I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Ennyi ember hisz bennem :
1774
Titulus :
Pengu ✦ Sisu ✦ Namaari
✦ ✦ ✦ :
Életkor :
3
Akinek az arcát viselem :
Kim Soo-hyun ✦ Han So Hee ✦ Gemma Chan
A tükör mögött :
Evolet Yang Baba Mirai ✦ Baba Shouta
2021-06-01, 00:05
To: ConnorPearson
Susi és Pongó
Néha jó lett volna Connor vagy Peony fejébe látni. Habár Peony jó barátnőm volt, annak tartottam, néha még a barátainkban sem lehettünk eléggé biztosak. Connor pedig a másik véglet volt, nem voltunk kimondottan barátok, mégis itt voltam, számíthatott rám, főképp a menhely kapcsán. És igen, jó lett volna tudni, mit is gondolnak rólam – de rákérdezni felesleges lett volna. Már csak azért is, mert a célunk egy volt. Segíteni a bajba jutott, rászoruló kutyáknak és otthont találni nekik. Jó gazdát. Ahogy reagált, kissé megnyugodtam. Tényleg egy oldalon álltunk és ez jó volt. - Ami azt illeti, több ilyen ember kellene, mint ti, meg akik itt dolgoznak, vagy önkénteskednek – Elgondolkodtam. Legfőképp azon, hogy nem lenne rossz dolog felhívásokat írni ezügyben. Habár nem értettem a marketinghez és a reklámokhoz, de valaki biztos tudott volna ilyenekben segíteni. Talán fel kellett volna vetnem az ötletet, de végül elterelődött a figyelmem és próbáltam humorosra venni a figurát. Azt hiszem, lassan esett le neki, de amikor leesett, elmosolyodott és ezért én is. - Pontosan így gondolom én is – Helyeseltem, aztán a téma továbbra is kissé a pénzügyek körül forgott, csak már egyáltalán nem a poén kategóriában. Connornak és Peonynak tényleg minden pénze a menhelyre ment el, és őszintén bevallom, csodáltam őket ezért. Illetve nem csak azért. Konkrétan félretettek mindent a kutyákért és nem tudtam, vajon ez nincs-e hatással a kettejük kapcsolatára. Aggódtam, ugyanakkor nem volt jogom beleszólni sem a dolgaikba. Maximum Peonyt faggathattam volna ki. A nyílt nap ötletére kissé felderült az arcom. - Ez jó ötlet! Ha nem bánjátok, szívesen segítek benne. Még a reklámot is elintézem, hogy minél többen eljöjjenek, meg ilyesmi. – Agyalni kezdtem és hagytam volna, hogy a fantáziám útnak induljon, de Connor megállított, így kíváncsian néztem rá. - Várjak? … - Mire? Ezt már csak magamban kérdeztem meg, de hamar választ is kaptam és én magam is a kennel ajtaja felé pillantottam. – Ó, jaj! – Hirtelen ennyi csúszott ki a számon és a szatyrokat lerakva indultam a fiú után. – Caesar, igaz? – Nem voltam benne biztos, de mintha ő lett volna ebben a kennelben, de nem voltam még szemtanúja egyszer sem a szabadulásának, csak a hírének. A kennelhez léptem, hogy ott nézzek először körül, majd Connor kérdésére elnéztem felé. - Attól félek, hogy előbb lesz baj, minthogy megleljük… én ellenőrzöm a többi kennelt, hogy mind zárva van-e, jó? – Nem lett volna jó, ha több kutya kiszökik és összeakad Caesarral. Legalábbis úgy gondoltam, abból lehet csak az igazi galiba, így ha Connor nem állított meg, akkor elindultam sietősen megnézni az összes kennelt. Közben igyekeztem azt is nézni, látom-e valamerre a szökött kutyát.
- Köszi, bár én szinte mindig itt vagyok. - vakarom meg a tarkómat zavartan, vagy ha én nem is, akkor Peony biztosan. Legalábbis nap közben, éjjel azért szoktunk néha mi is otthon, saját ágyban aludni. Igen, tudom… kicsit túlságosan is a munkánk megszállottjai vagyunk, tisztában vagyok vele, némileg változtatni is próbálunk rajta, eddig viszonylag kevés sikerrel. - Mi pedig nem lehetünk elég hálásak érte! Nem is tudom, mire mennénk nélkületek. Jó érzés, hogy más is ennyire törődik a kis négylábú barátainkkal. - feleltem hálásan, elvégre nagyon sok ember volt, akit egyszerűen hidegen hagyott az állatok sorsa. Hiszen „csak” állatok, úgy beszélnek a kutyákról, mint ha nem az ember legjobb barátai lennének. Pedig ők aztán tényleg képesek önzetlenül szeretni, minden hibád ellenére! Ha pedig nem lenne ilyen sok nemtörődöm ember, nekünk sem kéne a menhellyel foglalkozni. - Óóó. - kerekedett el a szemem, de azért vettem a lapot, hogy csak poénnak szánta – Hát figyi, azt hiszem biztosra mondhatom, hogy hálásabb célközönséget keresve sem találhatnál ilyen téren! - mosolyodok el. Eszem ágában sincs belemenni a pénzügyekbe, senkinek sincs befolyása arra, hogy milyen családba, anyagi körülményekbe születik, így felesleges butaság lenne ilyesmiből ügyet csinálni. Egyébként is, Kendra az egyik legnagylelkűbb, és önzetlenebb teremtés, akit ismerek! - Fogadni mernék, hogy el lesz ragadtatva tőle! Pakoljunk le, aztán meg is kereshetjük, biztos örülni fog, hogy lát. - nem minden négylábúnk tűrte szívesen a nyakörvet, de mást nem a sétáltatások idejére muszáj volt, ha már nincs egy több hektáros telkünk, ahol szabadon rohangálhatnak kedvükre. Más se hiányzik, mint hogy valakit megharapjon egyikük! - Nem tagadom, elég sokat fektetünk bele… - vallom be, és mivel nonprofit cégről van szó, nem is leszünk soha milliomosok. Igaz, nem is az volt a cél, ha az lett volna, most valami ügyvédi irodában ücsörögnék, vagy orvos lennék. Mondjuk egy állatorvosit lehet, hogy nem lenne hülyeség elvégezni, kár, hogy semmi szabadidőm nincs így se. - Ha jobb lesz az idő… akarom mondani, kevésbé fagyos és szeles, hóviharos… akár valami nyílt napot is rendezhetnénk. Kezd megint telt ház lenni, és akármennyire is imádom a lakóinkat, de néhányukra igazán ráfér, hogy saját, szerető családjuk legyen, és ne kelljen ennyi mindenkivel osztozni a figyelmünkért. - gondolkozok hangosan, miközben lepakoljuk a szatyrokat a raktárhelységben, majd ha Kendra előkereste a Daisy-nek szánt ajándékot, akkor akár mehetünk is tovább a kennelje felé. Apropó, kennel… - Várj! - szólalok meg, és a kezemet oldalra téve a mellettem haladó szőkeséget is megállásra késztetem – Annak a kennelnek nem kéne nyitva lennie… fene Caesar fajtájába, hogy már megint kinyitotta valahogy! Kész szabadulóművész az a kutya! Csak tudnám, hogy csinálja! - bosszankodok hangosan, és csak azért leszek egy leheletnyit idegesebb az átlagosnál, mert Caesar egészen új lakónk, és mint ez esetben sokaknál tapasztalható, elég bizalmatlan az emberekkel, hajlamos sokszor agresszívan reagálni a közeledésre. - Csak óvatosan! Látod valahol, merre lehet? Meg kéne találni, mielőtt még valami bajt okoz, vagy valaki megsérül. - súgom ovatosan Kendrának, miközben bőszen hegyezem a fülem.
Már kezdtem azt hinni, hogy senki sincs az épületben; ami megjegyzem, baromi furcsa lett volna – mikor végre meghallottam Connor hangját. Megkönnyebbülten sóhajtottam és szedtem is a lábaimat az iroda felé. - Connor! De jó, hogy bent vagy. – Ahogy megpillantottam őt, elmosolyodtam, a szavaira meg még inkább. – Ugyan. Ha nem itt vagyok, akkor is itt vagyok fejben, lélekben. A szívemen viselem a menhelyen levő kutyusok sorsát és segítek, ahol tudok – Vontam vállat, majd ahogy nyújtotta a kezeit a szatyrokért, néhányat átadtam neki, de nem az összeset. Nem voltam annyira törékeny, mint kívülről látszott. Meg is köszöntem neki, mielőtt kérdésekkel bombázott volna. - Neem, maximum a családi széfet… - Mondtam komolyan, majd elnevettem magam. – Nem, amúgy. Nem akarok kérkedni, de mindig, ha kapok zsebpénzt, elrakom, gyűjtöm és általában a kutyákra költöm el a nagyrészét – Nem dolgoztam, ezt ők is pontosan tudták. Nem volt olyan hely, ahol én ténylegesen pénzt kerestem volna. Nem tudtam, hogy ez nekik szúrja-e a szemét vagy sem, mert nem mindenki viseli el a „pénzes libákat”, de én csak a jó célt szolgáltam. Legalábbis szerettem volna ezt hinni. - Oh, majdnem elfelejtettem! Daisynek hoztam egy saját nyakörvet, medállal, amibe bele is gravíroztattam a nevét… annyira édes az a kutya, hogy megérdemli – Magyaráztam lelkesen. Talán még be is fogadtam volna a kutyust, de anyáékat egyelőre nem tudtam rávenni. Saját lakásom meg nincs, ugyebár és ki tudja, lesz-e valaha. – Amúgy a „mi szél fújt erre?” kérdésedre reagálva, csak ezeket akartam behozni nektek. Legalább ennyivel segítsek nektek. Így is minden pénzetek a kutyákra megy el, nem? És befolyó adományból nyilván nincs olyan sok – Tettem hozzá halkabban, bár ebbe nem akartam túlságosan belefolyni, ez az ő dolguk volt, de azért én úgy vettem észre, az emberek egyelőre nem valami segítőkészek egyelőre.
Volt a menhelyünknek egy lakója, aki nemrégiben került hozzánk, viszont bármennyire is igyekeztünk, idáig nem sok sikert értünk el nála. Egyszerűen retteg az emberektől, ha pedig bárki is közeledni próbál felé, akkor valami hihetetlenül agresszívan reagál. Inkább bele sem akarok gondolni, mi mindenen mehetett keresztül, hogy így reagál az emberek látványára, mindenesetre nem voltam hajlandó könnyen feladni a dolgot. Vagy inkább csak feladni, az az opció nálam általában nem szerepel a választékban. Így hát miután Peony valami ügyintézés miatt elugrott a városba, én az irodában, a kanapén ücsörögve múlattam az időt, két hatalmas könyvkupac társaságában, hátha azoktól okosabb leszek a kis agresszor négylábúnk kapcsán. Néha magam is elcsodálkozok rajta, vajon hogyan sikerült egyáltalán befogni, ha ennyire utál minket? De végül mindig arra jutok, hogy valószínűleg azért, mert igazi kis padlócirkáló, és a kinti élet ebben a kutyaordító hidegben esélyesen kimerítette annyira, hogy ne legyen ereje teljében. De hol is tartottam? Ja igen, hogyan reagáljon az ember az aggresszív megnyilvánulásra… Akármennyire is szeretek olvasni, azt azért meg kell hagyni, ilyen tudományos-fantasztikus formában leírva a legtöbb könyv elég száraz, de sajnos túl nagy választék nincs, szóval akármennyire is tűnik unalmasnak, csak olvasok tovább, remélve, hogy hamar átrágom magam rajta, és akkor végre a gyakorlatban is kipróbálhatom a frissen megszerzett tudást. Ez tartotta bennem a reményt akkor, amikor ismerős hang ütötte meg a fülemet, én pedig neki is láttam, hogy sietve kiássam magam a könyvek közül. - Kendra? Én itt vagyok, az irodában. - szóltam vissza, remélhetőleg elég volt a hangerő ahhoz, hogy a lelkesen csaholó és ugató rajongótábort is túlharsogjam, majd ahogy kimásztam a könyvkupac alól, el is indultam felé. - Szia! Mondanám, hogy meglep, hogy itt látlak… de nem az első eset lenne, nem igaz? Ennyi szabadidőd van? Kicsit azért irigykedek ilyenkor, de tőled a legkevésbé sem sajnálom. - vallottam be, hisz aki még a szabadidejét is mások – esetünkben négylábú kis szőrgombócok – megsegítésére használja, az rossz ember nem lehet. Na meg hülye lennék nemet mondani a segítségre, amikor mindig nyakig úszunk a munkában. - Add csak, segítek! - nyújtottam egyből a kezem, hogy legalább néhány szatyrot átvegyek tőle, ha már szegény idáig cipelte őket – valahol azért félelmetes, hogy törékenynek tűnő nő létére mennyi erő szorult belé! - Mesélj, mi szél fújt erre? Csak nem bankot raboltál? Vagyis… kisállat kereskedést. Bár, a kettő néha úgy érzem, nem sokban különbözik. - vetettem egy pillantást a szatyrokra, mert csak ami kilátszódik a szatyrokból, az kisebb vagyon lehetett. Igen, sajnos tisztában vagyok vele, hogy milyen drága minden, aminek az állattartáshoz van köze, már persze ha az ember a minőségre is ad valamit.
Néha, megmagyarázhatatlan okokból rám tör a vásárolhatnék – és most nem magamnak akartam kedvezni, hanem sokkal inkább a menhelyen levő édes kiskutyáknak. Talán ostobaság, vagy az is lehet, hogy Connor és Peony nem fog mindennek örülni, én mégsem vagyok képes visszavinni ezt a három… nem, négy szatyor holmit. Van benne mindenféle jó: tápok, konzervek, kutya pulcsik több méretben, fésű, póráz, nyakörv is akad egy-egy szatyor mélyén. Van egy kedvenc kutyusom a menhelyen, Daisy a neve és neki viszont egy külön nyakörvet is vettem, rózsaszínt és bele is gravírozták a medáljába a nevét. Én szerettem volna ráadni a kutyusra. Ezekkel a gondolatokkal és a négy szatyorral igyekeztem a menhely felé. Az idő többé-kevésbé jónak volt mondható: mármint, határozottan javulás volt, hogy nem szakadt a hó. Most. Aztán valószínűleg éjjelre vagy holnapra úgyis megjön megint a káosz. Úgy értem, maga a hóvihar, ami mindig ott liheg a nyakunkban. Elég nehézkesen sikerült csak bejutnom a menhely kapuján és nem kis zajt csaptam – néhány kutya ugatni kezdett, de igyekeztem lecsitítani őket. - Nyugalooom, csak én vagyok! – Szóltam oda nekik, bár viszonylag messze voltak tőlem. Ezután indultam az épület bejáratához, hogy ott is hasonló bravúrral, de bejuthassak. Már csak abban kellett reménykednem, hogy Connor vagy Peony, netán mindketten bent lesznek. Ahogy beléptem, a tekintetemet körbe is futtattam a helyiségen. - Hahóó, sziasztok – Mára nem ígértem magam, így minden bizonnyal meglepetésként hathatott a hangom. Talán. Vagy az is lehet, hogy már elkönyveltek valaki olyannak, aki bármikor képes betoppanni. Ki tudja? – Connor? Peony? Ugye itt van valamelyikőtök? – Beljebb lépkedtem, a folyosón ide-oda nézelődve, hol pedig az iroda felé pislogtam. Egyelőre nem mozdultam semerre, nem akartam végigjárkálni az egész épületet a havas, mocskos cipőmmel.
Legutóbbi képek
