Our life is not a fairy tale anymore. What's next?

Önmagában sem vallana rám, hogy bemenjek egy növényekkel foglalkozó boltba, amivel önmagában semmilyen gond nincs, csak én, Richard Harris nem igazán vagyok az a személy, aki nagyobb csalafintaságok nélkül puszta nézelődésből és érdeklődésből egy olyan helyen kötnék ki. Igaz, Tritonnal volt egy idevágó beszélgetésünk, de én azt hittem, hogy azt annyiban hagytunk, megegyeztünk, hogy nem veszünk növényt a lakásba és pont. Szögezzük le, nem azért lépek be Julia üzletébe, mert meggondoltam magam, hanem mivel nem vagyok annyira fogyatékos, hogy a tüdőgyulladást menő dolognak tartsam. Így is bőrig vagyok ázva, őrültség lenne hazasétálni ilyen időben.
Beérve látom, hogy Julia sem készült fel a viharra kellően, a kinti virágokból és a fáradtnak tűnő tekintetéből ez sugárzik. Szám szélei meredeken indulnak lefelé látva, ahogy a hős munkám egy másodperc alatt válik értelmetlenné, s a megmentett virágok idejük korán kerülnek a földre ismét. Na mindegy már. Csak tudnám, mi a fene az a szobapalka és miért kellene nekem tudnom róla, de követke az irányzékot beazonosítom, hogy melyik lehet ez az izé.
- Ami azt illeti, nem - vonom meg vállamat és teszek úgy, mintha teljesen normális lenne az, hogy bőrig vagyok ázva. Egyébként sokszor vagyok ruhástól csurom víz, csak általában az hajózás közben van, mikor valami oknál fogva be kell ugrani a vízbe és az sem utolsó szempont, hogy marhára meleg van és a víz érzete megtestesült álom. Na, ez most nem mondható el.
Míg hallgatom őt, rá kell ébrednek, hogy én teljesen másra gondolok, mint amiről ő beszél és bizony utána jövök csak rá, hogy egyébként a nyuszifül az állapotoknak megfelelően egy növény lehet és nem pedig egy nő.
- Hát igen, egyes nyuszifülek tényleg nagyon tudnak sikítani és hisztizni, főleg, ha vizesek lesznek… - helyeslek kiemelkedő egyetértéssel, mivel nagyjából ennyit tudok hozzátenni a témához és úgy gondolom, hogy inkább nem tisztázok, hogy a két nyuszifül az nem egy azon élőlényre utal, ha megérzi a hangsúlyomból, akkor úgyis megérti, ha meg nem, vessze homály. Az viszont megnyugtató, hogy nem csak én néztem be a vihart, jót tesz a lelkemnek, hogy szerinte sem lehet nagyon megjósolni, bár ezt önmagában nem tartom igaznak, vagy inkább úgy fogalmazok, hogy ezt a vihart egy kis odafigyeléssel még meteorológusok nélkül is érezni lehetett, de ez már a múlt, mi pedig itten társak lettünk a bajban.
Egy kicsit azért furcsán érzem magam bezárkózva ide, Julia üzletébe, az eddig napfényes kánikula után kifejezetten nehéz megszokni a hirtelen ránk telepedett szürkeséget és a pillanatok alatt lehűlt levegőt. Alig fél órája még a nap égette és barnította a bőrömet kint a tengeren, most pedig csak állok és hallgatom a süvítő szél és kopogó esőcseppek hangját.
„Égzengéssel dúsított ürgeöntés kergetett a lyukadtól idáig” – mondja Julia, én pedig nem győzöm ismételgetni ezen szavait magamban, bár még értelmezni sem tudom olyan gyorsan, hogy ő maga ne adna hozzá egy értelmező kéziszótárt.
- Hajó, a neve pedig… azt hiszem Melody, de nem vagyok ebben biztos, mivel nem az én hajóm, hanem az egyik halászomé. - Aki egyébként jelenleg még az egyetlen halászom is egyben, de ezen apróságtól tekintsünk most el, ahogy Julia is megmondta, „ez így jobban hangzik”, többesszámban mennyivel jövedelmezőbbnek mutatkozik már az üzletem!
- Hogy őszinte legyek, csak bemenekültem attól az égzengéssel dúsított üregöntés elől, de ha már itt vagyok, ajánlatnál két teljesen növényanalfabétának és hivatásos növénykínzónak egy mindent is túlélő önfenntartó szobanövényt, aminek nem kell se víz se napfény. - Tuti nem lesz ilyen, de az illem, vagy hogy is hívják arra ösztönzött, hogy vessem fel neki a minap Tritonnal beszélteket mert… mert ez egy virágbolt, vagy valami ilyesmi és minden tulaj szereti, ha azt hiszi, hogy venni szeretnének valamit. Tudom én ezt, magam is hasonló cipőben járnék, csak hallal és horgászfelszerelésekkel, amik bár nem ennyire illatosak, mégis - a legközelebbi növény árcédulájára pillantva - jóval drágábbak.  Fura a világ.
- A törülközőt és száraz pólót örömmel elfogadnám - indulok meg pár lépéssel a mosdó felé, mikor valamilyen résen keresztül megérzem a kinti légáramlatok egy tompított változatát, mely emlékeztet, hogy elég hideg a vizes nadrág és jó lenne azt is lecserélni, mielőtt a víz beszivárogna az alsónadrágom fájdalmasan érzékeny részéhez is. - És a kertésznadrágot is, kicsivel kevesebb örömmel - vetem egy kellemetlen mosolyt mentőövként, senki sem szeret más ruhájában lenni, de újra és újra emlékeztetnem kell magam, hogy még a kertésznadrág is jobb, mint a zsebkendőháború.
- Nem tudok eddig róla, hogy lenne - a természetben nem tapasztaltam semmilyen allergiát, de azért én nem dolgozok növényekkel, hogy biztosra tudjam állítani. Hát most majd kiderül.
Akkor, ha nem haragszik, én tényleg bemegyek a mosdóba és átvedlek állati növényi szexi ruhába, de nem baj, ennél rosszabb is lehetne, úgyhogy lenyelem a becsületkárosító szívás érzést, hogy aztán már valamennyire szárazabban lépjek vissza mellé.
- Segítsek valamit? - Ha már szakmai ruhát hordok, és odakint továbbra is ömlik az eső, hülye lennék elindulni így, hogy aztán két másodperc múlva szintúgy teljesen vizes legyek, ezért adja magát a helyzet, hogy besegítsek neki… legyen az bármi. Najó, azért bármire nem lehet rávenni, de én itt épp csak próbálok jófej lenni ezzel a mindig is fura lánnyal.

All things usually end on a happy note, and if this one is also like that I won’t be surprised by any means.

A legutóbb is törötten érkező agyagszobrocska után - és mert mindenhol csak törpék vannak, ami extra idegesítő - úgy döntöttem, kezembe veszem az irányítást - nem mintha eddig ne ott lett volna -, és magam találom ki, mivel dobhatnám fel a boltot. Úgy értem a szobrocskatervezők helyett.
Három óra elteltével pedig a fejemen a fejhallgatóval egészen békésen vágok hozzá egy agyagdarabot ismét a nagy tömbhöz, hogy inkább egy nagy darab legyen, minthogy egy súlyosan deformált, rémisztő feje legyen bármilyen lénynek. Egy órával ezelőtt még egy Queen számra táncolva öntöztem a benti növényeket szünet gyanánt, mert nem elég mindegyiknek a párásító, most pedig arra kapom fel a fejem - mert még a halláskárosító törekvéseimet is átharsogja a jelenség -, ahogy a szél becsapja a korábbiakban tárva-nyitva álló üzletajtót.
- Ó, ne-ne-ne-ne-neeee! - kapok sokkot a látványtól, ami a bejáraton kilépve elém tárul. Minden ázik, s fázik, mint a bugyuta rímeim, a szél leveleket tépáz, messze repülnek. Magamhoz szorítom, amit érek, amit bírok, és az óvóhelyre menekítem. Peterrel, a rúddal, levadászom a magasban himbálózó kaspókat, és odabent próbálom megtalálni, amit egymás mellé tehetek, hogy elférjek.
- Ó, helló! - a könyökömmel törlöm hátra a homlokomra tapadó hajtincseket, amint meglátom Richardot, aki a kezembe ad néhány krizantémot. - Slusszkulcs! - káromkodom el magam, ahogy az átvett cserepek a földre csúsznak a kezemből. Remek. Már nem csupán a Hófehérke iránti érzelmeim hoznak vészt, hanem az önhittségem is egyenesen ide vezet - bár kérdés, hogy a kettő között mennyi a különbség, mi választja el egyiktől a másikat, nem mintha ezt most meg akarnám fejteni.
- Csak hiszed! Sosem tartottál még szobapalkát, igaz? - kérdezek vissza a sarokba mutatva az egyik árnyékban ágaskodó zöldre, aminek a gyökeréből kinövő lábai is folyadékban állnak. - A világ összes vizét is meginná, ha hagynád neki - kérkedek, mintha nagytudású szakértő volnék, aki virágokból igazán művelt, elvégre virágboltos, azonban ezek más tollai, Vladimiré, aki ügyel arra, hogy egyetlen növény se pusztuljon el ezen a néhány négyzetméteren, és aki a szélére kerülne, azt időt és energiát nem kímélve újraélessze. - Persze a nyuszifül ezt kevésbé szereti, és szerintem sikítófrászt kapott, ha értenénk, amit mond, a hisztériára, most sűrű bocsánatkéréseket duruzsolnánk a fülébe nyugtatásul, noha a záport, zivatart senki sem látja előbb 5-10 percnél - azaz jobban mondva én nem, aki nem tájékozódott semmilyen világi felületen, mert inkább babázott (persze nem önszántából). Micsoda szerencse, hogy Wendy ráért ma délután, előre félek, hogy egyszer majd senki nem ér rá, és akkor aztán majd begolyózhatok, amikor a szájába veszi a jácint virágját, vagy a leanderét, esetleg még megkóstolja a fikuszt is. Mihamarabb listáznom kellene ezeket, és átrendezni a boltot! Elvégre az anyák napja is sebesen érkezik, amire új konstrukció kell, mert az édes kis töpörödöttek mosolya és megjelenése szívet melengető, rájuk nézve azonban veszélyes is! Talán tényleg nem ártana a kisegítő személyzet... Miket beszélek? Mindent meg tudok oldani egyedül is! Egek! Túl sokáig énekeltem este a twinkle, twinkle little star-t...
Kikukkantok az üzlet ajtaján, hogy vajon Hófehérke is elég gyorsan reagált-e a borongós égaljára, de már egyetlenegy árva virág és zöld sem csóválja odakint a fejét, sőt, ahogy látom, már be is zárkózott. Naná, az vár ránk is, amit ő már elkezdett.
- És segíthetek valamiben, vagy csak az égzengéssel dúsított ürgeöntés kergetett a lyukadtól idáig? Jaj! Nem akartalak megsérteni, mármint nem feltételezem, hogy egy lyukban laksz, csak a metaforába sokkal jobban illett, ha ezt mondom, mint a lakást vagy a hajót, aminek a neve... - Miért kezdtem bele ebbe a félmondatba, ha mindig elfelejtem? Túl sokat beszélek, vagyis jobban mondva csacsogok feleslegesen. - A mosdóban, a szekrényben találsz tiszta törülközőt, ha a hatalmas Golden Dust feliratú póló megfelel, akkor tudok adni váltást, férfinadrágom szerintem nincs, hacsak véletlenül nem hagyott itt valaki. Ó! - kiáltok fel a felismerésben, mert Vladimiré talán itt van. - De van egy kertésznadrágom, az jó kell, hogy legyen rád! Nincs növényallergiád, ugye? - teszem fel a kérdést, amikor elkezdem feltakarítani a földet a padlóról, és körbesandítok egy cserecserépért.

Our life is not a fairy tale anymore. What's next?

Triton ötlete volt, hogy ha már ennyire kaotikusan melegek ezek az éjszakák, akkor ne szenvedjünk azzal, hogy megpróbálunk mégis aludni, hanem nézzük meg egy filmet. Én belementem, mert tegnap sem bírtam sokat aludni és attól a szenvedéstől, ami produkáltam csak még jobban fáradt lettem, tehát ideális választásnak tűnt ezúttal az, hogy leülünk a kanapére félpucéran és jegeskávét szürkölünk, majd aztán lenyomunk két jéghideg sört.
Tekintve, hogy már az első tíz percben nyilvánvalóvá vált, hogy a filmválasztás nem éppen bizonyult sikeresnek, nekiálltunk unalmasabbnál is semmitmondóbb témákat forszírozni, amik minden bizonnyal soha máskor nem kerültek volna terítékre köztünk. Így történt hát, hogy két elég erős asszociációs ugrással a lakásdíszítés fortélyait kezdtük el megszakérteni.
- Amúgy néhány növény jól mutatna azon a részen - mutogat üres falhoz Triton.
- A növényeknek kellene fény, nem? - értetlenkedek sörrel a combomon, kinyújtott lábakkal félig elfekve a kanapén. Ha fényt kapnának is, locsolni biztosan elfelejtenénk őket, szóval semmi értelmét nem látom.
- Hát csinálunk. Ott az ablak amúgy is…
- Csak ha elhúzzuk a sötétítőt, akkor még jobban felmelegszik a lakás. - Triton is kiissza a maradék sörét, majd mélyet sóhajt, amit nem tudom, hogy azért tesz, mert kukázható a kezében lévő doboz, vagy mert épp gondolkodik a megoldáson.
- Páfrány! Vagy pedig kellene egy légkondi. - Lángelme.
- Jaa, fizeted? - fintorogva néz rám, hiszen tudom, hogy nincs pénze ilyenekre, mint ahogy háza sem, ezért van itt, bár azért most már beleadhatna kicsit többet is, mint némi havi költség, meg pár reggeli. Tekintettel arra, hogy teljesen zsákutcába értünk ezzel a témával, ő is menekülőutat keresve magának inkább feláll, hogy kidobja a sörös dobozát.

Felixszel kihajóztunk a tengerre elhelyezni néhány halászhálót. A munka nagy részét elvégeztük és már kezdett minden bajunk lenni az egyre csak haragosabbá váló hullámoktól, mikor nyilvánvaló vált, hogy jobb visszamenni a kikötőbe mielőtt magunkat is elhelyeznénk a tengerben a hálóval együtt.
Hát öregem, ez azért egy elég jó döntés volt a részünkről, mert alig száz méterre a kikötőtől csap le ránk a ménkű és minden szépséges égi áldás. Mindkettőnket kifáraszt a kikötés, érzem, hogy hatalmas esőcseppek csípik a hátamat miközben próbálom kifeszíteni a vadul himbálózó hajót. Aztán amint lehet, fedezékbe megyünk, vagy hát én túlélő ösztöneim jóvoltából berohanok egy boltív alá, Felix viszont eközben konkrétan eltűnik, holott még érzékeltem, hogy elindul velem a boltok irányába. Keresem, tekintetemet végigvezetem a kikötő és a part ezen szakaszán, de amilyen égzengés-földindulás lett itt, öt méterre sem látok el, nemhogy messzebb. Már értem, mi nyomta ennyire kibírhatatlanul a meleget éjjel.
Az orkán erejű szél belekap a kirakott székekbe, a megtömött kukákból kifújja a szemetet, de ezeket látva is úgy vagyok vele, hogy én ugyan nem mozdulok ki innen. Ugyanakkor a boltok kirakott portékái sincsenek biztonságban, hallom, hogy a tőlem pár méterre kihelyezett virágok felborulnak és cserepestül gurulni kezdenek. Elkapom és felveszem amelyiket tudom és csak mert amúgy sem jönne rosszul behúzódni valahová, hátammal benyomom a bolt ajtaját és befarolok.
- Hahó! - kiáltom, s egyben füttyentem el magam, mert nem veszem készpénznek, hogy az ajtócsengő ilyen szélben elég hangosnak bizonyult, bár igazából nem kell engem nagyon üdvözölni, mert most pont nem egy olyan helyzetben vagyunk. Leteszem a földre a kezemben lévő virágokat és ha már úgyis csurom vizes vagyok, meg már földes is, plusz ismerem az eladó fizikumát, nyilvánvaló, hogy minden mártírkodás nélkül én megyek ki a másik kettő-három virágért is, amiket még talán nem vitt el a hirtelen orkánná támadt szél.
- Ezeket locsolni ma már nem kell - térek vissza újfent a bolt vásárlói terébe és ha a hölgynek megfelel, akkor átadom neki ezeket a... valami virágok lehetnek. Sárga színük van, tudom is én, hogy hívják őket.