Nos, hol is kezdjem… a történetem egy dobozzal… vagyis pontosítok, egy bűvészdobozzal kezdődött. Ez az egyetlen dolog, amit édesanyámtól kaptam eddigi életem során. Öt éves koromban kaptam tőle és azóta nagy becsben tartom. Minden fellépésemre elviszem, szerencsét illetve erőt ad a sikerhez. Igen. Az illúzió mestere lettem. Művésznevemen: Xander Yosef, a bűvész, ha így jobban hangzik. Az évek alatt rengeteg trükköt tanultam meg. Szerencsére volt, aki segített ebben. A nagybátyám volt az, aki felkarolt és magához vett. Látta bennem a tehetséget és nem akarta, hogy a feledés homályába vesszen. Ezért említettem meg, hogy anyámtól csak a dobozt kaptam, mivel mást nem igazán nyújtott… nem bizony…
A nő azért dobott el magától, mivel ahogy nőttem és fejlődtem… kialakultak rajtam a vonások, amik apámra emlékeztették. Apámra. Baba lehettem még, mikor az a férfi elhagyhatott minket, így egészen felnőtt koromig nem is tudtam ki is lehet ő. Nem és nem is akartam megtudni… Nagybátyám ott volt nekem, apám helyett apám volt. Sosem tudom neki ezt eléggé meghálálni.
Jó pár év eltelt és megannyi fellépésen vettem részt, hol az első díjat zsebeltem be, és persze előfordult az is, amikor az utolsó helyen végeztem. Nem volt egyszerű, de sosem adtam fel. Kitartó voltam, és gyakoroltam, hogy tökéletesítsem a trükkjeimet, a produkcióimat. Talán ez lehet az oka annak, amiért nem hiszek a varázslatban, a mesékben, vagy bármi hasonló dologban. Bűvészként nagyon jól tudom, hogy minden varázslat mögött ott van a tudás, a jól begyakorolt mozdulatsor. Külső szemmel, aki nincs ebben a világban, azt hiheti, hogy az ember varázsol, de ez csak szemfényvesztés, egy olcsó trükk, amit bárki meg tud csinálni kellő gyakorlással és kitartással.


Elértem a tizenkilenc éves kort és akkoriban „divat” volt, hogy a velem egykorú fiatal felnőtteket besorozzák. Nagybátyám egy levelet nyújtott a kezembe, végül elmesélte, hogy ezen ő is átesett… nem kívánja senkinek azokat a borzalmakat, amiket látott. Már nem élünk olyan időket, azonban tapasztalatszerzésnek jó lesz. Így engedett utamra, illetve elárulta apám nevét és elérhetőségét is… mindenképpen beszélnem kellett vele, hogy tudja, belépek a seregbe. Teljesen feleslegesnek tartottam, ha már eddig nem keresett, akkor miért nekem kellene lépnem… de eleget tettem a bácsikám kérésének. Tehát George Lockhart…
Felvettem vele a kapcsolatot és megbeszéltünk egy találkozót. Elmentem a megadott címre, de ami ott fogadott, arra részben számítottam, részben viszont nem. Egy kissé becsiccsentve jelent meg. A bevásárlóközpont közepén álltam és vártam, hogy ebből mi lesz. Odajött hozzám ittasan és erősen megfogta a vállamat. A fülembe súgta, hogy szégyent hoztam rá, és hogy semmiképpen sem szeretne többé látni… számára én halott vagyok. Sarkon fordult és a kijárathoz indult. Megmukkanni sem tudtam… csípőre tett kézzel álltam egy darabig, majd a bácsikámtól kapott papírt, rajta apám címével, eltéptem. Nem volt más hátra, felejteni akartam ezt a találkát, így a katonaság felé vettem az irányt. Ha már ő úgy tesz, mintha nem is léteznék… akkor csak viszonzom a szívességet, és én sem tartom őt élőnek…
A bácsinak igaza volt… tapasztalatszerzésben nem volt hiány. A seregben három évet töltöttem, és az maga volt a „pokol”. A bűvészettel semmit sem tudtam foglalkozni, vagyis csak titokban… Terepmunkára nem küldtek ki, de a táborok látványtól, a gyomrom is felfordult. A lehető legkülönfélébb sérüléseket lehetett látni. Megtapasztaltam a haláltól való félelmet is. És persze, volt olyan társam, akit közel engedtem magamhoz, végül életét vesztette. Egy barátot látni kihűlt állapotban… na, azt senkinek sem kívánom…


A katonaévek után folytattam a tanulmányaimat, illetve nagyobb hangsúlyt fektettem a bűvészetre. A táborban megismerkedtem egy nagyon csinos ápolóval és miután leszereltem megkértem, hogy tartson velem. Így ketten iratkoztunk be az egyetemre. Nagyon tehetséges volt ő is, végül az eltelt idő alatt egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Összekovácsolt minket a közös érdeklődési kör. Az egyetem végével, már egy párt alkottunk, igaz még nem kötöttük össze hivatalosan az életünket, de már a költözést tervezgettük. Emellett rengeteg fellépést csináltunk közösen. Örültem, hogy rátaláltam a másik felemre. Azonban ez az öröm nem tartott sokáig… Nem. Túlságosan is jól mentek a dolgok. Túl szép volt, hogy igaz legyen.
Egy napon, az egyik produkcióra készültünk. Felvetette, hogy csináljunk valami újat, de az ötletét élből elleneztem… szabadulós-baromság… így jellemeztem. Konkrétan… az ilyen fajta trükkök nagyobb koncentrációt igényelnek, mint bármelyik másik. Ha csak egyetlen egy mozdulatot másképp csinál az ember, akkor az akár végzetes is lehet. Viszont ő erősködött, hogy ezzel lehet lenyűgözni leginkább a közönséget. Tartottam magamat a véleményemhez és ő szintén a sajátjához. Ez volt az első igazi vitánk. Napokig nem is beszéltünk emiatt.
Elérkezett az előadás napja. Ideges voltam… sokkal jobban, mint amilyen szoktam lenni… a felállított kellék miatt meg pláne… gondoltam, hogy nem hagyta annyiban az egészet, de miért pont vízzel teli tartály kellett idehozatnia. Kerestem mindenhol, a színfalak mögött, de sehol sem leltem rá. A függöny szétnyílt és már kezdődött is a show… Láttam az asszisztensét, ahogy az üvegdobozról leemeli a leplet, akkor láttam meg, hogy Ő már rég bent ült egy hátul gombolt ruházatban, fején egy csuklyát viselt és le volt láncolva… a segéd egy létra segítségével vizet vitt fel magával és a tartály tetején kezdte beletölteni, addig, amíg tele nem lett…
Az vérnyomásom az egekbe szökött… aggódtam érte… remegő kézzel vártam a produkció végét. De… de az nem érkezett el. A szerelmem nem tudott kiszabadulni „börtönéből”… és mire mindenki észbekapott volna már csak a holttestét tudtuk kimenteni onnan. Kihívták a mentőket és miután megérkeztek már csak a halál beálltát tudták megállapítani. Életem legszörnyűbb napja volt.


A tragédia nagyon is friss volt még a számomra. Másfél év telt el azóta, de még mindig nem tudtam túltenni magamat az egészen. A szeretett nő életét vesztette és az csakis az én hibám volt. Mindenképp el kellett hagynom a szülőotthonomat. Így városról vársora haladtam, hogy elvonjam a figyelmemet, illetve csak a munkámmal foglalkozzak, de nem igazán segített. Sőt, a bűvészetre nem is tudtam rendesen koncentrálni. A karrierem egyre csak süllyedt. Már nem tudtam azt a színvonalat adni, mint azelőtt.
Egy napon azonban, számomra furcsa város felé vezetett az utam. Talán nevezhetjük csodának is, bár én az ilyenekben nem hiszek, ugyebár. A tábla előtt megálltam, majd a térképet vizslattam serényen, de egyszerűen rajta sem volt. Fata Morgana. Különös volt a helyzet, először nem is voltam benne biztos, hogy át kellene lépni a határt és felfedezni a helyet. Azonban megfordult a fejemben, hogy ez lenne a legjobb döntés. Senki sem tudná, hogy itt vagyok, ráadásul itt tiszta lappal indíthatnám el a karrieremet.
Nem is vártam sokáig, gyorsan eldöntöttem, hogy mit fogok tenni. Elfordítottam a slusszkulcsot és már haladtam is tovább előre az ismeretlenbe. Nem telt el egy perc sem és az időjárás hirtelen változott meg. Le volt engedve az ablak mellettem, mivel dohányoztam vezetés közben és praktikusabb volt, ha a füstöt arra fújtam ki… és nem mellesleg a cigaretta hamuját is az útra szórtam. A kocsim így maradt tiszta. De mivel egyik pillanatról a másikra fagyos lett a levegő, kénytelen voltam felhúzni az ablakot. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy itt a tavasz közepén télies időjárás fog fogadni… Nem elég, hogy nem öltöztem úgy, de még az autó sem volt felkészülve erre. A nyári gumikat tetettem fel rá. Ahogy haladtam befelé, egyre mélyebben a városba, az idő csak rosszabb lett. Szinte nem láttam semmit, hiába mozogtak az ablaktörlők… csak a fehérség volt az, ami elém tárult.
Egy kátyúba mentem bele, ami feldobta az autót, ezáltal kiesett a cigi a számból. Fél testtel azt kerestem, de közben próbáltam figyelni az útra. Nem sikerült megtalálnom, így teljesen lehajoltam és amint ráleltem, gyorsan felnéztem… megláttam egy járókelőt. Amilyen sebesen csak tudtam elrántottam a kormányt, hogy ne ütközzek neki, azonban a kocsi irányíthatatlanná vált… bármerre fordítottam a kormányt, nem úgy reagált, ahogyan azt én szerettem volna… Szerencsémre ki tudtam kerülni a gyalogost, azonban az autóval egy árokba csúsztam. Az ütközés következtében a fejem az ablaknak csapódott, majd a légzsák egy az egyben az arcomba robbant… – Üdvözöljük, Fata Morgana-ban! – Ez a mondat visszhangzott a fejemben, miközben szépen lassan sötétült el a világ… elvesztettem az eszméletemet…