"Nem vagyok ilyen és nem leszek olyan.
Ha ilyen vagy olyan lennék,
már nem lennék az ami vagyok."
Könnyebb valamiféle szempontsort néznem, ha jellemezni akarom magam valahogy. Lássuk csak.

Erősségeim: Katona orvosként kezdtem, de szerencsére vagy sem, már nincs szükség kimondott katona orvosra (jelenleg a helyi kórházban vagyok, Frostcallban); mindenesetre jó vagyok az életmentésben és néha a legkülönfélébb módokat találom meg arra, hogy megmenstek valakit. Legalábbis az esetek többségében sikerül megmentenem azt, akit kell - de nem mindig. Hiszen az orvostudomány sem kifogástalan és van, hogy későn érkezik hozzánk egy-egy beteg, akit meg kellene menteni. Nem vagyunk istenek, csupán orvosok.
Magas az igazságérzetem, s bár néha csípős megjegyzéseim is akadnak, vagy szarkasztikus a humorom, helyén van a szívem - már ha ez erősségnek számít.
Talán nem erősség, csupán tény, de jó vagyok. Néha úgy érzem, túl jó is, hisz mivel annyi rossz ért a múltban, nem kívánom ugyanezt másoknak. Igyekszem jót tenni: bárkivel, bármikor, bárhol. A legjobbat próbálom kihozni magamból.

Gyengeségeim: Néha nem tudom, mikor kell abbahagyni. Most legfőképp a munkámra célzok; hisz volt már, hogy el kellett volna engednem egy beteget, egy haldoklót, mégis tovább küzdöttem. De... inkább ne is beszéljünk róla, miféle következményei lettek.
Apropó, ha már gyengeség... gyenge a szívem. Valószínűleg anyai ágról örökölhettem a szívbetegséget: angina.

Elsődleges fegyverem: A józan eszem. Vagy pedig minden más, ami a kezem ügyébe akad; legyen szó egy tűről, vagy akár egy fegyverről. Lehet, nem vagyok katona, rendőr, vagy miegymás... de meghúzni a ravaszt nem nagy dolog, ha az életed a tét... nem igaz?



"Nem kell más, csak hit,
bizalom és tündérpor."
Mindig irigyeltem azokat a gyerekeket, akiknek teljes volt a családjuk és boldognak látszottak. Nyilván minden családban voltak és vannak is surlódások, de mindig úgy éreztem, hogy a miénkben sokkal több van, mint máshol. Persze, ez gyermeki naivitás volt, vagy csupán önsanyargatás, magam sem tudom. Sosem volt igazán családom. Apám hol a munkába temetkezett, hol éjjel-nappal ivott, de egy dolog sosem változott: sokszor emelt kezet anyámra. A legtöbb esetben ok nélkül. Sőt. Én úgy gondolom, hogy nincs olyan ok, amiért egy nőre kezet szabadna emelni. Főleg nem életünk párjára. De apám más volt. Pocsék gyerekkora volt, még borzasztóbb szülőkkel, de ez egy adott ponton túl már nem mentette fel az aljasabbnál-aljasabb viselkedése alól. Ha lehet így fogalmazni, túl hamar felnőttem és túl hamar szakadtam el a gyökereimtől: leginkább apámtól. Szívből gyűlöltem azért, amiért szétszakította apró darabjaira a családunkat. Bár anyámat sem értettem igazán. Sokáig kitartott apám mellett, mondván, a szeretet mindent legyőz. Én pedig tehetetlen kisgyermekként néztem végig, hogyan mennek mindketten, de leginkább én: tönkre.
Mára már… elszakadtam tőlük teljesen. Anyám volt végül az, aki először lépett, de azt hiszem, gyáva volt. Vagy csak bűntudata volt mindazért, ami történt… amit át kellett élnem. Ugyanis szó nélkül hagyott el, vissza sem nézve. Apámmal maradtam, legalábbis addig a néhány évig, amíg nem mehettem a magam útjára.
Valószínűleg pont a gyerekkorom érte el nálam azt, hogy a csodákban egyáltalán ne próbáljak hinni. Hiszen... egyszerűen nem léteznek csodák. Csak a maró, súlyos, viharos valóság van és nem több. Túl hamar felnőttem. Bár azért gyerekként sokszor menekültem a mesék világába, és eleinte talán feltöltött némi reménnyel, főleg, hogy a mesékben valóban legyőz mindent a szeretet: a valóság ezt sosem támasztotta alá. Egyetlen egyszer sem.



"Mikor orvosnak mész, nem szólnak, hogy ez lesz.
Nem mondják el, hogy hány beteget
veszítesz majd el. (...) Unom a halált."
Amikor az ember az iskolapadban ül és tanul, tömik belé a temérdek információt, avagy egyszóval: tanítják… nem arra gondol, hogy egy nap majd valóban életekért fog felelni. A lehető legtöbb értelemben. Mindig is úgy gondoltam, hogy aki orvosnak megy, az egyszerűen elköteleződik a világ felé. Az emberi életeknél ugyanis nincs értékesebb és egyben törékenyebb a világon.
Gyengén csóváltam meg a fejemet, majd a gondolataimból az egyik nővér rázott fel, miközben meglengette előttem a papírt.
- Dr. Lockhart, figyel maga egyáltalán? – Úgy nézett rám, mintha minimum fél órája levegőnek néztem volna. Lehet, így is volt?
- Igen, drága Jessica? – Rámosolyogtam azzal a lehengerlő mosolyommal, mire ő gyengén a vállamba csapott.
- Már vagy ötször elmondtam, hogy várják a sürgősségin. Ahogy én tudom, nincs komoly eset, de azért jobb, ha benéz – Magyarázta, miközben a kezembe nyomott egy dokumentumot. – Az egyik kisfiú kifejezetten önt kérte – Sejtelmesen mosolygott, majd ahogy megfogtam a papírost, elment. Lepillantottam a sorokra, a macskakaparására, majd a nevet elolvasva halványan elmosolyodtam.
- Lincoln – Végigsimítottam a betűkön, majd azonnal útnak indultam. Lincoln egy hónapban legalább egyszer nálunk kötött ki. Mindig történt vele valami apróbb baleset, de már-már úgy éreztem, csupán arra megy ki a játék, hogy velem találkozzon. Nem tudom, miért, de a gyerekek valamiért szerettek. Ami azt illeti, én is őket. Néha elgondolkodtam azon, milyen lenne, ha nekem is lenne egy saját gyermekem, de a szerelem nem volt az erősségem. Mármint, kinyitni a szívemet valakinek... még ha volt is egy nő, akiért bármit megtettem volna, tudtam, hogy jobb, ha meg sem próbálom. Hiszen vőlegénye volt.
Ahogy megpillantottam a kissrácot a nővérével, szélesen elmosolyodtam és odalépve hozzájuk, máris átadtam magamat az újabb esetnek, azaz Lincoln hóbortjainak.
Noha nem volt mindig időm erre, de most szakítottam rájuk néhány percet. Amúgy sem volt ellenemre… nem csak Lincoln, de a nővére is egész szimpatikus volt és jó társaság.

Viszont nem minden nap ennyire békés és megmosolyogtató, vagy épp szívet melengető. Egyáltalán nem. Jó ideig szolgáltam a katonaságban, nem terepen, hanem a táborban én voltam az, aki ellátta a sérülteket. Borzalmas látvány volt olykor és a szívem szakadt meg, mikor nem voltam képes megmenteni valakit. Azt hiszem, egy katonai táborban bárkiben átértékelődik az egész élete. Legalábbis velem ez volt. Ahogy belecsöppentem és végig kellett néznem számtalan halált, vagy megfelelő felszerelés nélkül meg kellett mentenem valakit ott helyben... rájöttem, hogy valójában pont ilyen az élet. A legtöbb esetben kilátástalan, de minden erőnkkel azon kell lenni, hogy bármit, amink van, egyszerűen felhasználjuk azért, hogy jobb legyen a helyzetünk.
Akkoriban sok olyat tanultam, amit az iskola padban ülve vagy a gyakornoki éveim alatt egyszer sem mondtak el. Valójában... szinte semmit sem tanul az ember az iskolában. Hiszen a valóság mindig másabb. Mindig kegyetlenebb.
Jól emlékeztem még arra a napra, mikor egy nőt kellett ellátnom a katonaságban. Felnéztem rá. Leginkább azért, mert bevállalta, hogy harcol a sajátjaiért - de arra valószínűleg nem készült fel, hogy az élete pokollá is válhat.
Nem hittem, hogy túléli. Talán a társaim sem hitték, akik segédkeztek a rögtönzött műtétben. Tudtuk mindannyian, hogyha nem teszünk semmit, a biztos halál vár rá. Natalie-t súlyos sérülésekkel hozták vissza a táborba, és több órán át küzdöttünk az életéért. Bármi, ami a kezem ügyébe akadt, használtam. Még a saját véremet is adtam, hogy túlélje... Azonban még ezzel sem tudtuk kivédeni azt, ami talán a kezdetektől fogva ott lebegett fölöttünk. A karja olyan szinten roncsolódott, hogy végül nem jutott vér az ereibe. Amputálnunk kellett. A legrosszabb az egészben az volt, hogy Natalie végig magánál volt és jól tudtuk, hogy az a fájdalom, amit a történtek után még át kell, hogy éljen, valóban pokoli lesz a számára.
Az a fájdalmas sikítás örökbe beleégett a memóriámba. Néha még mindig álmodok arról a napról, és a sikolyára ébredek fel.

✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
Mikor az ember orvosnak megy, nem készítik fel a szörnyű esetekre. A halálra. Nem mondják meg, hogy milyen súlyos döntéseket kell hozni. Nem mondják el, mennyire nehéz együtt élni azzal, amivel naponta szembesülsz. Nem mondanak el semmit. Vannak viszont dolgok, amiket egy életen át cipel az ember…

✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦


Amikor rájöttem, hogy a nő, akiért titkon a szívem mindig hevesebben vert, bántalmazzák, szinte alig tértem magamhoz. Egy ideig tűrtem, hallgattam, aztán mikor rosszabb állapotban találtam Meredith-t, nem voltam hajlandó többet szemet hunyni felette. Kicsit olyan volt számomra, mint anya esete – legalábbis külső szemlélőként én csak azt láttam, hogy a vőlegénye egy barom és olyat tesz, amit épeszű férfi sosem tenne.
Először arra gondoltam, hogy meghúzhatná magát nálam, de ágált ellene, a lehető legjobban.
- Nem szeretnék a terhedre lenni, megleszek – Valószínűleg az ő helyében én is így éreztem volna. Egy percig sem tagadom. De én képtelen voltam elsétálni és hagyni, hogy ez az eset újra meg újra megismétlődjön. Vagy ennyire szereti azt a férfit? Nem, ezt nem akartam elhinni. Nem akartam beletörődni abba, hogy szereti azt az embert, aki őt bántja. Lehetetlen.
- Meredith, ugyan már… barátok vagyunk és a barátok számíthatnak egymásra, nem? Kérlek, ne makacskodj, csak fogadd el a segítségem. Kérlek… - Tettem hozzá halkabban. Mindenképp meg akartam győzni, habár tudtam, hogy túl „erőszakos” nem lehetek, hisz azzal végképp az ellenkezőjét érném el. – Engedd, hogy segítsek, jó? – A hangom megremegett, ahogy ezt a kérdést feltettem. Féltettem őt. Túlságosan fontos volt nekem, ő pedig erről mit sem tudott. Meg akartam védeni őt, még ha ezzel kockáztatom azt is, hogy az érzéseim idővel napvilágot látnak. Bár talán pontosan akkor értette volna meg, miért aggódom annyira érte.

Valószínűleg őrültség volt, amire végül rászántuk magunkat. Noha nem örökre és végérvényesen akartunk eljönni a városból, mégis egy részem úgy volt vele, hogy nem baj, ha soha többé nem térünk oda vissza. Nem tudtuk, merre megyünk, nem volt konkrét célunk. Néha megkértem Meredith-t, hogy nézzen rá a térképre vagy GPS-re, hogy tudjuk, merre járunk. Ekkor lettem figyelmes valamire. A homlokomat ráncoltam, majd meg is álltam az út szélén az autóval.
- Miért álltunk meg? Leighton…? – Nem válaszoltam neki, csak magamhoz vettem a térképet és keresni kezdtem rajta valamit. Egy városnevet. De sehol sem volt. – Hé, mit keresel?
- Fata Morgana. Nincs a térképen – Néztem végül rá, majd böktem el a fejemmel a tábla felé, ami előtt megálltunk. Közben még a GPS-be is bepötyögtem. Sosem hallottam még erről a városról, de nem tartottam kizártnak, hogy más igen, azonban… egy találatot sem adott ki a rendszer. Egyetlen egyet sem. – Senki sem említi sehol, hogy létezne ez a hely. – Motyogtam inkább magamnak, mikor teljesen összeállt bennem valami. Ez az a hely, ahol meghúzhatjuk magunkat. Nem voltam biztos abban, meddig, de néhány hét, akár hónap belefért. Addig is tud gyógyulni Meredith, leginkább a lelke. Ennek az útnak voltaképpen ez lett volna a célja a részemről.