderül, hogy mégis szokott modellkedni. Meg saját divatcégje van… milyen menő már?! - Igen, mondhatni. Egy kutyamenhelyet üzemeltetünk. - válaszolok neki. És lehet, hogy hivatalosan nem a mi kutyáink az itt élő négylábúak, mégis mi felelünk értük amíg örökbe nem fogadják őket, így hát úgy szeretjük őket, mint ha a sajátjaink lennének. - Csak nem neked is van? Vagy inkább macskás típus vagy? - kérdezek vissza, miközben a tekintetemmel a ruháját veszem szemügyre, hátha kiszúrok rajta valami árulkodó, rátapadt kutya vagy macskaszőrt. Aki állatot tart, szinte menthetetlen, hogy mindig kap belőle, akarva-akaratlanul. - Mondd csak, a városnak ezen a részén, ahol te élsz, mindig ilyen szép őszies idő van? - firkantom fel az újabb kérdésemet a falra, majd utána a mellette heverő, lehullott, színes levelekre mutatok. Határozottan kellemesebbnek tűnik, mint nálunk az állandó hó… majd mielőtt még válaszolhatna, egyszerűen képtelen vagyok megállni, hogy ne kérdezzem meg, ami egy pár perce már nem hagy nyugodni – Ne harapd le a fejemet, de… elárulod, hogy hogyan kell kiejteni a nevedet? – tessék, csak megkérdeztem! Remélve, hogy nem sértődik meg, és hagy faképnél, válaszok nélkül.
Fenébe azzal, hogy ennyi érzelem fut át rajtam folyamatosan. Lassan kezdem úgy érezni magam, mint egy skizofrén. Van a kedves Szörnyella, az idegbajos Szörnyella, a dolgos, az álmodozó… Vajon hány személyiség rejtőzhet el egyetlen testben? Azt hiszem, ideje lesz felkeresnem egy orvos, ha ilyen gondolatok járnak a fejemben. Talán inkább a férfira kellene koncentrálnom. Istenem, mennyire meg szeretném szerezni magamnak. Figyeltem, ahogy előhúzott egy kicsit… csúnya kinézetű filcet. Bárcsak tudnék adni neki egyet, amivel szebben tud írni! Hülye fal. Igaz, ha nem lenne itt a fal, akkor nem kéne azzal fárasztani magunkat, hogy irkálunk. Bár, ha süket… Az a biztos, ha megkérdezem tőle. Lelkesnek tűnt, így amikor elengedtem a fogaim közül az ajkaimat, kissé megnyugodtam. Csak nem lehet olyan nagyon udvariatlan a kérdésem. Csak akkor lepődtem meg, amikor a fejét rázta. -Basszameg… Akarom mondani, átkozott legyen. Én tényleg azt hittem kedvesem, hogy süket vagy. -ezt muszáj volt hangosan kimondanom, erről valahogy nem akartam, hogy tudjon. Így már valóban udvariatlannak tűntem és szerintem még egy fél pillanatra el is pirultam. Jézusom, nagyon gyűlöltem ezt az érzést. „Ne haragudj rám édesem.” Egy pillanatra megálltam az írásban. Ez így rohadt nehéz lesz. „Nem tudtam, hogy nem megy át a hang, most először vagyok itt. Eddig azt sem tudtam, hogy létezik ez a hely. Kérlek ne haragudj a goromba kérdésemért.” Igyekeztem mosolyogva nézni rá. Nyugi Szörnyella, a kedvesség lesz mindennek a kulcsa. Kellett nekem ez a férfi. Na jó, ez szinte megszállottnak hangzott. Nem baj, ezt is felvesszük a listára, amit majd benyújtok a dilidokinak. Aztán majd szépen bezárnak és nem lesz semmi probléma. Oh, szóval Connor. Legalább van neve a férfinak. Így már nem kell magamban úgy hivatkoznom rá, mint az a süket férfi. Connor, tetszett ez a név. Most, hogy tudtam a nevét, még egy fokkal jobban izgatni kezdett a gondolat, hogy az enyém legyen. Remélem nem látszott, ahogyan felcsillant a szemem a gondolatra. „Jimena García, szolgálatodra édesem. Mit tehetek érted ezen az ideges napon?” Fel akartam dobni a kedvét. Mert egy ilyen téli helyen nem csoda, ha az ideg kerülgeti. Vagy a hideg és tényleg én rontottam el a logikát? Hát, hamarosan kiderül. Csak reménykedni tudok abban, hogy amíg itt marad beszélgetni velem, addig nem fogy ki a filctolla. Mielőtt válaszoltam volna a kérdésére, hegyeztem egy kicsit a ceruzámon. Szeretem, amikor hegyes, akkor szebb vonalakat lehet húzni vele. Ez biztos a rajzos Szörnyella nagy dilije. Akárhogyan is számolom, ez már legalább a hetedik Szörnyella. Sebaj, egy jó pszichiáter csak tud segíteni ezen. „Nem drágám, nem vagyok modell. Legalábbis általában nem vagyok modell, de modelleket foglalkoztatok. Van egy saját divatcégem. Azt irányítom, de ha nincs elég modell, akkor néha beállok. De ez tényleg nagyon ritka pillanat.” Megvontam a vállam, ez tényleg így volt. Azért valahol mélyen jól esett, hogy modellnek gondolt. Ezek szerint ennyi stressz mellett is sikerült elég jól kinéznem. Vagy csak abból következtetett, hogy a szokásos magassarkú-fekete hosszúruha kombó volt rajtam. Ki tudja. „És te mivel foglalkozol kedvesem? Mesélj magadról. Egyébként… van egy kutyád?” A tolla állapotából ítélve a kutya tűnt logikus magyarázatnak. Én is néha szoktam rágni a ceruzáim, de azok nem néznek ki ennyire érdekesen, hogy szépen fogalmazzak. Amíg a válaszára vártam, addig rágyújtottam egy szál cigarettára. Kövezzenek meg, de esküszöm ez volt életem legérdekesebb élménye. És a ceruzáknak hála, ennél ez már csak jobb lehet.
Úgy tűnt, hogy sikerült érthetően nyomni az activity-t, legalábbis mint ha a másik megértette volna… Vagy mégsem? Egyik pillanatban még úgy tűnik, hogy szavak nélkül is egész jól megértjük egymást, egy fél perccel később meg csak pislogok, hogy mégis mi a manó járhat a fejében, mert lövésem sincs… Mint például most. Hiába skubizom a száját, hátha sikerül leolvasni róla valamit, vagy próbálom megfejteni az arcvonásait, azon se egyszerű eligazodni. Az egyik percben még mint ha megértően figyelne, a következőben mint ha némi dühöt látnék átsuhanni a tekintetében… ami szinte igaznak sem tűnik, miután egész kedves arckifejezést vesz fel. A nők szeszélyesek, az egyszer már biztos, mondjon bárki bármit! De! Miután eszembe jut, hogy akár a hóba is lehet írni, egy fokkal egyszerűbb a helyzet, az integetését látva például akaratlanul is elmosolyodok… hogy aztán értetlenül nézzem, ahogy visszamegy az autójához. Ennyi? Most meg itt hagy? Ne már…. Ja, mégsem. Ceruza? Basszus, hogy ez nekem nem jutott eszembe… akaratlanul is a homlokomra csapok, majd sietve áttúrom a zsebeimet, és egy félig megrágott – nem én rágtam meg, hanem Cézár, az egyik lakónk – alkoholos filcet találok is a kabátom zsebének mélyén. Igaz, félig be is van száradva, de talán egy fokkal egyszerűbb meg gyorsabb. Fel is mutatom olyan lelkesedéssel a másik felé, mint ha minimum egy aranyrúd lenne, majd közelebb sétálok a láthatatlan falhoz megnézni, mit vés rá olyan szorgosan. Az első mondatát látva csak intek neki, hogy hajrá, kérdezzen nyugodtan, még ha az ezt követő ajakharapdálástól kissé zavarba is jöttem. Lehet, hogy mégse kéne ilyen nagylelkűen ajánlgatni? Rágtam is a kefét egy csöppet, amíg meg nem tudtam, mit szeretett volna kérdezni, akkor viszont hirtelen köpni, nyelni nem tudtam, a szemöldököm meg valahol a homlokom közepéig szökött fel. - Nem. - ráztam a fejem, majd a kezem a fülemhez tettem, hogy utána felé mutassak, és jöjjön az ismételt fejrázás – Én sem hallok semmit abból, amit te mondasz. - és hol is volt az az alkoholos filc? Remélhetőleg lesz még benne annyi szufla, hogy egy darabig kibírja. - Úgy tűnik, ez a valami a hangot sem engedi át a túloldalra… - körmölöm a falra az otromba, vastag, fekete filccel. A hangot nem engedi, de akkor a látványt miért? Oké, világos, így lehet igazán szívatni meg kínozni a népet. - Connor. - firkantom fel a saját nevem is, hisz így hang híján még be sem tudtunk mutatkozni egymásnak. Várok egy kicsit, hátha ő is elárulja nekem, hogy hívják, mert igaz, beszélgetni nem tudunk, de legalább nem csak úgy gondolok-hivatkozok rá, mint az a furcsa, tupírozott, sakktábla hajú nő… Nem mindennapi a megjelenése, na! - Te valami modell vagy? - körmölöm a falra a kettő közül talán kevésbé illetlen kérdést, ami így hirtelen eszembe jutott, mert azt azért még se nyomhatom így a képébe, hogy „légyszi, mondd, hogy nem most szabadultál a diliházból…” Azt meg gondolom úgy is sejti, hogy az… igazán figyelemfelhívó megjelenésére értem.
Ez a nap vajon még hány meglepetést tartogat a számomra? Képes leszek én ezt a napot idegbaj nélkül befejezni? Rendben, azzal egyetértek, hogy mindenki napjába kell egy kis idegbaj, de muszáj azt ilyen formában tálalni? És nekem miért van ennyi megválaszolatlan kérdésem? Még mielőtt jobban felment volna bennem a pumpa, vettem két mély lélegzetet, ahogyan egyszer egy pszichológus tanácsolta és elszámoltam magamban tízig. Így máris sokkal nyugodtabban tudtam tanulmányozni az előttem álló férfit és az ajkaira koncentrálni. Nem, nem csókról áradoztam, hanem összehúzott szemekkel próbáltam leolvasni, hogy mit magyaráz. Vagyis ez volt a tervem, de most bezzeg egy szót sem szólt. Hát jó, nyugi Szörnyella. Figyeltem őt, ahogyan lehajolt a hókupachoz. Istenem, nem hideg az? Emlékeim szerint igen. Vajon mikor láttam utoljára havat, de ami fontosabb, mikor éreztem utoljára? Vállat vontam. Itt már semmin sem lepődök meg. Csak figyeltem, ahogy a hógolyók nekirepültek a láthatatlan akadálynak, ami minket is összezavart. Hát, egy a biztos. Hogy magas. Nagyon jó logikád van Szörnyella, vigyázz, még a végén megirigylik. Hangosan felnevettem arra a gondolatra, hogy apró manók jönnek és elviszik a logikámat. A férfi ezért valószínűleg bolondnak nézett, de egye fene, kell ilyen is. Én nagyon jól elszórakoztam a saját gondolataimon. -Ahha, értem kedvesem. Nálad mindig nagyon ideg van. Mi idegesít téged ennyire édesem? Nem tűnsz olyannak, mint aki stresszes munkát végezne, nincs miért idegeskedned. Ellenben velem… Jó, nem öntöm ki neked a szívem drágám, mert még a végén elszaladsz és azt ugye nem akarjuk… -vagy csak félreértettem, amit mondott és hideg van? Lehet. De úgysem tudok visszakérdezni, hogy jót mondtam-e. Ideg vagy hideg, szinte ugyanaz. Érdeklődve figyeltem, ahogyan a hóba kezdett el írni. Jó ötlet, legalább nem kell ezt az érdekes barkóbát játszanom vele. Ha úgyis süket, akkor tényleg nehezebb ez az egész játék. Legalább vak nem volt. Tényleg Szörnyella? Miért vannak neked ilyen szar gondolataid már megint? Talán dilibogyót kéne szednem. De írni kezdett és elmosolyodtam. Okos is és ezáltal még jobban vonzott az, hogy a magaménak tudhassam. -Szerbusz kedvesem! -intettem neki egyet, majd tovább olvastam az írását. Megráztam a fejem és felnevettem a börtön kifejezésen. Hát, én nem nevezném börtönnek azt, ahol lehet egy saját divatcéged és minden második ember e te kollekciódat viseli. -Várj drágám, van egy ötletem. Pillanat türelmedet kérném. -visszasétáltam a kocsimhoz és a táskámból kibányásztam egy fekete ceruzát. Miért is ne? Ha elég puha a ceruza, akkor talán tudok az üvegre írni neki. Gyorsan kivettem még a hegyezőt is és visszasétáltam hozzá. Először csak egy vonalat húztam. És láss csodát, a ceruzám írt az üvegre. Minő boldogság! „Nem tudom, hogy mi ez az egész, de nekem is lenne egy kérdésem.” Egy pillanatra megálltam az írásban és az ajkamba haraptam. Talán a kérdésem túl intimnek tűnt, de nem tehettem róla, világéletemben hajtott a kíváncsiság. Ezért is lettem divattervező. És erről a férfiról mindent tudni akartam, még akkor is, ha szemmel láthatólag nem lehetett az enyém, hála vagy nem hála ennek a furcsa falnak. De komolyan, melyik átkozottnak volt agya ezt kitalálni? Mindegy, nem ez a fontos, hanem az, hogy kedves legyek ma. Pláne, ha a közeljövőben szeretnék még időt eltölteni az előttem álló férfival. Így vagy úgy, de megoldom. Addig pedig marad az, hogy irkálunk egymásnak. „Te süket vagy kedvesem?”
Egészen hamar leesett a tantusz, hogy akármilyen hangosan próbálok szót érteni vele, valószínűleg egyikünk sem hallja a másikat. Én legalábbis egy árva mukkot sem hallottam, ami hozzá köthető lenne, annak ellenére, hogy a hátam mögül, a távolból a város zajai gond nélkül idehallatszottak. Furcsa… nagyon furcsa. A jelnyelvhez meg nem értek, meg lennék lepve, ha ő otthonosabb lenne a témában. Meg amilyen hülye ez az egész helyzet, valószínűleg próba-szerencse alapon már biztos bepróbálkozott volna vele, ha értene hozzá. Így viszont egészen érdekes kérdés, hogy mégis hogy a búbánatos manóba értsünk szót egymással?! És mi ez a láthatatlan fal közöttünk, amin a látványon kívül egyszerűen semmi sem képes átjutni? Esetleg lehet, hogy ez sem igazi? Csak hallucinálom ezt az egészet? Nem, az kizárt, ha be lennék tépve, akkor sem ilyen nőkről fantáziálnék, az ezer százalék… Ahogy közelebb lép a falhoz, kíváncsian figyelem, ő is ugyanazt érzi-e amit én, és ha igen, akkor mégis hogyan reagál rá? Hát, elnézve, ő sem épp ilyesmire számított. Látva az értetlen tekintetét, csak szótlanul vállat vonok, miközben végigjáratom a tekintetem, amerre ezt a falat gyanítom. A föld közelében még nem olyan vészes, csak követni kell, hol vált át a tél őszbe… de az ég felé emelve a tekintetem, már nem igazán tudnám ilyen egyértelműen kiszúrni. Vagyis, várjunk csak? Lehajolva gyúrok is gyorsan egy hógolyót, és olyan magasra dobom, amilyenre csak tudom, úgy, hogy kicsit felé is repüljön – vajon át lehet dobni felette? Vagy nem… hiába gyúrok újabb és újabb hógolyókat, 4-5 után be kell látnom, hogy akármerre is igyekszem eldobni az „ősz” irányába, csak szétkenődik a levegőben, aztán aláhull... - Kár… - motyogom inkább magamnak, mintsem neki, elhúzva a számat, mert akármi is legyen, jól kitoltak velünk vele. Eddig miért nem vettük észre? Szívem szerint megkérdezném, hogy mikor járt erre utoljára, és hogy már akkor is itt volt ez az izé? De így hirtelen ötletem sincs, ezt mégis hogyan tudnám elmutogatni neki. Ellenben amikor ő kezd mozogni… - A hidegre gondolsz? - kérdezek vissza bizonytalanul, mert elnézve, melegebbnek tűnik az ő öltözéke, mint az enyém, leszámítva, hogy nekem egy kötött sál is van a nyakamban. - Nem vészes. Mióta az eszemet tudom, itt mindig ilyen hideg van. Megszoktam, azt hiszem. - lehet, hogy nem halljuk egymást, de ha egy-két szót sikerül leolvasnia a számról, már annyival is előrébb vagyunk, mellé pedig megrázom a fejem, hogy annyira már nem zavar… Persze azt nem mondom, hogy nem örülnék valami enyhébb időnek. Várjunk csak! Azt hiszem, valami használt talán mégis veszem a hónak… Sietve körbe is nézek, a tekintetemmel valami fa, vagy bokor után kutatva, amikor pedig észreveszek egyet, gyorsan oda is szaladok, hogy letörjek egy ágat róla. Háh! Ez kell nekem. Meg a friss hó, amibe bele tudom írni a mondandómat… - Szia! - először is, részben, mert némítás miatt úgy is elmaradt, másrészt, hogy leteszteljem, látja-e egyáltalán? Ha pedig igen, akkor a fal közelében már írom is a következő kérdésem. - Mi ez az egész? Szerinted át lehet jutni rajta? Láthatatlan börtön… - firkantom bele a hóba, majd felé nézek, válaszra várva, akár valami hasonló „kreatív” módon, akár csak mutogatva.
Most komolyan, mit vétettem én az élet ellen? Itt állok az ősz és a tél szélén, ami nem tűnt lehetségesnek eddig, most mégis a saját szememmel láttam és így sem hittem el, amit láttam. Mi van, ha csak hallucináció ez az egész? Nem mellesleg pedig egy süket férfival próbáltam meg kommunikálni, ahelyett, hogy elhajtottam volna. Mindezek mellett a cigarettám is fogytán volt. Ez most annyira nem zavart, azt hiszem, hogy volt egy másik doboz a kocsi kesztyűtartójában. Nagyon remélem, hogy ott van, mert semmi kedvem ahhoz, hogy elhajtsak a legközelebbi boltba. Inkább összehúztam magamon a fehér bundámat és a férfira néztem, ő mindennél érdekesebb volt most. Akármilyen hülyén is hangzott, de meg akartam őt szerezni magamnak. Magam sem értettem miért, de hirtelen ez tűnt az első számú prioritásomnak. Már az sem érdekelt, hogy a szalonban van négy új anyag, amivel tervezhetnék. Akartam magam mellé ezt a férfit. Na nem úgy, mintha a páromnak akarnám, hanem azt akartam, hogy mellettem legyen, hogy játszhassak vele, hogy szórakozzunk. Ez nagyon nem lesz így jó. El fogja vonni mindentől a figyelmem. Ez pedig nem vezetett volna semmi jóra sem. -Hiába tátogsz édesem, nem értek a süketek nyelvén. -hitetlenkedve megráztam a fejem. Hát nem hiszem el, hogy nem fogja fel. Talán nem csak süket, hanem hülye is? Jól van Szörnyella, állj le, nem kell ilyeneket gondolnod. Talán köze van ahhoz, hogy az ősz átvált télbe alig pár méterrel előtted. Na jól van, ez jól hangzik, látod Szörnyella, tudsz te gondolkozni, ha akarsz. Ahogyan ő is közelebb lépett, úgy éreztem én is késztetést arra, hogy vele együtt mozogjak. Amikor felemeltem a cigarettát tartó kezem, hogy hozzáérjek, csak egy hűvös, szilárd valamit tapintottam. Mintha egy üvegfal húzódna előttünk. -Vajon melyik átkozottnak jutnak eszébe ilyen hülyeségek? -megráztam a fejem és a süket férfira emeltem a pillantásom. Mintha… mutatni szeretne volna valamit. Ezzel csak az volt a baj, hogy én nem értettem a jelnyelvet. Gondolatban felírtam a listára, amit meg kéne tanulnom. Érdeklődve figyeltem őt, ahogyan belemarkolt a hóba. Hát nem fázik? Kesztyűket is kéne terveznem és valahogy eljuttatni hozzá. -Nem tudom, mi történik édesem. -megráztam a fejem. Reménykedtem, hogy tud szájról olvasni. -Ötletem sincs, pedig nem tartom magam egy buta embernek. Nem tudom, mikor voltam utoljára hó közelében, de arra emlékeztem, hogy hideg. A férfira pillantottam és feltettem a kérdésem. Mármint nem szavakkal, úgysem hallotta. Összehúztam magamon a bundámat, és megdörzsöltem a karjaimat. Ebből értenie kellett volna, mégis inkább megkérdeztem. Ennyire bíztam abban, hogy tud szájról olvasni. -Nincsen ott nagyon hideg kedvesem? -igyekeztem hozzá kedvesen beszélni. Be akartam cserkészni őt nagyon. Hogy miért, azt nem értettem, de mindenesetre a belső ösztöneim szerint cselekedtem. Talán ha jól viselkedek vele, akkor megszerezhetem magamnak. Ezek mellett eltörpült számomra az a probléma, hogy süket és elválaszt minket egy… mi is?
Amilyen kihalt volt a környék, elsőre még meg is örültem, hogy megláttam egy közeledő autót, annak meg pláne, hogy még ki is szállt belőle az illető. Igaz, miután megláttam, hogyan néz ki, csak megszeppenten pislogtam, mint pocok a lisztben, mert… nem egy hétköznapi kinézete volt, na! Mondhatni, hogy megbabonázott, ha akartam, se tudtam volna levenni róla a szemem, egyszerűen földbe gyökerezett a lábam. Furcsa érzés, nem igazán tudnám megmagyarázni, hogy pontosan milyen, de akaratlanul is összeszorult a gyomrom, ahogy felém indult. El is futottam volna, meg nem is, egy pillanatra pedig teljesen sikerült megfeledkeznem erről a különös, láthatatlan falról, ami előttem feszül. Láttam, hogy felém közelít, mond valamit, mozog a szája, de sajnos egy szót sem hallottam abból amit mondott, annak ellenére, hogy itt csend és béke honolt. Talán néma? Az szívás, mert nem vágom a jelbeszédet… De… vajon ő is érzi ezt a falszerű izét? Vagy át tud jönni rajta? Mondjuk magam sem vagyok biztos annak, melyiknek örülnék jobban, ha kiderül, hogy csak velem járatja ez az izé a bolondját, vagy ha tényleg hozzám érne? Lehet, hogy még sem olyan nagy baj, hogy köztünk van ez a láthatatlan határ, amit ha akarnánk, sem tudunk átlépni. Legalábbis egyelőre úgy tűnik, aztán ki tudja, lehet, hogy találunk valami kiskaput! - Bocs, de nem hallom, hogy mit mondasz. - motyogom értetlenül, amikor nekiáll integetni az arcom előtt, meg felém nyúlna, de legalább egy kérdésemre már választ kaptam a nagyon sokból – ami engem visszatart, az számára is ugyanúgy akadály. - BOCSI – DE – NEM – HALLOM – AMIT – MONDASZ. - válaszolok immár hangosabban, szépen, lassan, tagoltan ejtve ki minden egyes szót, mint amikor az ember valami nagyot hallónak, vagy értelmi fogyatékosnak, esetleg külföldinek próbál magyarázni. Mondjuk nem úgy néz ki, mint ha ettől megnyugodna, de most komolyan, mit hisztizik?! Még jó, hogy én se hallom, amit ő károg… A legegyszerűbb lenne, ha fognám magam és mennék tovább a dolgomra, de a fenébe is, valahogy képtelen vagyok itt hagyni akár őt, akár ezt a furcsa, láthatatlan akadályt. Mert belegondolva, hogy milyen monoton és egyforma szinte minden napunk, az idejét se tudom, mikor láttam utoljára ilyen különös valamit! - Úgy tűnik, hogy hiába próbálkozunk, hallani egyikünk sem hallja a másikat… Ez így érdekes lesz. - állapítom meg magamnak, miközben tovább nézegetem ezt a láthatatlan izét, meg is tapogatom itt-ott, néhány lépést sétálva végighúzom rajta a kezem, hátha sikerül kitapintani a szélét, vagy valami furcsaságot rajta, de… semmi. Mégis, mi a fene ez? Na jó, ez így nem járja, hogy még kommunikálni se tudunk normálisan! Így hát gondolva egy merészet, belekezdtem az Activity-be, attól az apróságtól elvonatkoztatva, hogy a találgatásait sem fogom hallani, ergo lehet, hogy valami totál más üzenetre gyanakszik majd, mint amit valójában mondani akarok. De ha már itt tartunk. Első körben csak felemelem a kezem, jelezve, hogy üzenni szeretnék neki, majd lehajolva beletúrok a lábam körül lévő friss hóba, majd néhány lépést téve oldalra, a láthatatlan fal túloldalán lévő száraz, színes falevelekre mutatok. Ez hogy lehetséges? Hogy itt tél van, ott meg határozottan nem? Ráadásul ahogy elnézek oldalra, egész élesen rajzolódik ki a választóvonal… ott húzódna az az akadály?
Ez egyszerűen remek. Ennél szörnyűbb napom készakarva sem lehetett volna. Megint szakadt az a fránya eső, szóval amíg a kocsimtól a szalon bejáratáig mentem, totálisan elkente a sminkemet, amitől úgy néztem ki, mint egy őrült. Mondanám azt, hogy ennek nem sok köze volt a valósághoz, de az nem lenne igaz. Igazán őrült vagyok, legalábbis szeretem ezt a képet mutatni magamról. Mert jól áll. Aztán pedig semmi sem akart összejönni. A ruha, amit terveztem, borzalmasan nézett ki. Átkozott szabásminta! Biztos voltam benne, hogy ezt így senki sem akarja megvenni, úgyhogy idegességemben összetéptem az egész füzetet, ami előttem hevert. Ezt lehet nem kellett volna, de muszáj voltam valahogyan kiadni a dühömet magamból. Ha így, hát így. Inkább rágyújtottam egy cigarettára. Máris egy fokkal nyugodtabb voltam, tehát már nem üvöltöztem mindenkivel, mint egy idegbeteg. Ezek után már egyáltalán nem tudtam koncentrálni, úgyhogy fogtam magam és ott hagytam mindenkit a szalonban. Oldják meg egyedül! Mérgesen szálltam be a kocsimba és elhajtottam. Magam sem tudtam, hogy merre megyek, csak jól esett rátaposni a gázpedálra. Talán egy boltot kerestem, ahol árulnak cigarettát, talán csak az idegesség vezetett helyettem. Végül pedig egy hatalmasat fékezve álltam meg. Valami nem stimmelt. Nem tartom magam egy buta embernek, de ez rajtam is kifogott. Alig tíz méterre tőlem egyszerűen megváltozott az időjárás. Hó. Mióta is nem láttam havat? Hónapok óta, az bizonyos. Valahogy megszoktam azt, hogy itt mindig kellemes őszi időjárás van. Cigarettára gyújtottam, hátha segít gondolkozni. Nem, határozottan nem állt bennem össze a kép. Ekkor megpillantottam egy férfit, aki mintha nekiment volna valaminek, mert hirtelen megállt és egy fájdalmasnak tűnő kiáltás hagyta el az ajkait. Én pedig nem tudom miért, mert ilyen sosem szokott velem előfordulni, hihetetlen vonzalmat éreztem iránta. Nem, nem szerelem első pillantásra, ez valami más volt. -Kedvesem, nem kell segítség? -szóltam oda neki hangosan. Érdeklődve figyeltem, de nem válaszolt. Mi a fene? Ki az, aki nem válaszol Szörnyellának? Talán süket? Más magyarázat nem létezik. -Édesem, én a helyedben idefigyelnék, hátha tudok segíteni. -kezdett felidegesíteni, hogy nem válaszolt. Ezért odaléptem elé és párszor elhúztam az arca előtt a tenyerem, hogyha süket, akkor is felfigyeljen rám. Nem álltam túl közel hozzá, ám amikor meg akartam csipkedni az arcát, egyszerűen nem tudtam. Valaminek én is nekiütköztem. Zavarodottan néztem, ilyet még sosem tapasztaltam. -Átkozott! Ez mégis mire jó? Nem vagy vicces! -kiakadtam, ezért kiabálni kezdtem. Hogy kinek, arról fogalmam sem volt, az előttem álló férfi úgysem hallotta. Minden bizonnyal tényleg süket. Azonban ami jobban aggasztott, az az volt, hogy az iránta érzett furcsa vonzalom egy cseppet sem akart múlni. Ezt magam sem értettem, de talán jobb is, ha nem értem. Valószínűleg úgyis csak bonyodalom lenne belőle. Inkább egy újabb cigarettára gyújtottam és érdeklődve figyeltem, hátha ő okosabb a témában. Mert nekem egyetlen ötletem sem volt, hogy ki és miért szórakozik velünk.
Az elmúlt néhány napot szinte teljes egészében a menhelyen töltöttem. Több hívást is kaptunk, és újabb néhány taggal bővült a menhelyünk, miközben néhány szerencsésnek gazdit is sikerült találnunk. Igyekszünk mindig utánajárni, hogy mennyire megbízhatóak akik örökbefogadásra jelentkeznek, vagy megfelelő körülményeket biztosítanak-e a kis négylábúnak, de volt már rá példa, hogy néhány hónappal később ismét az utcán botlottunk bele egy korábbi lakónkba, így akaratlanul is aggódok értük. Miután azonban megint bent töltöttem az éjszakát, ráadásul ebédidő körül realizáltam, hogy ma még nem is ettem, hallgattam a többiekre, és elindultam, hogy hazamenjek pihenni egy kicsit. Rám fér, na! Kivételesen úgy döntöttem, hogy gyalog megyek, ilyen fáradtan inkább nem vezetnék, ha nem muszáj, egy kis friss levegő úgy is jót fog tenni. Meg közben legalább valami harapnivalót is vehetek magamnak, mert hogy én nem fogok otthon nekiállni főzni, az is biztos! És ha emlékeim nem csalnak, otthon a hűtő sem rejt túl sok mindent… A fenébe, most jut eszembe, bevásárolni sem ártana! Na mindegy, egyszerre csak egy problémát, az pedig, hogy egyek valamit. Sokat nem is kellett keresgélnem, lecsaptam az első utamba akadó étteremre, ahol elvitelre is lehetett vásárolni, így nem sokkal később már egy extra nagy gyros társaságában battyogtam a jeges utcán, teljesen belefeledkezve az evésbe. Úgy is mindig azzal tréfálkoznak, hogy a férfiak képtelenek egyszerre két dologra koncentrálni, és akármennyire is szeretek ellenkezni ezzel az állítással, most sajnos túlságosan is igaznak bizonyult. Olyannyira, hogy sikerült néhány utcát összekevernem, mire pedig a falatozás közepette eszembe jutott, hogy felnézzek, be kellett látnom, hogy halvány lila dunsztom sincs, hogy mégis merre lehetek. Nem, hogy nem sűrűn járok erre felé, megkockáztatom, hogy talán még soha azelőtt nem láttam a városnak ezt a részét. Ami furcsa, mert azt hittem, hogy ennyi idő után már úgy ismerem, mint a tenyeremet. Mindenesetre valami furcsa izgatottság kerített hatalmába, a felfedezésre váró környék láttán, haraptam egy újabbat a gyrosból, aztán tovább is indultam, ezúttal sokkal lassabban, és figyelmesebben, néhány lépés után pedig valami furcsaság keltette fel a figyelmemet. Míg én a több napja letaposott, jeges havat tapostam, addig az utca túlsó végén egészen más volt a helyzet. Ilyen szorgalmasan takarítanak a környéken? Minden elismerésem az ott lakónak, amennyit errefelé havazik, néha már a hócipőm is tele a hólapátolással, szóval szinte sosem végzek ilyen alapos munkát. Bár, ha igen, olyankor se nagyon találok… színes faleveleket? Vetettem egy kétkedő pillantást a gyrosomra, nem-e ebben van valami, amitől a szemem káprázik, de akár van, akár nincs, gyorsan eltüntettem a maradék néhány falatot, mielőtt nekiiramodtam volna, hogy közelebbről is megszemléljem ezt az egészet. - Aucs! - amilyen nagy volt a kezdeti lendület, olyan váratlanul ért az, hogy valami akadályba ütköztem. Mint amikor a filmekben lelépsz az útra, és oldalról váratlanul elüt egy kamion, vagy iskolabusz… Na, ez is hasonló, csak talán néhány fokkal kevésbé fájdalmas, kellemesnek semmiképp nem mondanám. Nem is igazán tudom hová rakni a dolgot, így ismét mennék, és ismét bamm! Szóval a harmadik próbálkozásra, már a kezemet előre kinyújtva, óvatosan tapogatózva mennék, ha nem ütköznék ismét valami láthatatlan falba. - Ez meg mi a szösz és hogy került ide? - kopogtatom meg az üveget, de nem lettem sokkal okosabb, így másképp próbálok utána járni, hogy mi lehet. Lássuk csak, hol lehet a széle? Még jó, hogy elég kihalt a környék, biztos nem néznének százasnak, ahogy a nyakamat nyújtogatva kóválygok jobbra-balra, mint aki be van tépve.
Legutóbbi képek
