- Ez mind a tiéd? - az izgatott, csodákat értékelő hang épp úgy töltötte meg a helységet és követelte magának az uralmat, ahogy tették ezt az aranyló, délutáni sugarak, amik utat találtak az iroda nagy üvegtábláján keresztül a szobába és éltető gondoskodással vonták be a berendezési tárgyakat. Ahogy tekintetem lassan követte a hang tulajdonosáét, végigpásztázva a pormentes íróasztalt, a precízen betűrendbe állított könyvektől, s pontos dátumokkal ellátott aktáktól roskadozó polcokat, a tökéletesen középreigazított gyapjúszőnyeget a padlón, vettem egy mély levegőt, mielőtt feleltem volna. Olyan zongora ez, melynek billentyűin már végigtáncoltattuk ujjainkat párszor, mégis, hajlandó voltam újra részt venni a játékban.
- Ahogy a tiéd is. Vagyis, egy napon az lesz. - már szinte órát tudtam volna igazítani az elégedett kurjantáshoz és a nevetéshez, ami azt követte. Elszakadt mellőlem, hogy mélyebben belevesse magát egy olyan, a legtöbbek számára fontosság szempontjából akár jelentéktelennek is bélyegezhető hely atmoszférájába, ami egy hasonló korú gyermeket nem kellene lázba hozzon. Ő mégis önfeledten szalad az asztalhoz, hogy rátapassza mindkét kezét.
- Még ez is? - fülig érő vigyorral nézett rám a válla fölül, amitől akaratlanul is felfelé görbültek saját ajkaim.
- Igen, még az is. - nem lepett meg, hogy a válasz csupán buzdításként hatott, még csak felé sem kellett fordítanom a fejem ahhoz, hogy tudjam, következő célpontjául a falnál álló mélybarna bőrkanapét nézte ki magának. A becsapódását jelző reccsenés épp elég volt próféciám alátámasztásához.
- Még... - kezdte vidáman, de mielőtt befejezhette volna, én is szólásra nyitottam számat:
- Még a kanapé is, igen.
Ezután csend állt be, de szinte ki tudtam volna nyújtani a kezemet, hogy egy gyengéd mozdulattal félrehúzzam a némaság függönyét, feltárva ezzel Kovu örökmozgó fogaskerekeinek nyughatatlan kattogását. Mégse tettem, hagytam, hadd találjon ő utat magának a csend legyőzéséhez, tudván, hogy nem fog tudni ellenállni kíváncsiságának. Jómagam az ablakhoz sétáltam, kezeimet hátam mögé téve tekintettem le az emeletekkel lejjebb elhelyezkedő utcára, a vérkeringést biztosító hangyákra. Ha az üveg nem zárta volna ki tökéletesen, az utca zaja elnyomta volna Kovu bizonytalan, félénk lépteit. Ha a nesz minimálissága nem tette volna egyértelművé, az apró nyikorgás már lebuktatta a lábujjhegyen megtett távot a kanapé és az asztal mögött álló szék között. De csak vártam. Fontos megtanulnia, hogy ha tudni akar valamit, elég bátornak kell lennie feltenni a kérdést, mindegy, milyen választ feltételez.
- Akkor ez végül is amolyan trón? - ezutóbbi kérdéséből csak úgy sütött, hogy még nincs meg benne a kellő erő ahhoz, hogy követelje, és ne kérje a választ. Hiányzott belőle a korábbi felszabadultsága, a helyét felváltotta az a szégyenlősség, ami általában akkor költözik belé, mikor az anyja helyett én vonom kérdőre afelől, hogy eltört-e valamit.
- Gyere ide!
Olyan gyorsan szökkent vissza az oldalamhoz, hogy csak arra volt időm, hogy az ablakon túli világról elemelve tekintetemet enyhén eldöntött fejjel ránézzek.
- Az nem több, mint egy szék. Ahhoz, hogy valami a tiéd legyen, nincs szükséged magára a székre, csak arra, ami itt van. - böktem mutatóujjammal a kobakja felé, mielőtt kezemet a vállára téve fordítottam volna vissza az utca felé.
- De nagybácsinak is van ilyen széke, és ő irányítja a kórházat. Akkor neki miért van rá szüksége?
Ujjaim egy pillanatra satuba fogták vállát Mufasa említésére, amitől Kovu riadtan kapta fel a fejét, egyik lábát félősen elhúzva, készen arra, hogy kilépjen markom alól, ha már nagyon fáj neki.
- A bácsikád vak. Azért van rá szüksége, hogy meg tudja különböztetni a hátsóját a fejétől. - néztem le rá egy félmosollyal, ujjaim újra puhán nehezedtek vállára, mitől fiam megkönnyebbült kacaja bejárta a teret.
- Na és mennyi mindent lehet innen irányítani? - tapasztotta arcát a hűvös üvegre, míg én csak mosolyogtam. Válasz helyett engedtem, hadd falja a tekintet, meddig ér el a napfény.


- Uram? - idegesítő egérhang és habozással teli kopogás ránt át a sötétbe, ama birodalomba, amit a lenyugodott nap hagyott maga után. Egy periférián felejtett királyságba. Ujjaim a levegőt simítják, s mikor lejjebb engedem a kezem, tenyerem szintúgy nem találkozik többel az üres semminél. Oldalra pillantok, oda, ahol fiam állt, oda, ahol hűlt helye van most. Ott volt egyáltalán vagy elmém játszana velem?
- Itt van az akta, amit kért a kórházról, uram.
Nem feleltem, bizonyos tekintetben még élvezem is, hogy a beosztottak zavarát növeli az a fojtogató, nyomasztó csend, amivel viseltetek feléjük. Ennek az oka egyszerű: az ember soha nem lehet benne egészen biztos, kiben bízhat, viszont kényelmetlen helyzetekben, különösen, ha érzik alsóbbrendűségüket, a másik fél óhatatlanul is több jelet küld ki a világba, mint amennyit szeretne és csupán idő kérdése, hogy elkövesse a lebukását jelentő hibát. Noha jelen esetben szerencsétlen pondrótól nem számítok hátbatámadásra, annyi agysejtje sincs, hogy otthon az asszonnyal szemben kiálljon magáért vagy legalább észrevegye, hogy más kezeli már egy ideje. Mégsem árthat éreztetni vele, hogy hol a helye.
- Mondtam én olyat, hogy bejöhet? - szólalok meg végül, mikor hallom a jellegzetes, súőrlódó hangot, mikor valamit az asztalra csúsztatnak.
- Én... üzenet... mármint, nem, nem mondta, bocsánat, csak... - alig észrevehető félmosollyal nyugtázom a dadogását, ennek ellenére hangom épp olyna érzelemmentesen csendül, mint az előbb.
- Van még valami, Ed? - költői kérdés, hiszen nem álldogálna itt, ha nem volna, és maga az "üzenert" szó árulkodik afelől, mi is a közlendője, szavaimmal inkább ösztökélni próbálom, hogy térjen mielőbb a tárgyra, aztán hasznosítsa azt a két piszkafa lábát, ha már a világra jött velük.
- A felesége kereste. Próbálta elérni a mobilján is, de sikertelenül, azt kérte, adjam át, hogy hívja fel, amint tudja.
Pár másodpercig hagyom üllepedni a szavait, mielőtt lassan szembefordulok vele és közelebb lépek hozzá. Torkán jól látható, hogy nagyot nyel, és kikerekedő szemeiből ítélve azt várja, mikor éri el a közeledő fényszórókhoz tartozó, elkerülhetetlen végzetét jelentő jármű.
- Úgy látja, mintha most a feleségem állna itt?
A kérdés összezavarja, mert homlokát ráncolja, mielőtt a fejét rázná, korlátolt elméjében nyilván azt fontolgatva, vajon érdemes-e verbálisan is válaszolnia vagy fájdalommentesebben megússza, ha csak ennyit reagál.
- És a fizetését a feleségemtől kapja?
Újabb fejrázás.
- Akkor nem látom be, hogy a munkaidejét miért azzal tölti, hogy a feleségem üzeneteit hordozgassa. Ha ilyen vágyai vannak, álljon postásnak, én pedig, ha tudni akarom, mit akar a feleségem, megkérdezem a forrást. Felfogta?
Annyira belejött az iménti felvezető kérdésekbe, hogy újabb fejrázásba kezd, majd még riadtabban korrigálja magát.
- Persze... igen... bocsánat, Mr. Dearborn! A kimutatások... az asztalán..
- Igen, látom. Csak azt nem látom, ahogy az ajtót csukja be maga mögött.
Halk kattanás, s én újra egyedül vagyok. Mégis... az ablaktábla tükröződéséből egy pillanatra mintha mégsem saját tekintetem köszönne vissza, hanem egy méregzöld szempár, kezemet pedig oda emelem, ahol egy heget láttam korábban.
Zira és Vitani hívásait ignorálva egy másik kontaktra bökök telefonomon, és az asztalomhoz lépek, míg várom, hogy felcsendüljön a túloldalon a régiségekkel üzletelő férfi hangja.
- Igen, én vagyok. - ujjaim végigsimítják az egyetlen fotó keretét az irodában. Mufasa, az ifjú Simba és én mosolyogva néznek rám, ügyet sem vetve arra a repedésre, ami középen elválasztja őket.
- Volna valami, amiről beszélnünk kellene.
A kép halkan koppanva érkezik le utolsó helyére a kukában, oda, ahol már a mesterséges fény sem képes kihúzni őt a sötétség királyságából.


✦ I am sometimes a fox and sometimes a lion. The secret lies in knowing when to be the one or the other. --> egy, az átlagosnál sötétebb bundájú, fekete sörényű, zöld szemű oroszlán alakját öltöm magamra. Ebben az alakomban a védjegyemnek mondható sebhely is láthatóvá válik bal szememnél.

✦ The lion is everywhere thought to be the King of Beasts. I learned that if I roared very loudly every living thing was frightened and got out of my way. --> üvegeket megsemmisítő üvöltést tudok hallatni oroszlánként. De ha olyan ábrándokat dédelgetnél, hogy ez az egyetlen fegyverem, emlékeztetnélek rá, hogy enélkül is egy ragadozóval van dolgod!

A képesség 1 lezárt játék után aktiválódik, tehát a 2. játékban.