Rendőrnek lenni nagy feladat – üldözni a bűnt, lerántani a leplet rossz ügyletekről, közelebb férkőzni olyanokhoz, akik másoknak ártanak. A saját életünket sodorjuk veszélybe azért, hogy másoknak jobb, biztonságosabb várost biztosíthassunk. Hogy nehezemre esik-e ez? Nem. Erre tettem fel az életemet és nem cserélném el semmiért. Még akkor sem, ha alig fél éve kaptam magam mellé egy olyan társat, aki eleinte egyáltalán nem volt szimpatikus. Ezt sose mondtam neki és nem is tervezem, de talán a viselkedésemből érezte. Amikor besétált hozzám az irodába és elmondta, hogy hozzám küldték, a szemeim nagyon is kikerekedtek. Értetlenül bámultam rá és se szó, se beszéd átslattyogtam a főnöki irodába, hogy tisztázzam a helyzetet. Hát, azt a napot sose felejtem el sem én, sem a főnök, sem Nick Wilde.
- Mr. Bogo, megmondaná, mégis ki az az ember ott az irodámban? – Szinte fújtattam. Ő viszont csak halál nyugodtan emelte fel a fejét és nézett rám.
- Nick Wilde az új társa. Ne csapjon balhét, ne rendezzen jelenetet, mert ez felsőbb utasítás volt, nem pedig az enyém. – Szinte farkasszemet néztünk, majd kihúztam magam.
- Egyedül is jól boldogulok. – Tettem még hozzá, de látva a gyilkos pillantását, inkább elhallgattam és ott hagytam. Nick Wilde. Nem tetszett, hogy a társam lett.
Aznap nem szóltam hozzá, vagy úgy fogalmaznék: csak alig és papírmunkán kívül semmi más nem bíztam rá. Egyszerűen nem fért a fejembe, miért kellett mellém társ. Csak idővel raktam össze, hogy nem konkrét társnak kaptam, hanem sokkal inkább azért, hogy tőlem tanuljon. Talán emiatt kezdtem nyitottabb lenni felé, meg mert nehéz volt elmenni amellett, hogy milyen helyes arca és gyönyörű szemei vannak. De nem akartam minderre koncentrálni, nem szerettem volna, ha eltereli a munkáról a figyelmemet.
De szokták mondani, hogy van, amit nem lehet irányítani.


Azóta eltelt fél év és most, azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy teljesen összecsiszolódtunk. Együtt kávézunk reggelente, együtt üldözzük a rosszfiúkat és van, hogy haza is visz műszak után – nem mintha nem lenne amúgy saját autóm, de néha kihasználom, ha felajánlja. Nem mondom, hogy világi barátok lettünk, de már sok dolog van, amit kedvelek benne. Talán a ravaszságát a legjobban. Tudom, hogy nem szabadna engednem, hogy többet érezzek, de azt hiszem, kezdek átlépni egy határt. Pedig nem kellene. A munkánk az első és mint olyan, nem szabad, hogy bármi más fontosabb legyen ennél. Talán kerülnöm kéne? Nem, kizárt. A társam. Én meg megtanulok színészkedni, hogy ne lássa, mennyire kezdek belezúgni.
A könyökömmel nyomom le a kilincset, hogy aztán a csípőmmel lökjem be az ajtót. A kezemben egy tálca, rajta két kávé és néhány csokis fánk van.
- Meghoztam a reggeli kalóriabombát, jól fog jönni a mai naphoz, nem? – Szólalok meg anélkül, hogy elnéznék felé, mert épp az ajtó bezárásával bajlódok. Ám amikor megfordulok, látom, hogy az asztalra dőlve alszik. Átfut a fejemen, hogy egyrészt, milyen édes; másrészt… egész éjjel túlórázott volna és nekem nem szólt?
Csendben rakom le a másik asztalra a tálcát, majd előszedek egy takarót az én szekrényemből és lassan Nickre terítem, ügyelve rá, hogy nehogy felébresszem.
Miért kell ennyire édesnek lennie?
Olyan buta vagyok.


✦ Magamra tudom ölteni a nyuszi alakomat. Pici leszek, de koránt sem félős, s főképp nem buta! De persze Nickkel szeretünk évődni ezügyben. A nyuszi alaklom akkor is képes megjelenni, ha nem akarom, legalábbis részlegesen: ha félek. Nem túl jó, hisz teljes mértékben lebuktat, és ez a szakmámban nem túl jó.
A képesség 5 lezárt játék után aktiválódik, tehát a 6. játékban.
A képesség aktív 2021.10.01-től és ezzel együtt a karakter emlékei is visszatértek a mesebeli életéről.