Az úszómedence kéksége, a mélység és a gyerekek a legtöbb esetben boldogsággal töltenek el. De őszintén? Az utóbbi napokban, talán hetekben… valahogy a tekintetem mindig elréved a messzeségbe, az úszómedencén túlra, mintha csak arra várnék, hogy valaki megjelenik ott és kiránt ebből a mókuskerékből. Ebből az állapotból rendszerint az egyik kislány ránt ki, mint most is. Megérinti a karom, érzem a hideget a bőrömön, a vizet, az ujjait.
- Vaiana néni? – Mindig kiráz a hideg, ha lenéniznek. Nem vagyok én öreg, de tudom, hogy a tiszteletet akarják kifejezni felém.
- Igen? – Ráemelem a tekintetem egy mosollyal. A víz derekamig ér, míg neki szinte a nyakáig is felér. – Gyakoroltad otthon, amit kértem? Tudod, a víz alá lebukást – Érdeklődöm komolyan, mégis ott bujkál egy mosoly a szám szélén. A kislány teljesen elképed, a fejét rázza, majd elpillant az anyja felé, aki a medence szélén várakozik, beszélget. Talán még egy kávé is van a kezében, amit amúgy be sem hozhatna ide, de nincs időm még a felnőtteket is fegyelmezni. – Tehát? – Újabb kérdés hagyja el a számat, mire ő nagyot nyel, szinte hallom.
- Hááát… nem igazán. Félek, hogy… megfulladok – Makogja. Szabad kezemmel megsimítom az arcát, majd a nyakát.
- Nem fulladhatsz meg, ha azonnal feljössz a felszínre, amint érzed, fogy a levegőd. Tudod, csak okosan, ahogyan tanítottam – Mellé lépek a vízben, majd elhúzom a kezem tőle. – Figyelj csak – Látom, hogy néz, így a következő pillanatban befogom az orrom három ujjammal és lebukok a víz alá.
Élvezem a vizet, imádom. Képes vagyok teljesen eggyé válni vele. Ilyenkor szinte semmi sem érdekel, csak a víz van és én. Nincs szükségem arra sem, hogy az ujjammal elzárjam a levegő útját, képes vagyok kontrollálni a testem. Le is engedem a kezem, majd úszni kezdek, kissé megfeledkezve arról, hogy épp oktatnom kellene. De a víz elveszi az eszem.
A túloldalon bukkanok fel újra, a fejem hátrahajtva, hogy a hajam hátrasimuljon, ne pedig az arcomra. Elpillantok mosolyogva a kislány felé, aki ámulattal nézi, mit csinálok. Tudom, hogy egy nap ő is így fogja szeretni a vizet, mint én. Hiszen én tanítom. Megtanítom arra, hogyan érezze a vizet.


Látnom kell. Olyan, mintha ismerném őt és mégsem. Ismerős a hangja, aztán a következő pillanatban mégsem. Ismerős a tekintete, aztán rájövök, hogy maximum azért lehet ismerős, mert már többször láttam a cirkuszban. Nem lehet más okom arra, hogy azt gondoljam, érezzem: ismerem. Honnan ismerném? Mégis, ahogy meghallottam, miről beszélnek: tudtam, hogy beszélnem kell vele. Személyesen. Valahol máshol, ott, ahol a barátai, a munkatársai nem zavarhatnak minket.
Igaz, utólag belegondolva, ahogyan elhívtam, azt hiheti, hogy randevúra hívtam. Vagy mégsem? Egy uszodai randevú? A történelem során talán először történne ilyesmi. Mondjuk, ha a fiúk szemszögét nézzük, talán nekik ideális helyszín, ha meg akarják nézni, a szívük választotta milyen smink nélkül. Mondom ezt én, aki szintén hord sminket, csupán csak… valami egészen visszafogottat.
Ahogy a tükörben figyelem magam, azt a furcsa tükörképet, a gondolataim újra visszakalandoznak a fiúhoz. Maui. Ismerem, vagy csak a képzeletem játszik velem? Vagyis a megérzéseim. Nem értem, de rá kell jönnöm. A szívem most azt súgja, nála válaszokra lelhetek.
Felmarkolom a kulcsaimat, az ajtó pedig néhány pillanattal később csapódik utánam. Szedem a lábaim az uszoda felé. Nem tudom, eljön-e Maui, de nekem mindenképp ott kell lennem. Várnom rá. Ez az ő napja. Vagy mondhatnám azt is, hogy a miénk?
A szívem már így készen áll…
- A nevem Vaiana.


✦ A víz szinte a részem: így képes vagyok irányítani azt, vagy ha úgy akarom, képes vagyok megnyitni a tengert, hogy átsétálhassak a túloldalra. Uralom a vizet.
✦ El tudok bárhol tájékozódni, nem kell hozzá térkép, elég, ha a csillagokat figyelem: megmutatják az utat.
A képesség 1 lezárt játék után aktiválódik, tehát a 2. játékban.
A képesség aktív 2021.10.01-től és ezzel együtt a karakter emlékei is visszatértek a mesebeli életéről.