Nagyot nyeltem, és egy kicsit szorosabban karoltam belé. Félős nyuszinak éreztem magam, és nagyon bénának. Tényleg nem voltam az a félős típus az esetek többségében, különben nem éltem volna egyedül, mondjuk kerítettem volna egy lakótársat magam mellé. A sötétbe borult iskolában viszont egy picit azért ijedősebb voltam a kelleténél.
- Ne beszéljünk inkább ilyen témákról. - jegyeztem meg halkan, rám se nézve a férfire. Valahogy abszurd volt vámpíroktól félni, úgy éreztem magam, mint mikor elfogja az embert a félelem egy úszómedencében, pedig csekély esély van arra, hogy cápa legyen a vízben. Nem mintha amúgy az erős nő képét mutattam volna, de ezek után végképp nem adhattam elő.
Nem tehettem róla, nem tudtam visszafogni a mosolyomat a szavai hallatán. Bennem bízott a legjobban ezek szerint, ami megtisztelő volt, egy pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy tetszem neki, és talán csak azért van így.
- A titkod nálam biztonságban van. Legalább most már tudom, kihez kell fordulnom egy nehéz nap után. - vigyorogtam cinkosan. Persze nem igazán terveztem élni a lehetőséggel, gyenge voltam én a vodkához, narancslé nélkül nem tudtam volna legurítani a torkomon egy sima tanítási nap után.
- Jó-jó, viccesen hangzik, tudom, de... vedd csak komolyan! - a mosolyt azért én se tudtam elrejteni, bármennyire is duzzogni akartam. Hiszen tudtam én is , hogy ezt nehéz elhinni rólam. - Simán elbánnék egy betörővel. A serpenyőt nem csak főzésre lehet használni. - vontam vállat lazán, mintha rendszeresen verekedésre használnám a konyhai eszközt.
- Öhm... rendben, de csak ha garantálni tudod, hogy nem töröm össze magam. - néztem rá kicsit aggódva, vagy talán csodálkozva, vagy a kettő keverékével, mert nem voltam biztos benne, hogy képes vagyok rá. A végén még eltöröm a lábam, vagy valami hasonló balszerencse történik velem. Nem szívesen lépcsőznék mankóval és gipszbe gyömöszölt lábbal. Ha másra nem, hát arra egész biztosan jó volt az összezárásunk, hogy Maksim kiábránduljon belőlem.
Az hamar eldőlt, hogy egyikünk sem akar a suliban aludni, hacsak nem székben, padban vagy az asztalunkon. Egyik sem volt túl csábító ajánlat.
- Napközben inkább egy klímát tudnék elképzelni. Nem egyszer jutott már eszembe, hogy elhozzam otthonról a ventilátort, és berakjam az osztálytermembe. - sóhajtottam. Néha olyan meleg volt, hogy az se lepett volna meg, ha instant öngyulladás áldozatává válok.
- Nekem sem. A tanár szakmával még jól boldogulok, de hiába szeretem a gyerekeket, néha sok. Mintha részmunkaidős anyukája lennék egy hadseregnek. - grimaszoltam. Sok munka volt, de nem igazán engedhettük meg magunknak a panaszkodást, mert mi választottuk ezt a szakmát. De azt hiszem minden szakmának megvan a hátulütője, hiszen nem akkor csinálhatod, amikor jól esik, muszájból kell, hogy pénzt keress és megélj valamiből. Még a festőterem vagy a galéria is fárasztó lenne olykor. Csak épp nem annyira, mint a tanítás.
- Hű, megnéznélek bűvészkedés közben! - néztem rá kicsit meglepődve. - Nem tudtam, hogy ennyire... szabad szellemű vagy. A világot én is szívesen megnézném, de azt hiszem nekem kellene egy hely, ahová hazatérhetek. - Ezen azért egy kicsit elgondolkodtam, de határozottan nem tudnék lakókocsiban, vagy útszéli motelekben élni.
A viccelődés átment egy csöppnyi pánikba, legalábbis részemről, de próbáltam nyugodt maradni. Mégis mi baj történhetne? Legfeljebb reggelig ott maradunk, amíg meg nem érkezik a gondnok. Nagyon örültem, hogy nem vagyok egyedül, mert már levegőhöz sem jutottam volna, vagy a földön kuporogva sírtam volna, mint egy kislány.
- Igazad lehet, miért is lenne itt a kulcs... - jegyeztem meg halkan, elég ostoba kérdést tettem fel. Nem feleltem azonnal a kérdésre, próbáltam gondolkodni, kit is lenne érdemes hívni, de nem tudtam. Toby-t semmiképp sem akartam iderángatni, más meg aligha jöhetett szóba. Egy részem Dariát már csak szemétkedésből is felhívta volna, hogy felverjem késő este, vagy megzavarjam a szabadidejében, de egyrészt ilyen messze nem mentem volna, másrészt a számát sem tudtam. Miért is tudtam volna? Nem szívleltük egymást, ami az én hibám volt. - Gőzöm sincs. Se az igazgató, se a helyettes száma nincs meg, a többiekkel pedig nem sokra mennénk, szóval... akkor irány az emelet. Meglátjuk, mire jutunk odafönt. - Még mindig nem tetszett az ablakon kimászós ötlet, ami nyilván az arcomra is rá volt írva, de ez volt a legkevesebb gondom. Valahogy ki kellett jutnunk, vagy mást nem megvárni a hajnalt. Ha elindult a lépcső irányába, követtem, és próbáltam pozitívan állni a tervhez.

Csak elmosolyodtam a válaszán. Nem is vártam tőle, sőt, furcsa lett volna, ha ő is hosszan fejti ki a véleményét a denevérekről. Az állatokról általában a nők szoktak hosszasan áradozni, bár nálam inkább a túlpörgés volt az indok ezúttal is. Amit szerettem, vagy amit nem, arról elég részletesen tudtam magyarázni, talán túl részletesen is. A közös pontnak azért örültem, mindig jó érzéssel töltött el, ha valaki ugyanazt kedveli vagy szereti, mint én. Igaz, a különböző tulajdonságok és rajongások olykor még közelebb hozhatják az embereket.
- Hm, gondolom mások is misztikusnak, varázslatosnak tartják őket, mellé sokan még félnek is tőlük. Akkor már ki “kell” találni valami jó kis horrorszerű történetet hozzájuk. - Tettem idézőjelbe azt az egy szót ujjaimmal. Az emberek hajlamosak voltak mindenfélét kitalálni, főleg olyan élőlényekről, amiket nem ismertek jól. A denevéreket is talán az elmúlt évtizedben ismerték ki jobban. Valahogy mindig úgy voltam velük és a delfinekkel is, hogy talán okosabbak nálunk, csak azért, mert nem úgy kommunikálnak és nem úgy élnek, mint mi, nem feltétlen butábbak. Ez persze csak az én véleményem volt, ami nagy valószínűséggel nonszensz vélemény.
- Nem reklámozom, miért tenném? Sose tudjuk, a másiknak nem-e nagyobb a problémája. - vontam vállat, nem kerítve nagy feneket a dolognak. Nekem csak apró gondjaim voltak, a mindennapom részei, talán még gondnak is túlzás volt titulálni őket.
Odakaptam a pillantásom, egy kicsit meglepett, amit mondott, de nem tudtam volna megmondani, miért. Mindig is kedves volt velem, ezért sem akartam hamis illúziókba ringatni, ezért mondtam már nem egyszer neki, hogy csak barátok lehetünk, amennyiben neki az belefér. Tudtam, hogy ezzel egy kicsit összetöröm a szívét, mégis ezt láttam jobbnak. Bár ettől függetlenül pokolian éreztem magamat miatta.
- Ezek mind olyan dolgok, amiket csak én tudok megoldani. De azért ezt értékelem. Köszönöm, Maksim! - mosolyogtam rá hálásan, de azért igyekeztem nem túlságosan elnyújtani a szemkontaktust. Tényleg nem akartam kényelmetlen helyzetbe hozni, vagy hitegetni. - Fordított esetben te is rám, rendben? - Bár talán pont én voltam az, akiről szívesen panaszkodott, vagy beszélt volna valakivel.
- Igen... - vallottam be kelletlenül. - Pedig esküszöm nem vagyok agresszív, nem is nézek ki annak gondolom. - nevettem, mert pontosan tudtam magamról, hogy senki sem tart ijesztőnek vagy erőszakosnak, valószínűleg az utcán fényes nappal is simán megpróbálnának kirabolni, annyira ártalmatlannak tűnök. - Az ijedtség mégis előhoz belőlem valamit... nem is tudom. Ha mondjuk betörnének a lakásomba, egész biztos a legnagyobb serpenyőért nyúlnék, mintsem a rendőrséget hívjam. - vigyorogtam kissé szégyenlősen.
Csak bólintani tudtam, teljesen egyértettem ezzel, ahogyan azt ki is fejtettem előtte. Az első lépést viszont tényleg nagyon nehéz volt megtenni, főleg, ha a szívednek és az érzéseidnek kellett parancsolni. Olyat lehet egyáltalán? Azt hiszem, nem, különben akkor egyikünk sem szenvedne a viszonzatlan szerelemtől. Vagy érzésektől, felnőttek vagyunk, a szerelemhez talán sokkal több kell. Nehéz volt megmondani, így van-e, vagy tényleg komoly romantikus érzésekről van szó.
- Nem feltétlenül kell aludnunk. Ha tényleg itt ragadtunk, megpróbálhatnánk kiszabadulni. Vagy feltalálni magunkat. Nem tudom, tudnék-e itt aludni. - Nézzük a jó oldalát, legalább egyikünk sem volt egyedül, unatkozni pedig nem tud két ember. Persze jobb, hogy ezeket már nem hangosan mondtam ki, mert kissé perverznek hangoztam volna, és egész biztos a föld alá süllyedek szégyenemben.
- Ez nem is rossz ötlet. Ha más nincs, a függönyök még a legjobbak, talán olyan sok koszt nem szívtak magukba az évek alatt. Bár ezt így kimondva... - először fintorogtam egyet, majd újra nevettem. Túl abszurd volt a helyzet ahhoz, hogy komolyan vegyem. Nehéz volt elhinni, hogy bezártak minket az iskolába, márpedig kevés esélyt láttam arra, hogy csak egy sima áramszünetről van szó.
Elnéző mosolyt villantottam rá Rómeó és Júlia miatt, valójában egyáltalán nem bántam volna, ha tovább beszél arról, vagy más irodalmi műről, szerettem hallgatni, mikor ilyenekről beszélt. Már-már szenvedéllyel. Ez igazán jó dolog volt.
- Komolyan?! - képedtem el, aztán újra nevetésbe kezdtem. Annyira azért nem volt meglepő, bevallom, egy-egy nehéz nap után még én is fantáziáltam egy jó kis koktélról. Nem akkora bűn ez, amíg nem részegedünk le és végezzük rosszul a munkánkat. Azt hiszem. - Hát... legalább nem fagyunk meg. Nem hiszem, hogy fűtenek itt, éjszaka pedig elég hűvös lehet az épületben. - Örültem, hogy legalább volt rajtam egy cipzáros kardigán, és nem pólóban battyogtam végig a folyosón, ami már most elég hűvös volt. És sötét, nagyon sötét.
- Azt nem is mondtam volna rá soha, hogy rossz, de gondolom vannak, akik élből ítélkeznek. Bennem sem keltett éppen szimpátiát, de az iskola vezetését azt hiszem nyugodtan mondhatjuk, hogy jól végzi. Már amennyire ilyen munkát lehet jól végezni. - böktem oldalba a szabad kezemmel. - A tanári állás is ilyen. Néha teljesen úgy érzem, hogy nem lehet jól csinálni. Hiszen mi mondjuk meg mások gyerekének, hogy mi a helyes, mikor mi sem tudjuk pontosan. - ráncoltam a homlokom, ahogy ebbe belegondoltam. Ez annyira ellentmondásos és furcsa volt.
- Remélem egyszer sikerül valamelyiket megvalósítani. - feleltem, majd hunyorítva néztem rá pár pillanatig. - Te mit csinálnál szívesen, ha bármilyen munkát választhatnál? - kérdeztem rá kíváncsian. Ha nem ez az álommunkája, biztos van, amit szívesen, vagy legalább szívesebben végezne.
- Ó, azt nem engedhetik! Ez itt egy komoly intézmény! - mímeltem komolyságot, majd az ajtóra terelődött a figyelmem. Szép lassan kibontakoztam a karolásából, annyira ideges voltam, és mindkét tenyeremet a farmerembe töröltem.
- A fenébe! Pedig reméltem, hogy tényleg csak áramszünet. - vágtam csalódott arcot. - Szerinted tartanak valami pótkulcsot a tanáriban, vagy az igazgatói irodában? Vagy telefonáljunk valakinek? Mondjuk tényleg nem bánom, ha itt kell maradnunk, legalább itt vagyunk egymásnak. - néztem rá, de azt hiszem, egy kicsit kétségbeesett volt az arcom és a hangom is. És nem azért, mert féltem az iskolában maradni, vagy ne találtuk volna fel magunkat tényleg, de Maksimmal ilyen sok időt tölteni... nem akartam bántani.

Miközben kimondta azt a két szót, amivel próbált megnyugtatni, végig az arcát vizslattam - már amennyit látni véltem a sötétben. Nagyon őszintének hangzottak a szavai, de a kis ördög azért ott ült a vállamon, a fülembe suttogta, hogy talán csak azért mondja, hogy jobban érezzem magam. A szabad kezemben ugyan még ott lapult a zseblámpául szolgáló telefon, de nem akartam még egyszer kivilágítani Maksim szemét. Helyette inkább az utat próbáltam megvilágítani, leginkább magamnak, mert úgy tűnt, a partnerem egész jól elboldogulna anélkül is.  
- Szerinted nem? - kérdeztem ártatlanul pislogva rá. - Szerintem kifejezeten aranyosak azzal az orral, és igazán hálás vagyok nekik, hogy megeszik a bogarakat, így azok nem akarnak engem megenni. - fejtettem ki a véleményem. Valahogy sosem éreztem félelmet, amikor az égen láttam repkedni denevéreket, ráadásul mióta egy dokumentumfilmet is láttam róluk évekkel ezelőtt, még inkább megkedveltem a szárnyas jószágokat. A netre meg aztán pláne aranyos képek és videók kerülnek fel róluk.
- Azt azért nem mondanám, hogy szerencsétlen vagyok, mert jó életem van, de újabban elég sok gond pottyan az ölembe. És bénázok is sokat. Mondjuk ez egy kicsit mindig is jellemző volt rám. - vallottam be nevetve. Emlékszem, régen a festéssel is meggyűlt a bajom, amíg nem sajátítottam el a technikákat. A lakásom nem egyszer nézett ki úgy, mintha valami festék-bűntény történt volna ott. A parkettán pedig még a mai napig vannak színes foltok. A többi tevékenységemről pedig akkor ne is beszéljünk, de ezeket mindig viccesnek találtam. A vitám Dariával és a szerelmi gondom Toby-val már nagyobb gond volt, ezt persze nem hoztam volna fel semmi pénzért éppen Maksimnak. Ahogy azt sem, hogy egy “udvarló” miatt aggódik a legjobb barátom, aki valójában nem is udvarló. Ezek viszont akkor is csak apró problémák mások komoly gondjaihoz képest. A szerencsétlenséghez pedig talán közük sem volt.
- Azt hiszem jobban jársz. Ha megijedek, verekedős vagyok. - néztem rá jelenőségteljesen, amíg el nem mosolyodtam magam. Mondjuk igazat mondtam, de az mellékes. - Ez nagyon találó és igaz. Csak az a bizonyos kulcsot sokkal nehezebb kihalászni a zsebünkből, mint elsőre gondolnánk. Pedig azt mondják, minden fejben dől el. Mégis nehéz megtenni az első lépést. - Maksimmal mindig érdekes témákról lehetett beszélgetni, nem untatta az embert, sőt, akár még tanulni is lehetett tőle. Nagyon okos pasi volt. Ha lett volna egy kis eszem, őt választom, már ha ez így működött volna. Az eszemnek viszont ehhez semmi köze nem volt. Ha lett volna, nem egy olyan pasit szúrok ki, aki csak a barátjának tekint. Talán mindenkinek szüksége volt a szerelmi csalódásokra, hogy fejlődni tudjon.  
Kétségbeesetten pillantottam rá, amikor válaszolt, majd visszakérdezett. Igaza volt, mégis miért lenne egy általános iskolában ilyesmi? Aludnunk viszont csak kellett, amire én takaró nélkül képtelen voltam.
- Jaj, Maksim! Előbb alszom a folyosón egy szekrényben, mint azokon a matracokon! - Már a gondolattól is megrémültem, hogy azokon a büdös matracokon kelljen aludnom. - Ezek után tuti tartani fogok egy hálózsákot a termemben. De ha más nincs... a matrac amúgy jó ötlet. Nem vagyok én annyira finnyás, mint amilyennek most tűnhetek. - sóhajtottam. - Nem igazán. Gondolom a sima papír is épp elég drága az iskolának. - jegyeztem meg a szemeimet forgatva. Nem kifejezetten szeretik a művészetet támogatni az iskolákban úgy, ahogy megérdemelnék a gyerekek.  
- Hm, hiszek neked. Biztosan lapul benne valami a... mű belsejében. - pillantottam rá kétkedve. Még a számat elhagyó mondat sem volt értelmes. Valójában nem láttam semmit abban a műben, azon kívül, hogy néha utaltam rá, mert ismert volt, és rengeteg példát lehetett mondani vele különböző témákban. Azt nem vitattam egy percig sem, hogy egy remekmű, csak azonosulni nem tudtam vele.  
A válaszán annyira elkapott a nevetés, hogy meg kellett állnom. Néha én is hasonlóan gondoltam egy fárasztó nap után. Amint összeszedtem magam, legyintettem egyet, és tovább indultam.
- Bocsi. A válaszod első fele volt csak mulatságos, esküszöm. Kicsit egyet is tudok érteni vele. - vettem egy mély lélegzetet, hogy tényleg lehiggadjak. - Számít, persze, hogy számít. Azt viszont nem tudtam, hogy régóta ismered. Akkor ezek szerint nem olyan rossz, mint amilyennek tűnik, huh? Ha jóban van veled. - mondtam őszintén. Nem tartottam rossznak vagy gonosznak az igazgatót, de egy kicsit ijesztőnek már igen.  
- Mindig is jól kijöttem az emberekkel, legyenek bármilyenek is. A gyerekekkel is türelmes vagyok, így a tanár része talán ebből fakad. A rajz pedig... imádom a művészetet. A tantermen kívül is rajzolok, festek, nagyjából mindenféle kreatív tevékenységet űzök. Nem mindet annyira jól, de szeretem csinálni. - kezdtem bele, majd egy kis szünet után folytattam. - De azt hiszem a rajztanári hivatást mindezek ellenére csak egy “kellemeset a hasznossal” dolog. Egy művészeti galéria az álmom, vagy csak egy kis festőstúdió. Ahhoz viszont pénz kell, egyszerű festőként pedig a mai világban nem lehet megélni. - vontam vállat egyszerűen. Én sem azért választottam ezt a munkát, mert ezt akartam csinálni, de a legtöbben ezzel így vagyunk.  
- Ezzel is csak egyet tudok érteni. Vannak művek, amik tényleg fontosak, de talán fokozatosan kellene rávezetni a diákokat. Ráadásul néha egy kis izgalmas, fiataloknak szóló történetet is becsempészhetnének a tananyagba. - Na nem mintha nem lett volna izgalmas egy könyv csak azért, mert kötelező. Sok viszont tényleg túl száraz volt a fiataloknak.
- Mit kapok, ha jól tippelek? - vigyorogtam. - Csak viccelek. Szerintem bizony ránk zárták az ajtót. Szóval...? Jó válasz? - kérdeztem kissé idegesen, várva, hogy lenyomja a kilincset, és kiderüljön az igazság.  

- Ezt jó hallani. Szomorú lennék, ha haragudnál rám. Nem akarlak bántani. - mosolyodtam el szelíden. Ugyan még mindig a dobhártyaszaggató sikolyomra utaltam, de volt egy kis mögöttes tartalma a mondandómnak. Egy részem azt kívánta, bárcsak másképp éreznék iránta, mert akkor nem fájna egyikünknek sem, és furcsa mód a héten már másodjára kívántam ezt valakivel kapcsolatban. Kicsit furcsa volt, hogy úgy éreztem, bárki másba szeretnék bele, nem szenvednék annyira, mint Toby miatt, holott ő sem tehetett semmiről. Nem okolni akartam, erről tényleg senki nem tehetett. A szívnek nem lehet parancsolni.
- Az ijesztő nem kifejezés! - nevettem, mert így utólag, valaki más társaságában már vicces volt, de amikor kiléptem a teremből, nagyon nem volt az. - Ezzel tudok azonosulni. Ha későn érek haza, vagy nem tudok aludni, szélesre tárom az összes ablakot, és beengedem a lakásomba a hűvös levegőt. Néha még denevéreket is szoktam látni repkedni. Egyébként tetszik a hasonlat, a denevérekben van valami misztikus, ahogy csapatosan köröznek az égen. Ráadásul irtó édesek! - Sok ember nem gondolkodik így, főleg a nők szoktak attól tartani, hogy a hajukba repülnek, de úgy őszintén... mégis miért akarna valaki egy ember hajába repülni? Legfeljebb ijedtségükben tesznek ilyet, legtöbb esetben messzire kerülik a barbár embereket.  
Maksim nagyon szimpatikus volt nekem már a kezdetektől fogva, az életszemlélete, a személyisége, mind-mind nagyon megnyerő. Nem tudtam volna megmondani, miért nem tetszik úgy, talán mert Toby-t először pillantottam még, és azután már senkire sem úgy néztem, vagy az univerzum csupán barátoknak szánt minket. Igen, mindkettő nagyon bután hangzott, még a fejemben is. Filmekben gyakran láttam ilyet, amikor a főhős a jófiúba próbál beleszeretni, de sehogy se megy neki. Ez az a bizonyos kémia, ami vagy működik, vagy nem... talán. Sosem tartottam magam nagy szerelem-szakértőnek. Barátként és emberként mindenesetre nagyon kedveltem őt.
- Nagyon megnyugtató, hogy lehet, bezártak minket és még áramszünet is van. Mindketten ennyire vonzanánk a bajt? - horkantottam, ami valahogy egyszerre hangzott nevetésnek is. Nagyon szórakoztatott a helyzet, de azért egy kicsit aggódtam is, hogy egész éjszakára ott ragadunk. Akkor aztán hallgathatnánk az iskolai pletykákat kettőnkről!
- Irracionális félelem. - vontam vállat. - Hiába tudom, hogy nem bujkálnak szörnyek a folyosókon vagy a szekrényekben, attól még félelmet érzek. Mint amikor egy horrorfilm után félsz egyedül lenni. Ezért nem nézek horrort. Az emberi agy és a jó képzelőerő együttesen néha igazán kegyetlen tud lenni. - Engem meg aztán kivételesen jó képzelőerővel áldottak meg, talán túlságosan is, ami a kreatív hobbiknál jól jött, de az ilyen helyzetekben nem túlzottan. Ráadásul épp emiatt rengeteg forgatókönyv játszódott le a fejemben, ha valami fontosat kellett megtennem, ami szintén frusztráló volt. Az idegesség emiatt sokkal gyakrabban kopogtatott az ajtómon, mint illett volna.
- Hm, rendben. Közben kitalálhatjuk azt is, mihez kezdünk, ha egész éjszakára itt ragadunk. Szerinted vannak valahol takarók vagy legalább hálózsákok? - kérdeztem.
A szavalása kicsit meglepett, ugyanakkor nagyon nyugtató volt hallgatni. Kellemes hangja volt, amit bármikor szívesen hall az ember, főleg, ha versről vagy valami remekműről van szó.
- Ezen sokat gondolkodtam már. Tulajdonképpen bármennyire is reménytelenül romantikusnak tartom magamat, a Rómeó és Júlia sosem tartozott a kedvenceim közé. Még csak nem is szomorúnak, inkább bosszantónak tartom. Az emberekbe vetetett hitem semmissé válik, ha erről van szó. - fintorogtam és kíváncsian néztem rá, vajon neki mi a véleménye róla.  
Teljesen lenyűgözve, félig eltátott szájjal, nagy szemekkel néztem rá, majd halkan nevettem, mikor énekelni kezdett. Néha nem is értettem, egyáltalán mi bajom van az életemmel. Fantasztikus emberekkel voltam körülvéve. Azt hiszem, ez csak az alapvető emberi jellemnek volt betudható. Ha az embernek kis problémái vannak, hatalmasnak látja őket. Ha pedig nincsenek problémái, saját magának teremt.  
- Tyűha! Miért nem te lettél az énektanár? Tényleg... még sosem kérdeztem, miért épp az irodalomszakot választottad? - Talán nem volt különösebb oka, de a legtöbb kollégámtól szerettem megkérdezni ezt. A legtöbben azt választottak, amivel jobban tudnak azonosulni, vagy amihez értenek, de egész biztosan vannak olyanok is, akiknek van egy jó sztorijuk erre. Ez épp olyan, minthogy a pároktól is imádtam megkérdezni, hogyan ismerkedtek meg.  
- Szerintem a gyerekek is jobban élveznék. Ebben a korban még különben is arra kellene vezetni őket, hogy érezzék jól magukat és csinálják, amihez kedvük van. Például az éneklés vagy a rajzolás. Azt se értem, miért kell osztályoznunk őket. - gondolkodtam el egy pillanatra, de az oktatási rendszer kritizálásába azért nem akartam belemenni. - Egyáltalán nem vagy idegesítő, épp ellenkezőleg. Inkább nyugtató hatással vagy rám. - Elterelte a figyelmemet az aggódásról, ami el is múlt, mintha elfújták volna. Bátorítóan rámosolyogtam, mert nem akartam csak azért távolságtartó lenni vele, mert nem gondolok rá romantikus értelemben.  

Nem éreztem kínosan magam egyáltalán Maksim közelében, és ez valahogy rosszabb volt, mintha kellemetlenül éreztem volna magam. Hiszen így újra és újra emlékeztetnem kellett magamat rá, hogy csak óvatosan, semmi érintés, semmi hosszú szemkontaktus, még csak félreérhető dolgot se mondjak. És nem azért, mert hajlamos lettem volna rá, hogy félrevezessem a férfiakat, ám olykor túl barátságos voltam, amit sokan félreértettek. Kivéve Toby, akinek valahogy nem esett le semmilyen gesztus a részemről, talán mert... csak a barátjának tekintett, semmi másnak. Szerettem volna, ha inkább Maksim tekint rám úgy, mert sajnáltam volna, ha nem beszélhetek többet vele, vagy nem lehetek a közelében. Hiszen mi van, ha egyszer csak megunja az elutasításom, és inkább a közelembe sem akar jönni? Bevallom, emiatt is forgolódtam néha éjszakánként, bár már úgy tűnt, semmi sem hagy aludni. Nem tudom, alkoholhoz, vagy valamiféle altatóhoz kellene nyúlnom, mielőtt a párnára hajtanám a fejemet? Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal sétáltam a termemig, és meg sem fordult a fejemben, hogy bármi baj történhet, amíg odáig elmegyek.
A sötétség valamiért rémülettel töltött el, teljesen bepánikoltam, kész csoda, hogy egyáltalán eszembe jutott, nálam van a mobilom, amivel könnyedén fényt csinálhatok. Ugyan nem volt korom sötét, azért mégis keveset lehetett látni, nem akartam még össze is törni magamat. Épp elég volt a majdnem-feketeség, és a tény, hogy talán még ránk is zárták az ajtókat. A fény birtokában már megpróbáltam eljutni a teremig, ahol Maksim volt, meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg utánam jön, vagy próbálja kideríteni, mi történt. Pedig logikus lett volna, hogy nem ül ölbe tett kézzel, a könyvet lapozgatva. A logikus gondolkodás abban a helyzetben nagyon nem ment volna.
Kis híján hanyatt vágtam magam, amikor beleütköztem, szegénynek még a haját is csaknem lesikoltottam rémületemben, de egy kicsit örültem, hogy sötét van, így nem láthatta, hogy egészen elvörösödtem szégyenemben.  
- Ne haragudj! Nem akartam beszakítani a dobhártyád... tényleg a frász jött rám. Kiléptem a teremből, és egyszer csak sötétségbe borult minden. Nyuszi vagyok. - tettem még hozzá, majd halkan nevettem is magamon. Nem fért a fejembe, hogy ennyire frászt kaptam tőle, mikor tényleg nem volt itt rajtunk kívül senki. Vagy talán pont emiatt ijedtem meg, hiszen őt a másik teremben hagytam.
- Nem vagyok benne biztos, de... különben miért lenne sötét? Gondolod, csak áramszünet és ennyire bénák vagyunk, hogy épp most történik? - kérdeztem gyanakodva. - Vagyis inkább én, hiszen épp most kellett kitörnöm a ceruza hegyét, hogy aztán majdnem megsüketülj miattam. - tűrtem el egy tincset a fülem mögé a szabad kezemmel, és csak ekkor vettem észre, hogy még mindig a karját szorongatom. Végül nem engedtem el, mert nyújtotta felém, amibe szorongatás helyett inkább belekaroltam, immár óvatosabban.  
- Ó, lehet a vihar is. Akkor derítsük ki, én hősöm! - vágtam rá, mielőtt átgondolhattam volna, mit is beszélek. Ugye most... ezt nem érti félre? Rosszul éreztem magamat miatta, de nem akartam kijavítani sem, ami már elhagyta a számat, ha túl sokszor közlöm vele, hogy csak barátok vagyunk, tényleg meg fog utálni.  
- Nem is tudom... a szűk és sötét helyeket nem szeretem, de a sötétben általában nem félek. Az iskola viszont olyan hatalmas, nem is tudom. Nem érezném biztonságban magam itt egyedül. - vontam vállat, miközben követni kezdtem, bármerre is haladtunk. Fogalmam sem lett volna egyedül mihez kezdjek. Kifejezetten hálás voltam, amiért ott volt velem.