A magnó a földön, a tornacipőmmel mentem meg attól, hogy felboruljon, hogy poros legyen, mert Ágas teljesen kiakadna tőle, ha valami baja esne, hiszen ez az egyetlen holmija, ami megmaradt a nagymamájától, úgy értem, van jelentése számára, mert egy merőkanál sokkal kevesebb eszmei értékkel rendelkezik a szemében. A fogaim között szorítom a pengetőt, amíg rögzítem a hevedert, majd hangolni kezdek. A nadrágszíjamra erősített csörgődobot pedig igyekszem nem nekiütni minden fordulattal a másik hangszernek.


Szeretem azokat a délutánokat, amikor előbb chillesen jammelünk, süt a nap, csiripelnek a madarak, rügyeznek a fák (amik folyton ezt csinálják), majd 3 órával később már szavakról folytatunk vérre menő vitákat, miszerint nem illik az adott sorba, vagy az adott gondolathoz. Ilyenkor mindig rájövök arra, hogy sokkal jobb, ha ez a négy fal között marad, mintha a parkban hallgatják az emberek. Csillapításként megyek a fürdőszobába arcot mosni. A tükörben azonban valami egészen furcsát pillantok meg. Leverem az egyik polc tartalmát, ahogy oda kapok ijedtemben.
- Pipacs? - hangzik kívülről az aggódó kérdés.
- Ágas! Ágas? Ágas! - hátrálok kifelé, mint aki szellemet látott, és elé állok. - Te hogy látsz engem?
- Mi az, hogy hogy látlak? - értetlenkedik. - Baj van? - mér végig, mint ahogy a szituációkat szokta.
- Az hogy... Nincs sokkal több hajam, ami rózsaszín? Nem vagyok teljesen rózsaszín? Mint egy troll? - faggatom sokkos állapotban.
Nevetni kezd.
- Hogy micsoda? Az arcod néha rózsaszín, amikor megdörgölöd, vagy elpirulsz, mert Quisimodo bókolt, és te nem tudsz vele mit kezdeni.
- De én... én láttam valamit... - halkul el a hangom, s vékony lesz, akár egy cérnaszál, csupán a kutyák fülét üthetné meg. Mindenben elbizonytalanodom.
- Pipacs, jól vagy? - teszi a kezét a vállamra, s mélyen a szemembe néz.
- Igen... Csak... csak képzelődtem... álmodtam. Igen. Tudod milyen képtelenségeket szoktam álmodni - zárom le a témát. De mit láttam? És miért?
- ...legközelebb.
Megrázom a fejem, mintha helyretehetném mindezzel a kavargó gondolataim. Kikapcsolt az agyam, fogalmam sincs mit mondott legutóbb.
- Bocs, megismételnéd.
- Csak azt mondtam, hogy össze meg kellene beszélnünk, hogy hol leszünk jövő héten.
- Úgy érted én hova megyek, és te hova mész?
- Nem. Úgy hogy ketten. Elismerem, hogy többet tudunk összekaparni külön-külön, de olyan érzés, mintha valami vásári majom lennék.
- Talán mert az is vagy - mosolyodom el, de sajnos nem nyitott a tréfára. - Mondjuk adhatnánk műsort a vadászoknak, biztosan van valami tömeges rendezvényük, akkor esetleg felbérelhetnének minket, és...
- A vadászoknak?
- Akár! Mindegy, csak valakinek! Valakiknek!
- Vagy mondjuk... Mondjuk írhatunk promódalt a puskákról Phoebus kapitánynak
- Keresztkérdés: Milyen részei vannak egy puskának?
- Van... van... van.. Van a ravasz... a golyó... a töltény... vagy az ugyanaz... és van még az a puskaizé... a cső!
- Pipacs, semmit sem tudsz a fegyverekről.
- De utána lehet olvasni. Vagy jó, oké, akkor menjünk el a cirkusz homokos porondjára! Ismerem azt a fickót! Hogyishívják, hirtelen akartam mondani...
- Dzsinit?
- Igen! Esetleg, ha beszélnénk vele... Vagy megkérem az apámat
- Az apádat? Mi köze a cirkuszhoz?
- Semmi, de őszülő, kedves, tiszteletreméltó...
- Pipacs, az apád nem tud minket sehova beprotezsálni...
- Akkor adunk fel hirdetést!
Karba font kézzel szemlél, felhúzza a szemöldökét.
- Ne nézz már így rám! Gyerünk, mosolyogj! - húzom szét a szája széleit amennyire szélesre csak módomban áll. Néha egészen mogorva és lelombozó tud lenni, hogy ennyire földhözragadtan szemléli az életet. Azonban ahelyett, hogy nevetni kezdene, egyre ijesztőbb vicsorrá válik, amit az arcán látok, a tekintete ugyanis változatlan. Elveszem az arcától a kezemet. - Így! - vigyorgok rá fogvillantóan. - Látod? Csak csináld utánam! - Persze nem csinálja, csak hitetlenül vizslat.
- Vagy ott van az az éjszakai bár! Az Outcasts Club! Például ott felléphetnénk!
- Ehhez kellene vennünk erősítőt, mert kezd tönkremenni a sajátunk, és a mai technikákkal szemben kissé talán már ósdi is - mondta a srác, akinek az egyik legnagyobb kincse egy bakelitlejátszó. - Plusz nem ártana felszerelni egy kisebb stúdiót, legalább azért, hogy magunknak rögzítsük a dalokat, egészen más hangosítással játszani, mint anélkül...
A szememet forgatom, túlaggódja. A polcok felé vágtatok, és a teák mögül előbányászom a legnagyobb titkomat, vagy amit annak véltem. Egy sütis üvegbe gyűjtöttem minden aprót, és néhány nagyobb címletű bankjegyet is, amit azért tettem félre, hogy egyszer utcazenefesztivált alapítsunk az összeszámolt garasokból, mert sok kicsi bizony sokra megy.
- Akkor használjuk ezt!  - teszem le elé az asztalra egy feszült levegővétellel. - Másra tettem félre, de ez most fontos. - Mert nem járkálnak lemezkiadósok az utcán, ők stúdiókban ülnek, a menedzserekben pedig Ágas nem bízik. - És feltörhetünk, mint a talajvíz, persze mondjuk nem úgy, mert a talajvizet az emberek általában nem szeretik...
- Pipacs!
- Ha nem kérdezed meg, én fogom! Mi a legrosszabb, ami történhet? - Látom, ahogy már el is gondolkozik, és ha hagyom, akkor az emberrablástól az elevenen való elásásig minden abszurd dolgot felsorolna félbeszakíthatatlanul, és azt közölve, hogy túlontúl naiv vagyok, ezért inkább közbevágok: - Nemet mondanak! De nem mondanak, mert jók vagyunk! És először úgysem kérhetünk semmit, szerintem...

- A moll, G, C, F... - próbálgatom az akkordokat, mielőtt belekezdenék a dalba. Nagy levegő. Ágasra nézek, jobban szeretem, amikor együtt zenélünk, mint amikor messze egymástól, még akkor is, ha utóbbi szükséges ahhoz, hogy elinduljon bármi. Noi ezúttal is megtorpant, amikor meglátott bennünket. Ágast figyelem, a hatalmas koncentrációt, fegyelmezettségét, ami árad belőle és a mozdulataiból. Ebbe kapaszkodom. A kezdőhangokat pengeti, és énekelni kezd...

✦ Fel tudja venni a mesebeli, rózsaszín troll alakját. Ebben az esetben a hitealapján a színe változhat; ha kevésbé hisz magában, a környezetében, akkor szürkévé is változhat.
A képesség 1 lezárt játék után aktiválódhat, tehát a 2. játékban.