I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Ennyi ember hisz bennem :
1774
Titulus :
Pengu ✦ Sisu ✦ Namaari
✦ ✦ ✦ :
Életkor :
3
Akinek az arcát viselem :
Kim Soo-hyun ✦ Han So Hee ✦ Gemma Chan
A tükör mögött :
Evolet Yang Baba Mirai ✦ Baba Shouta
2021-06-12, 00:16
Stars whisper your name, a beautiful melody
And then my heart with pleasure fills And dances with the daffodils.
Nem felelek azonnal az elhangzott kérdésre, a mosollyal ugyanis, melyet tőle kapok, olyan könnyedén találja meg verbális képességeim kikapcsológombját, mintha otthonként lépne be és igazodna el mentális erődömben. Egyszerre ijeszt meg és találom vonzónak azt, milyen könnyedén el tudnék veszni abban a világban, ami minden alkalommal elém tárul, mikor megajándékoz pillantásával, s nekem nyelnem kell, mert úgy érzem, hogy ebben a világban, miként az ő óceánjának hullámai elmossák a Kaleo nevet, úgy válik jelentéktelenné minden védelmi próbálkozásom, minden álca, melyet eddig magamra öltöttem. Abban a világban, az ő gyengéd ujjai kiemelik a homokot a víz alól, hogy egyetlen sóhajával megszárítsa a szemcséket, majd az égre fújva őket csillagokat formázzon belőlük. Én pedig csak bámulni vagyok képes pislákoló fényüket, mik egyszerre elérhetetlenek, megfoghatatlanok, mégis, a mellkasomban elhangzó dobbanásokba írják bele pusztító, és csodálatos hőjükkel azt a csillogást, amit a szemében látok. Ezzel, hiába lépek ki abból a térből, emléke ott rezonál a lényemben. Ajkaim felfelé görbülnek, fejemet lágyan megrázom, megadva végül a nemleges választ, amivel várattam, de a mozdulat csupán kisebb részben szól magáról a reakciómról, s nagyobban arról, hogy ezt akarom felhasználni ahhoz, hogy kikerüljek abból az igézetből, ami a józanság csuklóira az illumináltság bilincsét kattintotta. Működik, legalábbis, egyelőre úgy érzem. Ahogy már nem az arcát fürkészem, úgy tér vissza a racionalitás epés búgása, amint azt ismételgeti, hogy abszolút semmi nem teszi indookolttá azt, hogy többet tárjak fel előtte, és persze, nem vét olyan hibát, hogy ne tudassa velem, miszerint Vaehina sosem akarna tőlem semmit. Ezzel szemben ott van az érzés, a gúzs érzése, melyről tudom, hogy nem vetettem le teljesen. Mert, ha őszinte akarok lenni, nem isi gazán akarom. E két érzés elegye pedig olyan elveszettséget alkot, melyet már régen éreztem, és ami két oldalról nyomva próbálja meg kipréselni a tüdőmből a levegőt. Engedek a nyomásnak, de ahogy ajkaim közül kiszökik a levegő, velük együtt egy halk, pimasz nevetés is csendül, jelzőfénye annak, hogy sikerült visszatalálnom a messzeségből a korábbi praktikáimhoz, még ha ez óhatatlanul egyet is jelent azzal, hogy újfent egy álarchoz nyúlok vele szemben. - És a figyelmesség csak egy a tarsolyomból. - afféle ellensúlyozásként használom szavaimat, amiért többet árultam el magamról, mint eddig valaha bárkinek. Ennek köszönhető az a pimaszság, ami visszaköltözik a szavak mögé, az a félreérthetőség, amit, ahelyett, hogy úriember módjára elkendőzni próbálnék, még ki is emelek azzal, ahogy tekintetem végigszánkázik az arcán. - Később adhatok autogramot is, ha szeretnéd. Kizárólag a figyelmesség jegyében, persze! - bár úgy érzem, elememben vagyok, van olyan, amire nincs ráhatásom, olyasmi, amikkel szemben hiába hívom elő az izmokban rejlő erőt. Olyan, ami még egy maszkon keresztül is kiszűrődik. Így, noha arcomról nem kopik le az a fölényes, provokatív "na erre mit lépsz?" mosoly, szemeim valami merőben más üzenetet kívánnak egy vihar mennydörgéseivel harsogni felé: A különleges szót használod, de vajon te tudod magadról, hogy mennyire igaz rád? De hiába a robaj, melyet szívem produkál, mégsem tudom, eljuttatják-e majd hozzá a hullámok a palackba zárt üzenetemet. - Fegyver? Én aztán nem látok semmilyen fegyvert! - felveszem a lehető legártatlanabb ábrázatomat, és még kezeimet is felemelem a természetesen teljesen alaptalan vádra. Elvégre, ugyan, mernék én ilyet tenni? Bár, ha már itt tartunk.... - A tanárnak szabad zavarba hozni a diákját? Ez nem szabályellenes? - lehet, hogy én kezdtem, de ez nem állít meg semmiben. Végképp nem abban, hogy ellene fordítsam a szituációt. - Csak azért kérdem, mert ha van ilyen megkötés, akkor úgy igazságos, ha mindkét felet feloldjuk alóla. - és ha már feloldás, az már a véletlen műve, hogy gátlástalan pillantásommal próbálom meg zavarba hozni. Meg aztán, kell is ez az elterelés, hogy következő kérdése által keltett saját zavaromat leplezni tudjam. - Ha külsőleg értettem volna, akkor a modellkedésre lenne igaz, hogy a legkevésbé sem lep meg. - talán az előzőek után meglepő lehet a váltás a hangnemben, mert egyáltalán nem próbálom meg elütni a dolgot semmiféle szarkasztikus megjegyzéssel vagy mögöttes tartalommal, szimplán tényként közlöm, még ha nem is szó szerint, hogy gyönyörű. Megpróbálhat velem vitába szállni, de ha eddig nem tettem nyilvánvalóvá, hogy makacs kitartó típus vagyok, ezután majd megtudja. - Inkább arra céloztam, hogy kedves vagy, türelmes, nyitott az emberek felé, olyasvalaki ,aki a szívén viseli a sorsukat és nem törődik a teherrel, amit ezzel a vállaira vesz. - megfordul a fejemben, hogy egy tömör "törődő, önzetlen" jellemzés mellett kellett volna döntsek, de képtelen voltam lakattal elzárni a szavak útját. Szavak, melyek jelenlétét eddig nem érzékeltem, mégis, bizarr módon, de helyénvalónak érzek. Helyesnek. Mintha a Hold került volna vissza a helyére a csillagok mellé, s végre újra fürödhetek ezüstös fényében. - De hadd nézzem csak... - húzom el hirtelen ingertől vezérelve az arcánál tartott kezét, hogy ujjait az enyémek válthassák fel. - Nem, tényleg nincs ráírva a foglalkozás. Meg kellett bizonyosodnom. - épp olyan gyenge lábakon áll a kifogásként nyújtott magyarázat, mint amilyen leheletfinoman bőréhez érek. Kósza simítás, amivel a korábban, szavak nélkül útjára bocsátott küldeményemet próbálom felé terelni. Egy bocsánatkérő mosoly, amivel elhúzom kezemet. Mert nem akarom, hogy azt gondolja, ez mind csak valami szokványos játszadozás része. Ha elég mélyen nézek a szemedbe, csatlakozol hozzám abban a világban? - Szívesen meghallgatnék pár számot. Van rá valami mód, hogy jegyet szerezzek egy előadásra? - igazságtalannak tartom, hogy csak a csempék hallhatják a hangját, és azzal, ahogy bevetem ellene a kiskutya tekintetet, sejtheti, hogy nem fog könnyen szabadulni. Nem úgy, mint amilyen könnyen én szabadok meg mindentől, amihez eddig foggal-körömmel ragaszkodtam. Az önbizalmat felváltja az ismeretlenbe való ugrás okozta szorító érzés, az álcaként használt pimaszságot az őszinte féltés, mintha tomboló viharfelhőimmel bármelyik pillanatban árthatnék az ő tökéletes, tiszta égboltjának. Viszont ezt az aggodalmat úgy tűnteti el, mintha a gondolataimat könyvként tudná lapozgatni. Simítása csitítja a dörgéseket, édes csókja pedig elűzi a villámokat, mégis, a mélyben felébreszt valamit. A mohóság szörnye visz rá arra, hogy derekát átkarolva a lehető legtovább élvezhessem megrészegítő hatását. Plusz, tartok attól, hogy ha elmúlik a pillanat, kicsúszik majd karjaim közül. Csak azért találok haza, mert te világítod be az utat. - Valójában... - én is olyan komolyan kezdem, mint ő, csakhogy aztán egy széles mosollyal folytassam: - A csók felvezetés volt, abban bíztam, hogy a jutalom részeként elhívhatlak randira. - nincs értelme rejtegetnem a mohóságomat, ha a kiváltója teljes valójában előttem áll. Oké, ez nyilván részben megbukik, ahogy lelkesen üdvözlöm visszatérő ajkait. A második alkalommal már jobban vezérel és fűt az a láva, ami miatta a bőröm alatt fortyog, és amitől vizes hajába túrok, hogy még a legkisebb távolságot se engedhessem meg kettőnk között. - Több leckére lesz szükségem. - csókok között suttogom az ajkaira, épp csak a mondat erejéig szakítva meg a kontaktust. Ragadj el, és tarts világodban, míg ki nem hűlnek a csillagok!
A „különleges” egy relatív fogalom. Mindenkinek más a különleges, legalábbis szerintem. Számomra Kaleo különleges, a lénye, nem pedig a körítés. A kisugárzása, a mosolya és minden, amit még ezen felül nyújtani tud. Tudom, hogy sokat tud nyújtani. Oké, nem tagadom, hogy először a nagy fizikai ereje vonta magára a figyelmem, de most már, amióta találkoztunk, ez az egész többről szól. Már nem is érdekel, hogy miféle ereje van, csak ő, bármennyire is letagadnám ezt. Én, Vaehina, sosem voltam az a fajta, akit könnyedén el lehetett szédíteni és tessék! Jön Kaleo és már azt sem tudom megmondani, fiú vagyok-e vagy lány. Megmosolygom a visszavágását, de ezúttal nem tervezek visszavágni neki, mert hát, néha hagyni kell, hogy azt gondolja, igaza van. Például most. Tetszik, hogy mer beszélni a mélyebb érzéseiről, vagy legalábbis enged egy olyan részét láttatni, amit az ember alapesetben inkább takargat. Mintha ezzel levetné az álarcát és célkeresztet rajzolna magára. Én így élném meg, ha jobban, mélyebben mesélnem kellene magamról. Bár, azt hiszem, lassan ideje lenne. - Ugye nem fenyeget a főnök? – Kérdezem játékos éllel a hangomban, arra utalva, hogy „megegyezett az ottani főguruval”. Kissé kétértelmű, de persze, nem hinném, hogy bármi rossz ügy állna a háttérben. – De megértem. Egy bizonytalanért nem érdemes eldobni a biztosat. Már ha a megélhetésről van szó – És nem mintha lenne más opció. Hiszen, ha lenne, akkor már lépett volna, ebből kiindulva. - Ó, milyen figyelmes vagy! – Vonom fel a szemöldökömet, a tekintetét fürkészve, ami szerencsére nem változik, ugyanúgy néz rám, mint az imént. Ezek szerint nem tervez kizárni, vagy nem is tudom. Túl sokat látnék bele? Bizonyára. Néha van, hogy az ember bemagyaráz magának dolgokat, mert azt akarja, hogy valóság legyen. De ezzel csak áltatja magát. - Ejj-ejj, a saját fegyveremet fordítod ellenem? „Különleges” herceg! – Csipkelődök, majd elgondolkozok. – Egyébként tényleg különleges vagy. És nem rossz értelemben – Nem tudom, miért emelem ki. Talán mert most visszadobta azt a bizonyos labdát. Lehet, félreértett az imént? - Tényleg? Gyógytornász fejem van? – Nyúlok az arcomhoz, majd elmosolyodok és le is engedem a kezem. Az újabb felvetésre csilingelő hangon nevetek fel. – Nem, nem tudok énekelni. Vagyis sosem próbáltam közönség előtt, csak este a zuhany alatt, tudod, amikor senki sem lát és hall. A csempék még nem törtek ki, se az ablak, szóval annyira rossz talán nem vagyok – De hogy előtte énekelnék-e? Kizárt. Pedig van egy dallam, dal, ami állandóan a fülemben cseng, főleg, mikor víz közelében vagyok. Már talán a teljes szöveget is fel tudnám idézni, nem tudom. Ez a lázas szív... Lehet, fel kellene pofoznom, de eszem ágában sincs, mert tulajdonképpen akartam ezt a puszit. A közelségét. Még akkor is, ha pusztán azt a férfit akarta féltékennyé tenni. Vagy bármi is volt az indoka, nekem nem számít, mert ettől a gesztustól teljesen összezavart. Jó értelemben. - Nem rosszul, mint látható – Suttogom, de nem vagyok benne biztos, hogy hallja, mert megyek is intézkedni. Egyszerre adnám Kaleo alá a lovat, és egyszerre fékeznék le, majd futnék el. Nem tudom, mégis mi ütött belém, de már rég nem azért vagyok vele, amiért egyáltalán találkozni szerettem volna. Abban bízok, hogy a víz, az úszás elvonja a figyelmemet, de sajnos nem eléggé. Abban a pillanatban, hogy megérint, a szívem újra a torkomba ugrik és attól a pillanattól kezdve az sem lényeges, ki éri el a célvonalat, és ki marad hátul. Vagy épp alul. Mert már nem számít, ki a nyertes, hiszen mindketten győztünk. Azzal, hogy találkoztunk, valami visszafordíthatatlanul elindult és eszem ágában sincs kihátrálni. Már nem. Olyan, mintha a sors írta volna elő a mai napot. Mikor közli a nő, hogy nem tudja, ki nyert, csak nevetek. Nem is lényeg, nem is érdekel, csak Kaleo. Ránézek a fiúra, még mindig nevetve. - A szárnyaim? Nekem nincsenek is-- - Elakad a szavam, mert közelebb hajol hozzám és felfogni sincs időm, mire készül: már érzem is, ahogy az ajkai megtalálják az enyémet. Gyengéd, nem követelőző, sőt, édes, ahogy puhatolózva érinti ajkaim. Lassan mozdítom a szám, ezzel engedélyt adva neki a csókra, amire talán mindketten áhítozunk egy ideje. A kérdés, miért? Nem tudom, nem is kapunk erre választ. Néha csupán sodródni kell az árral és nem túlgondolni. Kezeim először a víz alatt érintik a derekát, majd feljebb csúsztatom tenyerem a hátára, végül az arcára simítok és így becézgetem tovább ajkait. Egészen addig, míg ő meg nem töri. Ha megteszi, ködfátyolos, merengő tekintettel nézek fel rá, mégis mosolyogva, zavarban. - Sejthettem volna, hogy ezt a jutalmat választod – Jegyzem meg először némileg komoly éllel, majd szelídebbre váltok. – De ami azt illeti, én sem választottam volna mást – Ha nem húzódik el, ezúttal én hajolok fel hozzá egy csókra, amit, ha tehetek, el is nyújtok. Úgy érzem, megtaláltam azt, aki végig hiányzott az életemből. Mellőlem. Vagy épp a szívemből. Kaleo Malana.
✦ 781 words ✦ aláfestõ ♡ ✦ note: i love you ♡ ♡ ♡ ✦
See the line where the sky meets the sea?
It calls me and no one knows, how far it goes. If the wind in my sail on the sea stays behind me One day I'll know, how far I'll go.
A "különleges" szó nem kerüli ám el a figyelememet, sőt, nem gyakran jövök zavarba, de sikerül vele elérnie, hogy ne legyek képes csuklóból előhozakodni rá egy frappáns válasszal, például egy félmosoly kíséretében megjegyezhetném, hogy "Tudtam, hogy annak tartasz, de kíváncsi voltam, mikor mondod ki hangosan." Valami mégis visszatart ettől. Egyfelől nem szeretném elszúrni a pillanatot és a kedves megjegyzését azzal, hogy hozom a szokásos formámat, emellett túlzottan leköt, hogy azt latolgatom, pontosan hogyan is érthette. Különleges, mint személy? Vagy különleges adottságú? Valahányszor ezt a kifejezést hallottam, sosem annyira rám vonatkozott, mint inkább az erőmre. Azok, akik a cirkzsból "ismernek", ezt látják belőlem, és azért is jönnek vissza újra meg újra, mert ezt akarják megtapasztalni. Az említett erdészcsapatot hidegen hagyta, hogy ki vagyok, nekik az volt a lényeg, hogy el tudom látni a feladatot, még ha első látásra ebben kételkedtek is. Számukra a különlegesség szintúgy kimerült annyiban, hogy a megterhelőbb, kolonc melókat rásózhatták valakire, amikor nekik nem volt kedvük elvégezni. Engem pedig ez nem zavart, hiszen addig is egy lehettem közülük. Vaehina ajkairól valahogy mégis másképp pereg le. Meggyújtja a bennem dobogó szerkezetben a remény kis gyertyáját, amiről úgy hittem, már rég elveszett valahol a horizontvonalon túli távolban. - Ha "az új srác, aki lenyúlhatja a helyedet" kisugárzást különlegesnek vehetjük, akkor meg tudom érteni a tartózkodást. - tudom, hogy ezzel magamon kívül felmentem a történet többi szereplőjét, de kivételesen nem akarok nagyképűen reagálni, mindegy, mennyire dagad mellkasom attól, amit mondott és mennyire érzem úgy, hogy madárrá változva körbe tudnám repülni a belső teret. Röhejes kép volna, és az itt lévőket valószínűleg csúnyán kiakasztaná, mégis úgy érzem, hogy attól, amit a szemében látok, a mosolyoktól, amikkel megajándékoz, képes volnék véghez vinni a lehetetlent. Visszadobom a villámot a felhőknek és egy ütéssel újra álomba szenderítek egy kitörni készülő vulkánt, ha ő kéri. Ami csak egy újabb jel arra, hogy kezdem reménytelenül elveszteni társaságában a józan eszemet. Amitől a racionalitás keretei között még összezavarodottabbnak, idegesnek kellene lennem, ehelyett úgy falom tekintetemmel rezdüléseit, mintha a legbódítóbb, s legistenibb nektárt innám. És, végtére is, nincs ez olyan messze a valóságtól. Amilyen őrültségnek tartja azon énem, amelyik még mindig nem érti, mi van ebben a lányban, ami mágnesként vonz magához, egyre több sejtem kezdi elfogadni, hogy ajkainak felfelé görbülése olyan drog, amit nem akarok kiengedni az ujjaim közül, főleg úgy nem, ha ezen reakciók kiváltója én lehetek. Még azt is eléri, hogy rést teremtsek neki a saját magam által épített falon. Azon keresztül szűrődik be kérdése, a szelíd napfénnyel együtt. - Eleinte azért, mert megegyeztem az ottani főguruval. Azóta már többször eszembe jutott, de... nem is tudom, talán elegem lett a céltalan kóborlásból. - újabb sebezhető pontomba avatom be, anélkül, hogy kockázatnak érezném. Egy kérdőjelbe, amire még magam sem találtam eddig választ, s úgy érzem, vándorlásomat talán ez jellemzi a legjobban. Viszont, azt mégsem akarom, hogy túlzottan súlyos csend telepedjen közénk az űr miatt, ami elől egy pillanatra arrébb húztam a függönyt, hogy annak a szép szempárnak láthatóvá válhasson, ezért a járólapokról már egy bújkáló mosollyal pillantok fel. - Meg aztán, mégsem hagyhatom cserben a rajongóimat. A hölgyek csalódottak lennének. - a játékos villanás a tekintetemben beavatja őt abba, hogy ez a megjegyzésem nem egyenlő a fal visszaemelésével és az ő kizárásával. Sikerrel beszivárgott a védelmi vonalak mögé és... az igazság az, hogy szívesen látom ott. Viszont azt mégse nézhetem tétlenül, hogy úgy teszi mindezt, hogy egy kicsit sem próbálom meg kibillenteni az egyensúlyából. - Veszni hagynád a különleges tanítványodat? - oké, végső soron egy kicsit mégiscsak felhasználtam ellene a kapott bókot, de hé, én ártatlan vagyok! Mindenki láthatta, hogy ő kényszerített rá azokkal a barna íriszekkel, amikhez kötélre lenne szükségem, hogy kikecmeregjek onnan és a... nem, nem is folytatom! Koncentrálj már, Kal, a fenébe is! - Tudom, hogy furcsán fog hangzani tőlem, de gondolhattam volna. Illik hozzád. - nem régóta ismerjük egymást, de nekem már ennyi is elég ahhoz, hogy tudjam, csak úgy sugárzik belőle a tiszta kedvesség, és az őszinte, gyengéd törődés. Annyira nem meglepő, hogy a gyermekek mellett a lábadozókat is a szárnyai alá veszi. Oh, szárnyak! - Viszont, ha ezután az következik, hogy ezek mellett hobbiból még énekelsz is, megerősíted a gyanúmat, hogy nem is vagy ember, és titokban szárnyaid vannak. - arcomon ott a mosoly, pillantásom és hanglejtésem ennek ellenére komoly. Tényleg csodálatosnak találom azt, hogy önzetlenül ennyi időt és energiát áldoz másokra, és egyre ironikusabbnak tartom, hogy nem sokkal ezelőtt ő használta rám azt a bizonyos szót, pedig véleményem szerint egyáltalán nem kérdés, ki is a különleges kettőnk közül. - Csak egy kósza ötlet volt, nem tudhatom, hogyan viseli a tanár a diák közeledését. - eresztek meg egy halk nevetést a csipkelődésre, aztán, mikor már elfordult és ellpett tőlem, valamivel halkabban csúszik ki a számon: - Vagy a lány a féltékenységet. - az elmormogott vallomást annak tükrében formálom meg, hogy egyedül a hűvös, néma csempék válhatnak tanújává. Egy elsuttogott beismerés, amiről a versenyünk alatt elfeledkezek. Nem beszélve a bírónak felkért személyről, akinek szavai úgy érnek, mintha valaki a legédesebb álmomból ébresztett volna fel. - Azért köszönjük a segítséget! - pillantok rá gyorsan egy lehengerlő mosoly erejéig, majd mikor továbbáll, akkor mélyül pillantásom az előttem lévő angyaléba? Mit szeretnék? Ha eddig hiányzott volna ábrázatomról a sunyi mosoly, az biztos, hogy eme kérdés hatására felbukkant. Ráadásul kezeim úgy indulnak meg a víz alatt, mintha valami belső én venné át felettük az irányítást, és mit sem törődve azzal, mennyire intim az érintés, ujjaim combját érintve húzzák immár teljesen hozzám. - Szeretném tudni, hol rejtegeted a szárnyaid. - szeretném még élvezni azt a fényt, ami belőle árad. - És... Ahelyett viszont, hogy befejezném, újra közelebb hajolok hozzá, de már nem érdekel, ki néz felénk. Puhán, gyengéden érintem meg ajkait, mintegy engedélyt kérve, hogy pofátlanul rabul ejthessem őket. S ha ezt az engedélyt megkapom tőle, hosszú, édes csókkal adom tudtára, hogy kinek is szólt az a korábbi puszi. Ahogy azt is, nem tudom, mit csinált velem, de már nem akarok küzdeni azzal a hatással, amit gyakorol rám. Érintésemmel adok tudtára valami fontosat: már itthon vagyok.
Amikor az előbb feltettem neki a kérdést, nem vártam ennyire őszinte, mélyreható választ. Nem tudom, mit vártam. Talán valami semleges reakciót, aminek se füle, se farka – mert mégis mit lehet erre a kérdésre felelni egy idegennek? Olyan, mintha levetné előttem a páncélját, azt a fajta álarcot, amit mások előtt oly gondosan fent tart. Nyelek egy nagyobbat és közben eszembe jut, hogy miért is akartam vele találkozni. Ki akartam faggatni arról, amit hallottam és tessék, igazából ő maga mondja el az egészet. Bár való igaz, hogy amióta találkoztunk, kiegészült a lista néhány dologgal. Például, tudja-e a választ arra, hogy miért érzem őt annyira ismerősnek, mikor tudom, hogy sosem láttam még azelőtt? Jó, láttam, plakátokon. De tényleg csak ennyiről lenne szó? Vagy valóban ismerem őt, jobban, mint magamat? Újabbat nyelek, némileg elhúzva a számat. - Az emberek előítéletesek és félnek attól, ami egy kicsit is különlegesebb, mint ők. – Valahogy ez a legjobb megfogalmazás. Bele sem gondolok, hogy azzal, hogy azt mondtam, különleges, valójában bókolok neki. Nem mintha zavarna. Talán tudatalatt mindez már szándékos a részemről. Elgondolkozok némileg, a homlokomat is ráncolom, majd oldalra döntöm a fejem. - Miért nem hagytad ott eddig a cirkuszt? Ha ott sem érzed igazán otthon magad, nem hinném, hogy jó helyen vagy. – Nem akarok tolakodó lenni, de szerintem igazam van. Ha nem érzi otthon magát, ha tudja, hogy nem jó neki ott, ahol van, akkor lépjen tovább. Előbb-utóbb mindenki megtalálja a maga helyét a világban. Igyekszem optimista lenni, mert ha én megtaláltam a helyem, akkor bárki. Jó, az utóbbi időben talán valami nem stimmel. Mintha lenne a vízen túl is valami, amire szükségem van. Legalábbis egész végig ez motoszkált bennem, kivéve, amióta megjelent Kaleo. A jelenléte szinte megőrjít. Az iménti, kissé letargikusabb hangulatot hamar visszarántjuk a mélyből és a helyét a csipkelődés, valamint a humor veszi át. Egy részem szívesen beszélt volna még róla, az érzéseiről, a miértektől és hogyanokról, de jól tudom, hogy nem erőltethetek ilyesmit és amúgy is többet árult el magáról, mint azt elsőre gondoltam volna. Én feleannyit sem mondtam még neki és nem tudom, hol is kezdhetném. - Előbb átgondolom, megérdemled-e azt, hogy megmentselek – Vonom fel a szemöldökömet, de a hangomból sejtheti, hogy nem kérdés, megtenném-e. – Tudod, anélkül nem lehetnék oktató, hogy ne végeztem volna el az elsősegélyt – Magyarázom, majd eszembe jut valami, amit még nem tudhat rólam. – Ami azt illeti, gyógytornász is vagyok – Lehet, nem olyan fontos dolog ez, de ha már témába vágó, akkor miért ne mondhatnám el? Nem akarok a végtelenségig az a titokzatos, rejtélyes lány lenni. Az egy idő után már kicsit sem érdekes a másik számára, vagy nem ezt szokták mondani? Varázslatosnak tart és nem tudom, miért, miközben én semmit nem is csináltam. Talán ő is azt érzi, amit én? Mindenesetre egy szélesebb mosollyal nézek rá, de a zavarom miatt képtelen vagyok szavakkal is reagálni. Azonban rájöhet, hogy valójában egész sok esélye van nálam. És ezek szerint nekem is nála? - Ha az önbizalmadnak alapja is van, akkor elég nagy esélye. – Mindezt úgy értem, hogy ha jogos az önbizalma és a nagy, ámbár nagyon helyes arca, akkor lehet, hogy tényleg az ő javára döntene a nő. Vagy bárki más. A féltékenysége szórakoztat, már ha tényleg az. Én annak veszem. Tetszik, ahogy a hangja megváltozik és már kevesebb benne az önbizalom, mint eddig. - Nem tudom, miért, de annak látlak. – Nem egy nagy magyarázat, hisz erre nincs is jó magyarázat talán. Azonban időközben úgy döntök, a kezembe veszem az irányítást és elindulok, hogy letárgyaljam a bírónőnkkel a dolgot, de a hangja, aztán az érintése szinte ledermeszt. A szívem a torkomba ugrik és hevesen kezd verni, hevesebben, mint eddig. Magához húz, én pedig elfelejtek ellenkezni is. Várjak? Mire is kellene várnom? Felnézek rá és nyitom a szám, hogy megkérdezzem, de ahogy közeledik az arca az enyémhez, végül elfelejtem, mit is akarok. A puszi, amit a szám szélére kapok, ledöbbent, de valamiért nem szándékozom ellökni magamtól vagy kiakadni. Nem, mert azt hiszem, amióta megláttam őt, erre várok a szívem mélyén. A közelségére. Arra, amit csinált most. Megrázom a fejem, jelezve némán, hogy nem akarom felpofozni. Miért akarnám? Bár megfordul a fejemben, hogy amit csinált, az inkább szólt annak a férfinak, és kevésbé nekem. Vagyis, talán negatív vagyok, de félek beleélni magam valamibe, ami ilyen váratlan és korai. - Ah, szóval, a lányok ilyenkor felpofozzák a fiút? Nem is tudom. – Jegyzem meg csipkelődve, már mosolyogva, visszanyerve némileg a saját önbizalmamat, ami a közelében azért el-elhagy. A lábaim földbe vannak gyökerezve, az érintését még érzem magamon, és hiányzik. Mégis ráveszem magam, hogy tegyem, amiben megegyeztünk. Beszélek a nővel, majd vissza is sietek Kaleohoz. A víztől azt remélem, lehűti a testem és az elmém, de nem vagyok benne biztos, hogy sikerül. Nem tudom, mégis mi ütött belém, sosem szoktam ilyen lenni. Sosem csavarta el egy fiú sem a fejemet, amióta az eszemet tudom. Ez nem rám vall. Miért ő? Miért mellette érzem azt, hogy különleges és hogy szükségem van rá? Ez most fogalmazódik meg bennem először ennyire határozottan. Megrémít. Ez az egész helyzet hátborzongató és szívet melengető is egyben. Annyira a gondolataimba vagyok merülve, hogy nem érzékelem, mikor átúszik a térfelemre. Még a szemeim is csukva vannak, csak úszok, egyik kar a másik után. Ezért ijedek meg, mikor megragad a kezeivel és érintése alatt a bőröm újra bizseregni kezd. Nem tart sokáig, csupán néhány másodpercig, mert előttem bukkan fel, majd enged el. Nem adom fel, az utolsó mozdulattal talán én vagyok az, aki a célba ér, de nem vagyok benne biztos. Igazából nem is érdekel. Levegőért kapkodva nézek rá, néhány vizes tinccsel az arcomban, amit végül ő simít végig. - Nem tudom, nem hallottam a sípot. – Közelebb úszok hozzá, bár így is közel vagyunk egymáshoz, nem zavar. – Mit is szeretnél, ha te győztél? – Van egy tippem, főleg azok után, hogy a versenyünk előtt majdnem megcsókolt. Vagyis én annak vettem, mert majdnem az volt, nem? Kérdeznék még, ha a bírónőnk nem állna meg a medence szélén, közvetlenül fölöttünk. - Sajnálom, nem láttam, melyikőtök ért be előbb. – Szabadkozik, én meg csak felnevetek. Nem tudja, senki sem tudja! De miért is számítana? Már nem számít, ki győzött. Azt hiszem, mindketten győztesek vagyunk a mai nap után.
✦ 1019 words ✦ aláfestõ ✦ note: úristen, fogalmad sincs róla, mennyire imádlak! ✦
See the line where the sky meets the sea?
It calls me and no one knows, how far it goes. If the wind in my sail on the sea stays behind me One day I'll know, how far I'll go.
Kérdő szavai páraként tapadnak a bőrömre és válik a kellemesen hűvös vízcseppek társává, hogy ott aztán egy pillanatra megnövelve saját sűrűségét, nehéznek és zavarónak érezzem. Be is indítja azt az ösztönt, ami arra vinne, hogy reflexszerűen hátrébb lépjek, átvitt értelemben legalábbis, s legfeljebb egy kitérő, a kérdést lehetőleg poénnal elodázó válasszal szolgáljak. Ki tudja, bármely más esetben valószínűleg engednék is ennek a késztetésnek. Pontosabban, bárki más társaságában. Így azonban, hogy a kérdés Vaehinától származik, hagyom, hogy leüllepedjen, visszanyelem a lehetséges, komolytalan válaszokat és helyette a nyíltabb, őszinte utat választom. - A letelepedés nem olyasmi, ami eddig igazán jellemző lett volna rám. Vándorolgattam. Még a cirkusz előtt segítettem az erdőben egy favágó társaságnak, messzebb innét. Sokáig békés volt, de idővel az elfogadásuk átfordult gyanakvásba. Nem tetszett nekik, hogy többet bírok náluk. Nem mondták ki, hogy elküldenek, de... - hagyom, hogy kósza fintorra húzódjanak ajkaim a végén. Nem látom szükségét szavakkal befejezni, elvégre elég egyértelmű onnan a történet vége. Mivel senkinek nem akartam rosszat, inkább továbbálltam. Utána nem is akartam sokáig egy helyen megmaradni. Óhatatlanul ott motoszkált bennem, hogy még ha leeinte hálásan is fogadnák a segítő kezeket, idővel elegük lenne belőlem, ezért nem vártam meg sehol, hogy eljussak erre a pontra. Ami kérdésének emocionális oldalát illeti... - Azt hiszem, soha nem találtam meg igazán a teljességet. Még a fellépéseken sem. - az utolsó részt úgy teszem hozzá, mintha teljesen magától értetődő volna, hogy ilyesmit osszak meg vele. Pedig, kimondottan kerülöm, hogy láthatóvá váljon az a kavalkád, ami bennem dúl. Akkor mi a fészkes fenéért tűnik természetesnek ez az egész? Miért érzem normálisnak azt, hogy egy idegennel beszélem meg azt, amit senki másnak nem árulok el? Mert a dolog az erdészekkel olyasmi, amit senkivel nem osztottam meg. A magány tüskéje olyasmi, ami maradjon csak rejtve a tetoválások alatt, ahol még az enyhüléssel kecsegtető hullámok sem érhetik el, nehogy partra mossák vele a sebezhetőséget. - Tudod, hogy egy életbe telhet, amíg ideérnek, igaz? Remélem, vállalsz lélegeztetést, különben még a végén elveszíthetsz egy tanítványt. - oké, nem tartott sokáig, hogy visszatérjen a szemtelenebb oldalam, amihez nagyban hozzásegített az, hogy a visszavágásként kapott aggódó arcát, mint lelki mentőövet használtam fel ahhoz, hogy visszahúzzam magam a múlt, a személyes történet elkerült vizeiről. - A herceg kimondottan szerencsésnek mondaná magát, ha ilyen varázslatos felség társaságában tölthetné az idejét. - és ugyanez a herceg kimondottan merész is, mert nem is akarja takargatni, miként fürkészi, vizsgálja a valóban varázslatos vonásokat. Szinte biztos, hogy emberfeletti génjei vannak a lánynak, mert ilyen gyönyörűnek lenni fizikai képtelenség... mégis itt áll előtte. És bármennyire égő, bizony minden erejére szüksége van ahhoz, hogy ne nyeljen egy hatalmasat, valahányszor tekintetük egybefonódik. - Ugyan, mekkora esélye van annak, hogy tényleg a javamra döntene? - tovább is folytatnám szemeimet forgatva a méltatlankodást arról, mennyire nem bízik bennem, ha nem hangozna el a következő kérdés, ami játszi könnyedséggel jut át a védelmi vonalaimon, és olyasmit teszek, amit ittlétem alatt nem csináltam: hosszabb időre szakítom el tőle tekintetemet. - Dehogy vagyok, ne légy nevetséges! Mégis miért lennék féltékeny? - tucatnyi ennél jobb kérdést lehetne feltenni. Kezdésnek például azt, hogy utolsó kérdésem miért halkabb a korábbi szavaimnál és miért hiányzik belőle a szokásos, pofátlan magabiztosság? Vagy, folytathatnánk azzal a kérdéssel, hogy miért állítom meg, mikor elindul? - Várj... kérlek... - ujjaim puhán siklanak derekára, hogy kezem egyaránt válhasson gátló tényezővé és húzhassam finoman közelebb magamhoz. Igyekszek nem sokat gondolni a hőre, amit a teste ont, vagy arra, hogy meg-megmozduló hüvelykemmel ösztönösen simítva törlöm le róla az éppen lejjebb gördülő cseppeket. Mélyen nézek a szemeibe, mielőtt közelebb hajolnék és apró puszit lehelnék az arcára. Talán a korábban említett pofátlan magabiztosság visz rá, hogy milliméterekkel maradjon el a szája szélétől. Vagy elmértem volna és érintettem? Azt hiszem, a kontaktus pillanatában kisülhetett nálam az áramkör, mert ebben nem vagyok biztos. Abban viszont már igen, hogy abból a szögből, ahonnan az idegesítően bámuló fazon néz, nem csak puszinak tűnt. - Később felpofozhatsz érte. - suttogom, épp csak távolabb hajolva tőle, hogy újra pillantását kereshessem. Plusz, ezt az időzést kihasználva még mindig háta alsó részén pihenhet a kezem. Viszont okkal próbálok efféleképp kárpótlást felajánlani, ahelyett, hogy bocsánatot kérnék. Utóbbi ugyanis többet jelentene, azt takarná, hogy megbántam. És ha ezt mondanám, hazudnék. Ahogy azzal is, ha azt mondanám, hogy könnyedén húzom el a kezem, mégis hagyom elsétálni. Minimálisan vigasztal a pasas arckifejezése. Ha nem is vízbelökés, de érzésre határozottan felért azzal. Igaz volna, hogy csak a pasas leszerelése miatt csináltam? A válasz egy határozott nem, és ez ejt jobban gondolkodóba. Mert, amennyire nem akarom megengedni magamnak, hogy akár feltételes módban elfilózzak a lehettőségen, el kell ismernem, hogy igaza volt. Az érzést, amit az idegen férfi kitartó sasolása váltott ki, úgy lehetne leírni, hogy hasonlít a testbe fúródó nyílhoz. - Korrektnek hangzik. - a tervezettnél kurtábban válaszolok, mikor visszatérésével kiránt a merengésemből, ami nem ellene szól, inkább csak abban reménykedek, hogy a víz olyan hatással lehet rám, mint az ittas, mámoros állapotban lévőre a hideg levegő. Azt remélem, érintése majd kijózanít, s elsodorja az érzést, ami agyamba fészkelte magát, az érzést, hog milyen volt ujjaim alatt érezni őt, milyen volt a közelsége. A hullámok talán elmoshatják elmémből szemeinek csillogását. De... tényleg ezt akarom? Az újabb vándorlást, továbblépést? Tényleg el akarom feledni? A kérdésre a sípszó, mint válasz, akár a szívemből is szólhatna. De nem ugyanazon okból, amiért türelmetlenül vettem fel a rajt pozíciót. Nem azért, mert azt akarnám, hogy a víz kitöröljön mindent. Hanem azért, mert hosszú idő után talán először látom magam előtt tisztán mi felé is tartok, és az nem a medence túloldala. Mégis, hagyom, hogy az első pillanatokban még így tűnjön. Az erőmet arra használom ki, hogy karjaimmal nagyobbakat húzzak, nem küzdve az ellen, hogy Vaehina azzal a rojális légiességgel tudja magáénak a vezetést, elvégre nem annak az átvétele a célom, hanem az, hogy hazaússzak. Csak akkor változtatok irányomon, mikor már túljutottunk az etap felén, akkor úszok mélyebbre és sorolok át abba a sávba, ahol ő is halad, hogy pár újabb vonással közelebb érjek hozzá, és dereka két oldalára téve a kezem egy pillanatra kiemeljem a vízből, úgy, hogy előtte bukkanva fel engedjem le újra. A megmozdulásom akár egyértelmű csalásnak is tekinthetnénk, de közben ügyelek arra, hogy elég közel tartsam ahhoz, hogy az ő kinyújtott keze érhesse el a célvonalat jelentő másik oldalt, mielőtt a hátam találkozhatna a táv végével. - Szóval... ki a nyertes? - bár a kérdés a bírónőnknek szólna, mégsem veszem le a hercegnőről a pillantásom, csak a kezemet emelem meg, hogy, ha engedi, félresimíthassak az arcából egy vizes tincset. Azt nem tudom, dühös lesz-e a húzásomért, de ebbe a mozzanatba, mutatóujjammal végzett simításba az arcán, beleviszem, szerintem ki a győztes.
Őrültség vagy sem, mindenki számára van egy hely, amit otthonnak hív. Ez viszont nem mindig egy lakást jelent. Mint jelen esetemben is a víz előbb jelenti az otthont, mint bármi mást. De nem tudtam, hogy hiányzik valami, egészen addig, míg nem találkoztam Kaleoval. Azóta az életem fenekestül felfordult, de nem tudom, bánom-e ezt egyáltalán. Valahol jó érzés, mert az otthonom még inkább kiteljesedni látszik miatta. Igen, butaság. Tényleg fel kéne hívnom Hestiát, és kifaggatni tanácsokért. - Te nem tudsz semmit otthonnak hívni ilyen módon? – Kérdezek vissza, hisz nagyon is érdekel, számára van-e olyan hely, ahol nagyon otthon érzi magát. Azt mondta, szerencsésnek mond, amiért nekem van ilyen hely, így arra következtetek, hogy neki nem feltétlenül van. Ez viszont szomorú akkor. A szemeimet forgatom, miközben ajkaim felfelé görbülnek. Ha nem lenne ez a srác, ki kellene találni! Nem is reagálok ennél többet, csak megjegyzem magamnak ezt is, mint sokminden mást vele kapcsolatban. Helyesbítve: mindent. - Hívjak orvost? – Vágok hirtelen ijedt arcot, ahogy azt magyarázza, tőrt forgatok benne. Végül újból elmosolyodok. Valamiért még inkább vonz Kaleo, mint hittem. Úgy értem, percről-percre közelebb érzem magamhoz, ha nem másodpercről-másodpercre. Lassan ott tartok, hogy nem árulok el semmit neki abból, amiért idehívtam, mert nem akarom elrontani azt, ami elkezdődött köztünk. Vagy csak én érzem azt, hogy van valami? Az arcom néhány árnyalatnyit változik a hercegnőzésre, majd köhintek egy aprót. - A herceg akarja, hogy legyen esélye? – Dobom vissza a labdát. Sosem flörtöltem még igazán, Kaleo az első, akivel ilyesmit csinálok. Ezért is vagyok bátortalanabb a kelleténél, én, aki amúgy piszok határozott nagyjából mindenben. Az élet többi területén. De ez egy olyan terep, ahova nem merészkedtem még eddig. Biztos, hogy bénának tart. Vagy lehet, rossz jeleket küldök neki? Mást kellett volna mondanom? - Az a hölgy tökéletes lesz, de neked kell odamenned hozzá és megkérned arra, hogy figyelje a versenyt. – Szögezem le, bár én magam is odamehetnék a nőhöz, de nem akarok. Oké, ezt máris átgondolom, mikor elkezdi pedzegetni, hogy nehogy lehengerelje. – Neeem, arról szó sem lehet! Inkább megyek én és beszélek vele – Folytatnám a magyarázkodást, mikor is megemlít valami férfit, aki engem bámul. Meglepődök és elnézek az irányába, majd vissza a fiúra. – Féltékeny vagy, herceg? – Lépek végül inkább oda hozzá, aztán el mellette, hogy becélozzam a nőt. – Nehogy a vízbe lökd a pasast, amíg elintézem a bírónőnket – A vállam felett nézek hátra rá, majd ha nem állít meg, akkor tényleg ellépkedek a hölgyig, akivel néhány mondat alatt lebeszélem, amit kell és vissza is indulok az ugródeszkákhoz. - Sípol, amint indulhatunk és akkor is sípol majd, mikor kiért valamelyikünk a túloldalon. Így elég fair, nem? – Vonom fel a szemöldökömet, majd ezt követően felveszem a kezdő pozíciót. Ha felvette ő is, elpillantok a nő felé, mintegy jelzésképp, hogy készen állunk. Amikor sípol, egyből a vízbe vetem magam, és eggyé is válok a nedvességgel. Úszom, mintha csak az életem múlna rajta. Bizonyos értelemben talán így is van.
✦ 479 words ✦ aláfestõ ✦ note: nem vagy te olyan ártatlan ✦
See the line where the sky meets the sea?
It calls me and no one knows, how far it goes. If the wind in my sail on the sea stays behind me One day I'll know, how far I'll go.
Míg én azzal vagyok elfoglalva, hogy saját katyvaszom tengeréből próbálok valami koherens gondolatot kihalászni, vagy legalábbis olyasmi köré fonni láthatatlan damilomat, ami legalább megközelítőleg logikus, addig a hullámok fizikai alakot nem öltött ujjakat teremtve játszi könnyedséggel nyom felszínre egyet az ő szavai közül: otthon. Ez az egy kifejezés felerősítve jut el hozzám, mintha maga a víz suttogná gúnyosan fülembe, hogy holmi artúri mondából a tó megelevenedett hölgyeként használja a szót, mint kardot. Tudom, érzem, hogy semmi értelme annak, amennyire megragad bennem, sem annak, hogy ennyit rágódok rajta, mégsem tudom kiereszteni markomból azt az üres érzést, ami elfog a hallatán. Otthonnak nevezném a cirkuszt? Valamiért nem áll rá a nyelvem, hogy így hívjam. Sőt, ha belegondolok, egyáltalán nincs olyan érzésem, hogy valaha hívtam volna így egy helyet. Inkább érzem azt, mintha mindig is úton letten voltam. Mint a madár, ami maximum megpihenéséig vagy egy új terület felfedezéséig hagyja magára a kéklő égboltot. De ha teljes ily módon az élete, akkor miért érzek magamban mégis ambivalenciát? - Nem nevezném őrültségnek. Azt hiszem, mindenki életében van valami, ami őt kiteljesíti, szóval inkább szerencsésnek mondanám, hogy minden kétséget elmosóan rátaláltál a saját otthonodra. - ha valaki ezt őrültségnek bélyegezné meg, azzal a velejáró útkeresést is annak kell titulálnia, márpedig azt mindenki csinálja. Vaehinának valami nagyon törődő, útmutató csillag állhat az oldalán, hogy ő ilyen akadálytalanul fordulhatott rá a medrére. - Örülök, hogy valaki végre észrevette! Kemény munka volt ám ilyen gyémánttá csiszolnom. - az iróniát használom eszközként, hogy tovább teszteljem türelmét, provokatív mosoly kíséretében jelezve, hogy érzékeltem a szúrást, de ha fel akarja venni a kesztyűt, akkor ennél azért jobban kell próbálkoznia. Elvégre, évveken át edzett páncélt hordok, még ha a komolytalan viselkedésem nem is engedi, hogy láthatóvá váljon. - Tehát megbélyegzel kor lapaján és még gyanakszol is... tőrt forgatsz a szívemben! - a teljesség jegyében még oda is emelem kezemet mellkasomhoz. Tény, hogy a szerves szerkezet egy fokkal ütemesebb, mint szokott, de ez sokkal inkább köszönhető felszabadultságnak, semmint valós fájdalomnak. - Herceg, hm? Akkor esélyem van a hercegnőnél? Azt a hangtónust választom, amiből érezheti, hogy nem kell komoly kérdésként kezelnie szavaimat, mégis, pillantásom a tervezetnél hangyányit tovább pihen az arcán, tekintetét kutatva, várva. - Oké, mit szólsz ahhoz a hölgyhöz ott a melegvízes medencénél? - dobok fel egy javaslatot, fejemmel a megfelelő irányba bökve, lehetőleg nem túl feltűnően, de mielőtt megvárnám a véleményét, még egy sunyi függelékkel látom el választásomat: - Persze, nem ígérhetem, hogy nem hengerlem le azonnal és nem én leszek a kedvence. - talán alattomos stratégia megpróbálnom ibillenteni őt a a magabiztos egyensúlyából, de ő az, aki beengedett a királyságba, az a legkevesebb, hogy akkor már felfedezem magamnak, meddig hajlítgathatom kedvemre a törvényeit. - De még mindig jobb döntésnek tűnik, mint az az ürge, aki azóta téged néz, hogy kijöttünk a medencéből. - hangom elutasítóbbá, s benne az él erősebbé válik, mint aminek eredetileg terveztem. Mégis mi a fene ütött belém? Ez az ő birodalma, és különben sem tartozik rám. De a fenébe is, ha a pasas még sokat sasol, nem lesz szüksége az ugródeszkára, mert magam fogom a vízbe dobni!
Szándékosan nem reagálok már a szavaira, mert nem tudhatja egyikünk sem, hogy mit hoz a jövő. Lesz-e kedve valóban találkozni velem, vagy a mai találkozónk után inkább a lehető legjobban elkerül majd. Önmagamban én nem lennék egy elrettentő lány, de mindaz, ami a fejemben van, és ami a bőröm alá beférkőzött: talán nem olyasmi, amit a másik könnyen megemésztene. Ezért sem akarok nagy találgatásokba esni, habár tény, hogy örülnék, ha eljönne újra. Ha láthatnám még. Mellette már most másképp érzem magam. Azt hiszem, fel kéne keresnem Hestiát, hogy tanácsot kérjek tőle. Bár szinte látom magam előtt, hogy kinevet és közli: szerelmes vagyok. Valamiért ezt látom a lelki szemeim előtt. Pedig ez nem igaz. - Számomra ez a hely maga az otthon. Tudom, talán őrültség, de a víz… mindig is különleges volt nekem. Mintha hívogatott volna magához és amióta úszok, el sem ereszt – Nem tudom, miért magyarázom ezt neki, hisz mindez elég furán hangozhat. A szemeimet forgatom, de közben nem bírom elrejteni a mosolyom. Tetszik az önbizalma, jól áll neki, nem is kicsit. - Aha, szóval kilencven százalékban… ezt megjegyzem. A szerénységed viszont száz százalék – Teszem hozzá, mintegy apró, játékos szúrásként. Továbbra is magabiztos és lassan kezdem elengedni a saját kételyeimet is. Legalábbis egy részét. De tényleg, ha valaki ennyire jól áll az emberhez, akkor az csak nem hagy faképnél, ugye? Vagy most jött elő a legnaivabb énem? Lopva a kezünkre nézek, amit ugyan a víz titokzatosan elfed, homályossá téve az egészet, de mégis túlságosan jóleső érzés, ahogyan tenyereink egymásba simulnak. Egek, tényleg valami baj van velem. - Ó, igen, majdnem elfelejtettem – Nézek rá mosolyogva, majd ezt követően felnevetek és a fejemet rázom, jelezve, hogy nem feltételezem a legrosszabbat a diákjaimról. - Tudod, egy bizonyos kor fölött feltételezek csak rosszat. Gyanítom, elmúltál 18, így gyanakodhatok, hogy rosszban sántikálsz – A kérdését illetően körbenézek, de egyelőre nem reagálok semmit. Azon gondolkozok, kit kérjek fel, vagy mégis, hogyan csináljam az egészet. Amikor arra kér, válasszak én bírót, rászegezem a tekintetemet. - A hercegnő áthárítja a hercegre a választás jogát és abban bízik, hogy jól fog dönteni – Nem csalok én sem, ezzel bizonyítom, azt hiszem. Ha olyan bírót akarnék választani, aki biztosan mellettem áll, akkor egyből választottam volna. De így rábízom Kaleora. Amúgy is mindegy, kit választ, én vagyok a jobb úszó, ebben pedig ezer százalékosan biztos vagyok. Felmászok az ugródeszkára, és a hajamat kezdem igazgatni, amíg arra várok, hogy válasszon valakit. - Jól fontolja meg, herceg – Valamiért könnyű azonosulnom a stílusához, a humorához. Mintha ezer éve ismerném őt és mintha már… száz meg száz közös kalandon túllennénk. De ez lehetetlen.
✦ 422 words ✦ aláfestõ ✦ note: nem vagy te olyan ártatlan ✦
See the line where the sky meets the sea?
It calls me and no one knows, how far it goes. If the wind in my sail on the sea stays behind me One day I'll know, how far I'll go.
Ostobaság. Ha egyetlen találó szót kéne kiemelnem, ami összefoglalhatná és jellemezhetné mindazt, ami az elmúlt percekben bennem kavarog, ez az egy határozottan ott lenne az elsők között. Ostobaság már az első pillanatokat követően ennyire megbíznom egy idegen lányban, és még nagyobb azt sugallni, hogy szívesen találkoznék vele újra. Akkor miért nem érzem helytelennek? Miért van az, hogy ezek a szavak őszintébbek voltak, mint azok, amik az utóbbi időben elhagyták a számat? És miért ilyen könnyű önmagamnak lenni a társaságában? Mindegyik kérdés egyfelé mutat, de egyelőre ebbe az irányba nem szeretnék belegondolni. Sose hittem arra, hogy létezik olyasmi, mint Cupido nyila, főleg nem az első alkalommal, hogy két ember tekintete találkozik. Ezt még csak megfejelhetem azzal, hogy viszonylag visszavonultan éltem, mióta az eszemet tudom. Persze, a cirkusz óta többet vagyok a tekintetek kereszttüzében, főleg, ha azt nézzük, hogy azelőtt még csak a nevemet sem tudta senki. Amiben viszont az új környezet nem változtatott meg, az az, hogy végig egyedül maradtam. Még J.-t is igyekszek a magam módján kartávolságra tartani, mert így egyszerűbb a továbbállás, ha egyszer arra kerülne a sor és mert sosem gondoltam, hogy valaki hosszútávon igényt tartana egy olyan kapocsra, mint az enyém. Talán, az erőmet leszámítva. De azon felül? Őszintén, én sem gondoltam, hogy igényt tartanék erősebb kötelékre... egészen addig, amíg a bárban úgy nem éreztem, hogy Vaehina tekintete eltűnteti lábam alól a talajt, hogy elvesszek aurájában, és megkérdőjelezzek mindent, amiben addig biztos voltam. Mi ez, ha nem ostobaság? - Eddig nem látok rá okot, miért ne tegyem. - vonom meg vállaimat egy apró mosollyal arcomon, miközben körbenézek az uszodán. - Hangulatos hely, kapóra jön, ha kis környezetváltásra vágyok. - őrá visszatérő pillantásom az, mi bizonyítja, hogy szavaimmal ellentétben nem a helyszín miatt jönnék vissza, de egy kicsit húzhatom, hiszen, még mindig nem tudom, miről van szó, és mégsem adhatok a kezébe olyan fegyvert már az első percek után, hogy nincs ellenemre a társaság. - Csak akkor, amikor indokolt. Szóval, olyan... kilencven százalékban. - gondoltam, megcsillagtatom már a szerénységemet is azzal, hogy kemény mentális harc árán sikerül megállnom a kilencvenkilenc százalékos becslést. - Oké, ott a pont, viszont, ha olyan feltételezés élne benned, hogy csak azért jöttem el, hogy kinevesselek, majd itthagyjalak, akkor ezt a képet boldogan rombolom le. Azzal a résszel nem szállhatok szembe, hogy elsőre mindig biztonságosabb a rosszat feltételezni. Különösen képmutató volna, ha ezzel éppen én rukkolnék elő, úgy, hogy közben senkit sem engedek közel. De ahogy érzem, hogy kezét nem húzza el, akkor sem, amikor tenyeremmel érintem az övét, olyan érzésem támad, mintha a világ egy darabkája kerülne a helyére. Egy darabka, amiről nem tudtam, hogy hiányzik. - Szeretek kockáztatni. Kilencven százalék, emlékszel? - újabb vállvonás, ami amolyan "Én már csak ilyen vagyok" üzenetet hordoz magában. - Ennyire szereted a diákjaidról is a legrosszabbat feltételezni? - biggyesztem le ajkaimat, mikor felhozza, hogy meg akarja előzni a csalást. Szép, mondhatom! - Na és honnan tudjam, hogy az a bíró teljesen pártatlan lesz? Elvégre, te is mondtad, ez a te tereped. - noha nem mondom ki, a szabályait már elfogadtam, viszont nem én lennék, ha nem kötekednék picit. Valószínűleg folytatnám is, ha nem nyelném le kishíján a nyelvem, mikor kihúzza magát a vízből, én pedig fejemet elfordítva követem a példát, hogy ne legyen túl egyértelmű, hogy őt figyeltem végig. - Az Ön vára, szóval válasszon bírót, hercegnő! - még egy kurta meghajlást is produkálok, átadva magam a tanítvány szerepnek, így fejemet lehajtva rejthetem el vigyoromat. Hadd érezze csak úgy, hogy meg fogom könnyíteni a dolgát.
Alig néhány perce van a közelemben, máris különös érzés jár át, mintha a lehető legjobb helyen lennék a lehető legjobb emberrel. Mintha őt kerestem volna egész életemben. Betudhatnám mindezt valami gyermeteg, lányos, romantikus maszlagnak is, mintha első látásra szerelem lenne ez, de a zsigereimben érzem, hogy ez nem igaz. Többről van szó, sokkal többről. Egyszerűen csak… tudom. Ahogy szinte elismétli azt, amit mondtam, oldalra billentem a fejem. A pimasz hangnemet nem tudom nem észrevenni, és valamiért ismerősen cseng a fülemben. Felnevetek halkan, miközben megcsóválom a fejem. - Ezzel azt akarod mondani, eljössz máskor is? – Érdeklődöm, hisz nagyon kiemelte, hogy az első úszólecke. Tehát többet tervez. Ez pedig tetszik. Vagy ő maga tetszik? Sosem voltam egy romantikus, tipikus lány, de mégis úgy érzem, kezdem elveszíteni a fejem. Sőt, mintha a megérzéseim csak egy mondvacsinált indokok lettek volna ahhoz, hogy találkozzunk. Jó, azért nem. - Mondd, mindig ilyen nagy az önbizalmad? – A kérdésem ellenére mosolygok, mert tetszik a magabiztossága és az a játékos fény is a tekintetében. Nem eresztem el egy pillanatra sem a karját, majd ezt követően a kezét és így hallgatom, amit mond. - Nem ismerlek még és amúgy is könnyebb a rosszat feltételezni, mintsem a jót, hogy aztán az ember csalódjon – Magyarázom, bár magam sem tudom, miért mondok ilyesmit. Nem vagyok egy negatív fajta és nem is feltételezem mindig a rosszat, de az ő esete most merőben más. Okkal gondolhatom, hogy amint beavatom, faképnél fog hagyni. Legalábbis én fordított esetben lehet, őrültnek nézném az illetőt és távol akarnék maradni tőle. Kivéve, ha nekem is lennének különös, feltörő emlékeim. Vagy egy fura tükörképem. Ahogy kiejti a száján, hogy „nézd”, nagyobb koncentrációval kezdek figyelni rá, de ahogy megfordítja a kezét és tenyereink összesimulnak, bukfencezik egyet a gyomrom, olyan jóleső, pillangósan, vagy hogy szokták a lányok mondani és a szívem is a torkomba ugrik. Nagyot nyelek, ahogy tekintetébe vésem a sajátomat. – Ezt ne jelentsd ki addig, míg nem tudsz mindent, Kaleo – Jegyzem meg végül, miközben másik kezemmel megbököm az oldalát, ha már olyan közel vagyok hozzá. Az ötletre viszont egy pillanatra meglepődök, lefagyok, aztán lassan ráncolni kezdem a homlokomat. Érdekes ajánlat, de azt hiszem, nem jöhetek ki belőle rosszul. - Fogadni akarsz egy úszó ellen? – Nem tűnik fel, hogy a tekintete hova vándorol, de ahogy folytatja, lesz rögtön egy elméletem, mit kérne tőlem. – Én nem félek a legkevésbé sem… elvégre az én terepem a víz és Motunui – Elengedem a kezét, majd a medence széléhez úszok. – Legyen sportszerű és az ugródeszkáról kezdünk. Ó, és kellene egy bíró is, hogy ne csalj – Nézek rá hátra egy vigyorral, miközben feltolom magam a kezeimmel a kövön, aztán kimászok a medencéből és úgy fordulok vissza teljesen.
Figyelem a vonásait, nem csak azért, hogy reakcióinak egyetlen mozzanata se kerülhesse el a figyelmemet, de pillantásom válaszok után kutatva falja a legapróbb rezzenését is. Minthogyha arra várnék, hogy ha szavaival nem is enged közelebb az általa rejtegetett kincsesládához, egy mozdulata majd kinyitja előttem az ajtót és beljebb enged. Ha viszont elkapom róla tekintetemet, akár egy pillanat erejéig is, bezárkózhat és sosem tudom meg, mi az, amit egyszerre akar megmutatni, de egyben féltve őriz. Persze, ne múszom meg a gondolataim között felbukkanó, saját magam ellen irányuló gúny nélkül: Hihető, hogy csakis a válaszok miatt felejtem rajta a szemem. Ezt jobbnak látom ignorálni, már csak azért is, mert ez nem olyan, mintha randiznánk, az sem tartom valószínűnek, hogy egyáltalán akarna tőlem bármit. Amennyit tudok, az sem kizárt, hogy csak valami cirkusszal kapcsolatos dolog miatt akart velem találkozni. A gondom ezzel csupán annyi, hogy vannak reakciói, amik erősítik a már meglévő kérdőjelek körvonalait, ahogy az sem segít sokat, amilyen hatásokat kivált belőlem. Elsőnek ott van például a mosolya. Semmi sem indokolja, hogy büszkeség feszítse a mellkasomat, amiért én vagyok annak a mosolynak az okozója, mégis feltölti a lényemet, s ellazítja a máskor feszült izmokat. Másodiknak, nem kellene úgy éreznem, hogy fél valamitől, sőt, egyáltalán nem kellene belelátnom semmit abba, hogy lepillantott, ennek ellenére az első megérzésem arra akar sarkallni, hogy biztosítsam róla, nincs mitől tartania. De miért tenném ezt egy idegennel? - Nem én voltam az oka, nem a hely, és, annyit beláthatunk, hogy a pultos sem olyan borzasztó... - kezdek bele, az eddigiekhez mérten valamivel lassabban, mellőzve azt a játékos, pimasz hangnemet, amit a korábban neki címzett megszólalásaimhoz használtam, hogy átvegye a helyét valami más. - ... akkor ahhoz lehet köze, amiért ma sor került az első úszóleckénkre. - puha unszolás a válasz felé, ami keveredik a burkolt megértéssel. Az "első" szó sunyi megnyomásával igazából a feszültségét szeretném oldani. Hadd gondoljon pofátlannak, amiért ragaszkodok hozzá, hogy legyen második is. Ezzel valamilyen szinten csak fejet hajtok az ösztönömnek, hogy megpróbáljam valahogy levenni a válláról a félelem terhét. - A fellépésekhez jól jön a hangzatos név. - vonok vállat, majd szám sarka felfelé görbül, ahogy hozzáteszem: - És buknak rá a női rajongók. Fogalmam sincs, ez utóbbit minek tettem hozzá, tekintve, hogy, a fenntartott képpel ellentétben, nem szoktam visszaélni vele. De ezt nem kell tudnia senkinek. - Először is: eljöttem, és nem azért, mert az a tervem, hogy inalva távozzak. - újra komoly a hangom, míg elmém regisztrálja kezének útját a kézfejemre. - Másodszor: nem stílusom a menekülés, és fáj, hogy ezt feltételezed. Csalódottan csüggesztem le a fejem, de bujkáló mosolyom elárulhatja, hogy a legkevésbé sem kell komolyan vennie a bűntudatkeltésre tett próbálkozásomat. - Nézd... - megfordítom kezemet, hogy így tenyere az enyémmel találkozhasson, támaszt ajánlva számára - ... nem tudom, mi az, ami ennyire nyomaszt, de azt megígérhetem, hogy nem megyek sehova. Pillantását keresem, hogy lássa, minden egyes szót komolyan gondolok. Majd, mintha villanykörte gyulladna fel a fejem felett, visszatér szemeimbe a játékos csillagás, ahogy végignézek a medencén. - Mit szólsz egy versenyhez? Ha te érsz előbb a hossz végére, akkor te diktálod a tempót. Akkor avatsz be, bármiről legyen szó, amikor akarsz, semmi nyomás, semmi siettetés. Ha én nyerek... - visszatér őrá a tekintetem és a barna szempárról egy pillanatra lejjebb siklik az arcán. - ... akkor kérhetek valamit. Feltéve, hogy nem tartasz a vereségtől. Fejezem be egy kaján vigyorral.