Nem felelek azonnal az elhangzott kérdésre, a mosollyal ugyanis, melyet tőle kapok, olyan könnyedén találja meg verbális képességeim kikapcsológombját, mintha otthonként lépne be és igazodna el mentális erődömben. Egyszerre ijeszt meg és találom vonzónak azt, milyen könnyedén el tudnék veszni abban a világban, ami minden alkalommal elém tárul, mikor megajándékoz pillantásával, s nekem nyelnem kell, mert úgy érzem, hogy ebben a világban, miként az ő óceánjának hullámai elmossák a Kaleo nevet, úgy válik jelentéktelenné minden védelmi próbálkozásom, minden álca, melyet eddig magamra öltöttem. Abban a világban, az ő gyengéd ujjai kiemelik a homokot a víz alól, hogy egyetlen sóhajával megszárítsa a szemcséket, majd az égre fújva őket csillagokat formázzon belőlük. Én pedig csak bámulni vagyok képes pislákoló fényüket, mik egyszerre elérhetetlenek, megfoghatatlanok, mégis, a mellkasomban elhangzó dobbanásokba írják bele pusztító, és csodálatos hőjükkel azt a csillogást, amit a szemében látok. Ezzel, hiába lépek ki abból a térből, emléke ott rezonál a lényemben.
Ajkaim felfelé görbülnek, fejemet lágyan megrázom, megadva végül a nemleges választ, amivel várattam, de a mozdulat csupán kisebb részben szól magáról a reakciómról, s nagyobban arról, hogy ezt akarom felhasználni ahhoz, hogy kikerüljek abból az igézetből, ami a józanság csuklóira az illumináltság bilincsét kattintotta. Működik, legalábbis, egyelőre úgy érzem. Ahogy már nem az arcát fürkészem, úgy tér vissza a racionalitás epés búgása, amint azt ismételgeti, hogy abszolút semmi nem teszi indookolttá azt, hogy többet tárjak fel előtte, és persze, nem vét olyan hibát, hogy ne tudassa velem, miszerint Vaehina sosem akarna tőlem semmit. Ezzel szemben ott van az érzés, a gúzs érzése, melyről tudom, hogy nem vetettem le teljesen. Mert, ha őszinte akarok lenni, nem isi gazán akarom. E két érzés elegye pedig olyan elveszettséget alkot, melyet már régen éreztem, és ami két oldalról nyomva próbálja meg kipréselni a tüdőmből a levegőt. Engedek a nyomásnak, de ahogy ajkaim közül kiszökik a levegő, velük együtt egy halk, pimasz nevetés is csendül, jelzőfénye annak, hogy sikerült visszatalálnom a messzeségből a korábbi praktikáimhoz, még ha ez óhatatlanul egyet is jelent azzal, hogy újfent egy álarchoz nyúlok vele szemben.
- És a figyelmesség csak egy a tarsolyomból. - afféle ellensúlyozásként használom szavaimat, amiért többet árultam el magamról, mint eddig valaha bárkinek. Ennek köszönhető az a pimaszság, ami visszaköltözik a szavak mögé, az a félreérthetőség, amit, ahelyett, hogy úriember módjára elkendőzni próbálnék, még ki is emelek azzal, ahogy tekintetem végigszánkázik az arcán.
- Később adhatok autogramot is, ha szeretnéd. Kizárólag a figyelmesség jegyében, persze! - bár úgy érzem, elememben vagyok, van olyan, amire nincs ráhatásom, olyasmi, amikkel szemben hiába hívom elő az izmokban rejlő erőt. Olyan, ami még egy maszkon keresztül is kiszűrődik. Így, noha arcomról nem kopik le az a fölényes, provokatív "na erre mit lépsz?" mosoly, szemeim valami merőben más üzenetet kívánnak egy vihar mennydörgéseivel harsogni felé: A különleges szót használod, de vajon te tudod magadról, hogy mennyire igaz rád?
De hiába a robaj, melyet szívem produkál, mégsem tudom, eljuttatják-e majd hozzá a hullámok a palackba zárt üzenetemet.
- Fegyver? Én aztán nem látok semmilyen fegyvert! - felveszem a lehető legártatlanabb ábrázatomat, és még kezeimet is felemelem a természetesen teljesen alaptalan vádra. Elvégre, ugyan, mernék én ilyet tenni? Bár, ha már itt tartunk....
- A tanárnak szabad zavarba hozni a diákját? Ez nem szabályellenes? - lehet, hogy én kezdtem, de ez nem állít meg semmiben. Végképp nem abban, hogy ellene fordítsam a szituációt.
- Csak azért kérdem, mert ha van ilyen megkötés, akkor úgy igazságos, ha mindkét felet feloldjuk alóla. - és ha már feloldás, az már a véletlen műve, hogy gátlástalan pillantásommal próbálom meg zavarba hozni. Meg aztán, kell is ez az elterelés, hogy következő kérdése által keltett saját zavaromat leplezni tudjam.
- Ha külsőleg értettem volna, akkor a modellkedésre lenne igaz, hogy a legkevésbé sem lep meg. - talán az előzőek után meglepő lehet a váltás a hangnemben, mert egyáltalán nem próbálom meg elütni a dolgot semmiféle szarkasztikus megjegyzéssel vagy mögöttes tartalommal, szimplán tényként közlöm, még ha nem is szó szerint, hogy gyönyörű. Megpróbálhat velem vitába szállni, de ha eddig nem tettem nyilvánvalóvá, hogy makacs kitartó típus vagyok, ezután majd megtudja.
- Inkább arra céloztam, hogy kedves vagy, türelmes, nyitott az emberek felé, olyasvalaki ,aki a szívén viseli a sorsukat és nem törődik a teherrel, amit ezzel a vállaira vesz. - megfordul a fejemben, hogy egy tömör "törődő, önzetlen" jellemzés mellett kellett volna döntsek, de képtelen voltam lakattal elzárni a szavak útját. Szavak, melyek jelenlétét eddig nem érzékeltem, mégis, bizarr módon, de helyénvalónak érzek. Helyesnek. Mintha a Hold került volna vissza a helyére a csillagok mellé, s végre újra fürödhetek ezüstös fényében.
- De hadd nézzem csak... - húzom el hirtelen ingertől vezérelve az arcánál tartott kezét, hogy ujjait az enyémek válthassák fel.
- Nem, tényleg nincs ráírva a foglalkozás. Meg kellett bizonyosodnom. - épp olyan gyenge lábakon áll a kifogásként nyújtott magyarázat, mint amilyen leheletfinoman bőréhez érek. Kósza simítás, amivel a korábban, szavak nélkül útjára bocsátott küldeményemet próbálom felé terelni. Egy bocsánatkérő mosoly, amivel elhúzom kezemet. Mert nem akarom, hogy azt gondolja, ez mind csak valami szokványos játszadozás része. Ha elég mélyen nézek a szemedbe, csatlakozol hozzám abban a világban?
- Szívesen meghallgatnék pár számot. Van rá valami mód, hogy jegyet szerezzek egy előadásra? - igazságtalannak tartom, hogy csak a csempék hallhatják a hangját, és azzal, ahogy bevetem ellene a kiskutya tekintetet, sejtheti, hogy nem fog könnyen szabadulni.
Nem úgy, mint amilyen könnyen én szabadok meg mindentől, amihez eddig foggal-körömmel ragaszkodtam. Az önbizalmat felváltja az ismeretlenbe való ugrás okozta szorító érzés, az álcaként használt pimaszságot az őszinte féltés, mintha tomboló viharfelhőimmel bármelyik pillanatban árthatnék az ő tökéletes, tiszta égboltjának. Viszont ezt az aggodalmat úgy tűnteti el, mintha a gondolataimat könyvként tudná lapozgatni. Simítása csitítja a dörgéseket, édes csókja pedig elűzi a villámokat, mégis, a mélyben felébreszt valamit. A mohóság szörnye visz rá arra, hogy derekát átkarolva a lehető legtovább élvezhessem megrészegítő hatását. Plusz, tartok attól, hogy ha elmúlik a pillanat, kicsúszik majd karjaim közül. Csak azért találok haza, mert te világítod be az utat.
- Valójában... - én is olyan komolyan kezdem, mint ő, csakhogy aztán egy széles mosollyal folytassam: - A csók felvezetés volt, abban bíztam, hogy a jutalom részeként elhívhatlak randira. - nincs értelme rejtegetnem a mohóságomat, ha a kiváltója teljes valójában előttem áll.
Oké, ez nyilván részben megbukik, ahogy lelkesen üdvözlöm visszatérő ajkait. A második alkalommal már jobban vezérel és fűt az a láva, ami miatta a bőröm alatt fortyog, és amitől vizes hajába túrok, hogy még a legkisebb távolságot se engedhessem meg kettőnk között.
- Több leckére lesz szükségem. - csókok között suttogom az ajkaira, épp csak a mondat erejéig szakítva meg a kontaktust.
Ragadj el, és tarts világodban, míg ki nem hűlnek a csillagok!

A "különleges" szó nem kerüli ám el a figyelememet, sőt, nem gyakran jövök zavarba, de sikerül vele elérnie, hogy ne legyek képes csuklóból előhozakodni rá egy frappáns válasszal, például egy félmosoly kíséretében megjegyezhetném, hogy "Tudtam, hogy annak tartasz, de kíváncsi voltam, mikor mondod ki hangosan." Valami mégis visszatart ettől. Egyfelől nem szeretném elszúrni a pillanatot és a kedves megjegyzését azzal, hogy hozom a szokásos formámat, emellett túlzottan leköt, hogy azt latolgatom, pontosan hogyan is érthette. Különleges, mint személy? Vagy különleges adottságú? Valahányszor ezt a kifejezést hallottam, sosem annyira rám vonatkozott, mint inkább az erőmre. Azok, akik a cirkzsból "ismernek", ezt látják belőlem, és azért is jönnek vissza újra meg újra, mert ezt akarják megtapasztalni. Az említett erdészcsapatot hidegen hagyta, hogy ki vagyok, nekik az volt a lényeg, hogy el tudom látni a feladatot, még ha első látásra ebben kételkedtek is. Számukra a különlegesség szintúgy kimerült annyiban, hogy a megterhelőbb, kolonc melókat rásózhatták valakire, amikor nekik nem volt kedvük elvégezni. Engem pedig ez nem zavart, hiszen addig is egy lehettem közülük. Vaehina ajkairól valahogy mégis másképp pereg le. Meggyújtja a bennem dobogó szerkezetben a remény kis gyertyáját, amiről úgy hittem, már rég elveszett valahol a horizontvonalon túli távolban.
- Ha "az új srác, aki lenyúlhatja a helyedet" kisugárzást különlegesnek vehetjük, akkor meg tudom érteni a tartózkodást. - tudom, hogy ezzel magamon kívül felmentem a történet többi szereplőjét, de kivételesen nem akarok nagyképűen reagálni, mindegy, mennyire dagad mellkasom attól, amit mondott és mennyire érzem úgy, hogy madárrá változva körbe tudnám repülni a belső teret. Röhejes kép volna, és az itt lévőket valószínűleg csúnyán kiakasztaná, mégis úgy érzem, hogy attól, amit a szemében látok, a mosolyoktól, amikkel megajándékoz, képes volnék véghez vinni a lehetetlent. Visszadobom a villámot a felhőknek és egy ütéssel újra álomba szenderítek egy kitörni készülő vulkánt, ha ő kéri. Ami csak egy újabb jel arra, hogy kezdem reménytelenül elveszteni társaságában a józan eszemet. Amitől a racionalitás keretei között még összezavarodottabbnak, idegesnek kellene lennem, ehelyett úgy falom tekintetemmel rezdüléseit, mintha a legbódítóbb, s legistenibb nektárt innám. És, végtére is, nincs ez olyan messze a valóságtól. Amilyen őrültségnek tartja azon énem, amelyik még mindig nem érti, mi van ebben a lányban, ami mágnesként vonz magához, egyre több sejtem kezdi elfogadni, hogy ajkainak felfelé görbülése olyan drog, amit nem akarok kiengedni az ujjaim közül, főleg úgy nem, ha ezen reakciók kiváltója én lehetek. Még azt is eléri, hogy rést teremtsek neki a saját magam által épített falon. Azon keresztül szűrődik be kérdése, a szelíd napfénnyel együtt.
- Eleinte azért, mert megegyeztem az ottani főguruval. Azóta már többször eszembe jutott, de... nem is tudom, talán elegem lett a céltalan kóborlásból. - újabb sebezhető pontomba avatom be, anélkül, hogy kockázatnak érezném. Egy kérdőjelbe, amire még magam sem találtam eddig választ, s úgy érzem, vándorlásomat talán ez jellemzi a legjobban. Viszont, azt mégsem akarom, hogy túlzottan súlyos csend telepedjen közénk az űr miatt, ami elől egy pillanatra arrébb húztam a függönyt, hogy annak a szép szempárnak láthatóvá válhasson, ezért a járólapokról már egy bújkáló mosollyal pillantok fel.
- Meg aztán, mégsem hagyhatom cserben a rajongóimat. A hölgyek csalódottak lennének. - a játékos villanás a tekintetemben beavatja őt abba, hogy ez a megjegyzésem nem egyenlő a fal visszaemelésével és az ő kizárásával. Sikerrel beszivárgott a védelmi vonalak mögé és... az igazság az, hogy szívesen látom ott. Viszont azt mégse nézhetem tétlenül, hogy úgy teszi mindezt, hogy egy kicsit sem próbálom meg kibillenteni az egyensúlyából.
- Veszni hagynád a különleges tanítványodat? - oké, végső soron egy kicsit mégiscsak felhasználtam ellene a kapott bókot, de hé, én ártatlan vagyok! Mindenki láthatta, hogy ő kényszerített rá azokkal a barna íriszekkel, amikhez kötélre lenne szükségem, hogy kikecmeregjek onnan és a... nem, nem is folytatom! Koncentrálj már, Kal, a fenébe is!
- Tudom, hogy furcsán fog hangzani tőlem, de gondolhattam volna. Illik hozzád. - nem régóta ismerjük egymást, de nekem már ennyi is elég ahhoz, hogy tudjam, csak úgy sugárzik belőle a tiszta kedvesség, és az őszinte, gyengéd törődés. Annyira nem meglepő, hogy a gyermekek mellett a lábadozókat is a szárnyai alá veszi. Oh, szárnyak!
- Viszont, ha ezután az következik, hogy ezek mellett hobbiból még énekelsz is, megerősíted a gyanúmat, hogy nem is vagy ember, és titokban szárnyaid vannak. - arcomon ott a mosoly, pillantásom és hanglejtésem ennek ellenére komoly. Tényleg csodálatosnak találom azt, hogy önzetlenül ennyi időt és energiát áldoz másokra, és egyre ironikusabbnak tartom, hogy nem sokkal ezelőtt ő használta rám azt a bizonyos szót, pedig véleményem szerint egyáltalán nem kérdés, ki is a különleges kettőnk közül.
- Csak egy kósza ötlet volt, nem tudhatom, hogyan viseli a tanár a diák közeledését. - eresztek meg egy halk nevetést a csipkelődésre, aztán, mikor már elfordult és ellpett tőlem, valamivel halkabban csúszik ki a számon:
- Vagy a lány a féltékenységet. - az elmormogott vallomást annak tükrében formálom meg, hogy egyedül a hűvös, néma csempék válhatnak tanújává. Egy elsuttogott beismerés, amiről a versenyünk alatt elfeledkezek. Nem beszélve a bírónak felkért személyről, akinek szavai úgy érnek, mintha valaki a legédesebb álmomból ébresztett volna fel.
- Azért köszönjük a segítséget! - pillantok rá gyorsan egy lehengerlő mosoly erejéig, majd mikor továbbáll, akkor mélyül pillantásom az előttem lévő angyaléba? Mit szeretnék? Ha eddig hiányzott volna ábrázatomról a sunyi mosoly, az biztos, hogy eme kérdés hatására felbukkant. Ráadásul kezeim úgy indulnak meg a víz alatt, mintha valami belső én venné át felettük az irányítást, és mit sem törődve azzal, mennyire intim az érintés, ujjaim combját érintve húzzák immár teljesen hozzám.
- Szeretném tudni, hol rejtegeted a szárnyaid. - szeretném még élvezni azt a fényt, ami belőle árad.
- És...
Ahelyett viszont, hogy befejezném, újra közelebb hajolok hozzá, de már nem érdekel, ki néz felénk. Puhán, gyengéden érintem meg ajkait, mintegy engedélyt kérve, hogy pofátlanul rabul ejthessem őket. S ha ezt az engedélyt megkapom tőle, hosszú, édes csókkal adom tudtára, hogy kinek is szólt az a korábbi puszi. Ahogy azt is, nem tudom, mit csinált velem, de már nem akarok küzdeni azzal a hatással, amit gyakorol rám. Érintésemmel adok tudtára valami fontosat: már itthon vagyok.

Kérdő szavai páraként tapadnak a bőrömre és válik a kellemesen hűvös vízcseppek társává, hogy ott aztán egy pillanatra megnövelve saját sűrűségét, nehéznek és zavarónak érezzem. Be is indítja azt az ösztönt, ami arra vinne, hogy reflexszerűen hátrébb lépjek, átvitt értelemben legalábbis, s legfeljebb egy kitérő, a kérdést lehetőleg poénnal elodázó válasszal szolgáljak. Ki tudja, bármely más esetben valószínűleg engednék is ennek a késztetésnek. Pontosabban, bárki más társaságában. Így azonban, hogy a kérdés Vaehinától származik, hagyom, hogy leüllepedjen, visszanyelem a lehetséges, komolytalan válaszokat és helyette a nyíltabb, őszinte utat választom.
- A letelepedés nem olyasmi, ami eddig igazán jellemző lett volna rám. Vándorolgattam. Még a cirkusz előtt segítettem az erdőben egy favágó társaságnak, messzebb innét. Sokáig békés volt, de idővel az elfogadásuk átfordult gyanakvásba. Nem tetszett nekik, hogy többet bírok náluk. Nem mondták ki, hogy elküldenek, de... - hagyom, hogy kósza fintorra húzódjanak ajkaim a végén. Nem látom szükségét szavakkal befejezni, elvégre elég egyértelmű onnan a történet vége. Mivel senkinek nem akartam rosszat, inkább továbbálltam. Utána nem is akartam sokáig egy helyen megmaradni. Óhatatlanul ott motoszkált bennem, hogy még ha leeinte hálásan is fogadnák a segítő kezeket, idővel elegük lenne belőlem, ezért nem vártam meg sehol, hogy eljussak erre a pontra. Ami kérdésének emocionális oldalát illeti...
- Azt hiszem, soha nem találtam meg igazán a teljességet. Még a fellépéseken sem. - az utolsó részt úgy teszem hozzá, mintha teljesen magától értetődő volna, hogy ilyesmit osszak meg vele. Pedig, kimondottan kerülöm, hogy láthatóvá váljon az a kavalkád, ami bennem dúl. Akkor mi a fészkes fenéért tűnik természetesnek ez az egész? Miért érzem normálisnak azt, hogy egy idegennel beszélem meg azt, amit senki másnak nem árulok el? Mert a dolog az erdészekkel olyasmi, amit senkivel nem osztottam meg. A magány tüskéje olyasmi, ami maradjon csak rejtve a tetoválások alatt, ahol még az enyhüléssel kecsegtető hullámok sem érhetik el, nehogy partra mossák vele a sebezhetőséget.
- Tudod, hogy egy életbe telhet, amíg ideérnek, igaz? Remélem, vállalsz lélegeztetést, különben még a végén elveszíthetsz egy tanítványt. - oké, nem tartott sokáig, hogy visszatérjen a szemtelenebb oldalam, amihez nagyban hozzásegített az, hogy a visszavágásként kapott aggódó arcát, mint lelki mentőövet használtam fel ahhoz, hogy visszahúzzam magam a múlt, a személyes történet elkerült vizeiről.
- A herceg kimondottan szerencsésnek mondaná magát, ha ilyen varázslatos felség társaságában tölthetné az idejét. - és ugyanez a herceg kimondottan merész is, mert nem is akarja takargatni, miként fürkészi, vizsgálja a valóban varázslatos vonásokat. Szinte biztos, hogy emberfeletti génjei vannak a lánynak, mert ilyen gyönyörűnek lenni fizikai képtelenség... mégis itt áll előtte. És bármennyire égő, bizony minden erejére szüksége van ahhoz, hogy ne nyeljen egy hatalmasat, valahányszor tekintetük egybefonódik.
- Ugyan, mekkora esélye van annak, hogy tényleg a javamra döntene? - tovább is folytatnám szemeimet forgatva a méltatlankodást arról, mennyire nem bízik bennem, ha nem hangozna el a következő kérdés, ami játszi könnyedséggel jut át a védelmi vonalaimon, és olyasmit teszek, amit ittlétem alatt nem csináltam: hosszabb időre szakítom el tőle tekintetemet.
- Dehogy vagyok, ne légy nevetséges! Mégis miért lennék féltékeny? - tucatnyi ennél jobb kérdést lehetne feltenni. Kezdésnek például azt, hogy utolsó kérdésem miért halkabb a korábbi szavaimnál és miért hiányzik belőle a szokásos, pofátlan magabiztosság? Vagy, folytathatnánk azzal a kérdéssel, hogy miért állítom meg, mikor elindul?
- Várj... kérlek... - ujjaim puhán siklanak derekára, hogy kezem egyaránt válhasson gátló tényezővé és húzhassam finoman közelebb magamhoz. Igyekszek nem sokat gondolni a hőre, amit a teste ont, vagy arra, hogy meg-megmozduló hüvelykemmel ösztönösen simítva törlöm le róla az éppen lejjebb gördülő cseppeket. Mélyen nézek a szemeibe, mielőtt közelebb hajolnék és apró puszit lehelnék az arcára. Talán a korábban említett pofátlan magabiztosság visz rá, hogy milliméterekkel maradjon el a szája szélétől. Vagy elmértem volna és érintettem? Azt hiszem, a kontaktus pillanatában kisülhetett nálam az áramkör, mert ebben nem vagyok biztos. Abban viszont már igen, hogy abból a szögből, ahonnan az idegesítően bámuló fazon néz, nem csak puszinak tűnt.
- Később felpofozhatsz érte. - suttogom, épp csak távolabb hajolva tőle, hogy újra pillantását kereshessem. Plusz, ezt az időzést kihasználva még mindig háta alsó részén pihenhet a kezem. Viszont okkal próbálok efféleképp kárpótlást felajánlani, ahelyett, hogy bocsánatot kérnék. Utóbbi ugyanis többet jelentene, azt takarná, hogy megbántam. És ha ezt mondanám, hazudnék. Ahogy azzal is, ha azt mondanám, hogy könnyedén húzom el a kezem, mégis hagyom elsétálni. Minimálisan vigasztal a pasas arckifejezése. Ha nem is vízbelökés, de érzésre határozottan felért azzal. Igaz volna, hogy csak a pasas leszerelése miatt csináltam? A válasz egy határozott nem, és ez ejt jobban gondolkodóba. Mert, amennyire nem akarom megengedni magamnak, hogy akár feltételes módban elfilózzak a lehettőségen, el kell ismernem, hogy igaza volt. Az érzést, amit az idegen férfi kitartó sasolása váltott ki, úgy lehetne leírni, hogy hasonlít a testbe fúródó nyílhoz.
- Korrektnek hangzik. - a tervezettnél kurtábban válaszolok, mikor visszatérésével kiránt a merengésemből, ami nem ellene szól, inkább csak abban reménykedek, hogy a víz olyan hatással lehet rám, mint az ittas, mámoros állapotban lévőre a hideg levegő. Azt remélem, érintése majd kijózanít, s elsodorja az érzést, ami agyamba fészkelte magát, az érzést, hog milyen volt ujjaim alatt érezni őt, milyen volt a közelsége. A hullámok talán elmoshatják elmémből szemeinek csillogását. De... tényleg ezt akarom? Az újabb vándorlást, továbblépést? Tényleg el akarom feledni? A kérdésre a sípszó, mint válasz, akár a szívemből is szólhatna. De nem ugyanazon okból, amiért türelmetlenül vettem fel a rajt pozíciót. Nem azért, mert azt akarnám, hogy a víz kitöröljön mindent. Hanem azért, mert hosszú idő után talán először látom magam előtt tisztán mi felé is tartok, és az nem a medence túloldala. Mégis, hagyom, hogy az első pillanatokban még így tűnjön. Az erőmet arra használom ki, hogy karjaimmal nagyobbakat húzzak, nem küzdve az ellen, hogy Vaehina azzal a rojális légiességgel tudja magáénak a vezetést, elvégre nem annak az átvétele a célom, hanem az, hogy hazaússzak. Csak akkor változtatok irányomon, mikor már túljutottunk az etap felén, akkor úszok mélyebbre és sorolok át abba a sávba, ahol ő is halad, hogy pár újabb vonással közelebb érjek hozzá, és dereka két oldalára téve a kezem egy pillanatra kiemeljem a vízből, úgy, hogy előtte bukkanva fel engedjem le újra. A megmozdulásom akár egyértelmű csalásnak is tekinthetnénk, de közben ügyelek arra, hogy elég közel tartsam ahhoz, hogy az ő kinyújtott keze érhesse el a célvonalat jelentő másik oldalt, mielőtt a hátam találkozhatna a táv végével.
- Szóval... ki a nyertes? - bár a kérdés a bírónőnknek szólna, mégsem veszem le a hercegnőről a pillantásom, csak a kezemet emelem meg, hogy, ha engedi, félresimíthassak az arcából egy vizes tincset. Azt nem tudom, dühös lesz-e a húzásomért, de ebbe a mozzanatba, mutatóujjammal végzett simításba az arcán, beleviszem, szerintem ki a győztes.

Míg én azzal vagyok elfoglalva, hogy saját katyvaszom tengeréből próbálok valami koherens gondolatot kihalászni, vagy legalábbis olyasmi köré fonni láthatatlan damilomat, ami legalább megközelítőleg logikus, addig a hullámok fizikai alakot nem öltött ujjakat teremtve játszi könnyedséggel nyom felszínre egyet az ő szavai közül: otthon. Ez az egy kifejezés felerősítve jut el hozzám, mintha maga a víz suttogná gúnyosan fülembe, hogy holmi artúri mondából a tó megelevenedett hölgyeként használja a szót, mint kardot. Tudom, érzem, hogy semmi értelme annak, amennyire megragad bennem, sem annak, hogy ennyit rágódok rajta, mégsem tudom kiereszteni markomból azt az üres érzést, ami elfog a hallatán. Otthonnak nevezném a cirkuszt? Valamiért nem áll rá a nyelvem, hogy így hívjam. Sőt, ha belegondolok, egyáltalán nincs olyan érzésem, hogy valaha hívtam volna így egy helyet. Inkább érzem azt, mintha mindig is úton letten voltam. Mint a madár, ami maximum megpihenéséig vagy egy új terület felfedezéséig hagyja magára a kéklő égboltot. De ha teljes ily módon az élete, akkor miért érzek magamban mégis ambivalenciát?
- Nem nevezném őrültségnek. Azt hiszem, mindenki életében van valami, ami őt kiteljesíti, szóval inkább szerencsésnek mondanám, hogy minden kétséget elmosóan rátaláltál a saját otthonodra. - ha valaki ezt őrültségnek bélyegezné meg, azzal a velejáró útkeresést is annak kell titulálnia, márpedig azt mindenki csinálja. Vaehinának valami nagyon törődő, útmutató csillag állhat az oldalán, hogy ő ilyen akadálytalanul fordulhatott rá a medrére.
- Örülök, hogy valaki végre észrevette! Kemény munka volt ám ilyen gyémánttá csiszolnom. - az iróniát használom eszközként, hogy tovább teszteljem türelmét, provokatív mosoly kíséretében jelezve, hogy érzékeltem a szúrást, de ha fel akarja venni a kesztyűt, akkor ennél azért jobban kell próbálkoznia. Elvégre, évveken át edzett páncélt hordok, még ha a komolytalan viselkedésem nem is engedi, hogy láthatóvá váljon.
- Tehát megbélyegzel kor lapaján és még gyanakszol is... tőrt forgatsz a szívemben! - a teljesség jegyében még oda is emelem kezemet mellkasomhoz. Tény, hogy a szerves szerkezet egy fokkal ütemesebb, mint szokott, de ez sokkal inkább köszönhető felszabadultságnak, semmint valós fájdalomnak.
- Herceg, hm? Akkor esélyem van a hercegnőnél?
Azt a hangtónust választom, amiből érezheti, hogy nem kell komoly kérdésként kezelnie szavaimat, mégis, pillantásom a tervezetnél hangyányit tovább pihen az arcán, tekintetét kutatva, várva.
- Oké, mit szólsz ahhoz a hölgyhöz ott a melegvízes medencénél? - dobok fel egy javaslatot, fejemmel a megfelelő irányba bökve, lehetőleg nem túl feltűnően, de mielőtt megvárnám a véleményét, még egy sunyi függelékkel látom el választásomat:
- Persze, nem ígérhetem, hogy nem hengerlem le azonnal és nem én leszek a kedvence. - talán alattomos stratégia megpróbálnom ibillenteni őt a a magabiztos egyensúlyából, de ő az, aki beengedett a királyságba, az a legkevesebb, hogy akkor már felfedezem magamnak, meddig hajlítgathatom kedvemre a törvényeit.
- De még mindig jobb döntésnek tűnik, mint az az ürge, aki azóta téged néz, hogy kijöttünk a medencéből. - hangom elutasítóbbá, s benne az él erősebbé válik, mint aminek eredetileg terveztem. Mégis mi a fene ütött belém? Ez az ő birodalma, és különben sem tartozik rám. De a fenébe is, ha a pasas még sokat sasol, nem lesz szüksége az ugródeszkára, mert magam fogom a vízbe dobni!

Ostobaság. Ha egyetlen találó szót kéne kiemelnem, ami összefoglalhatná és jellemezhetné mindazt, ami az elmúlt percekben bennem kavarog, ez az egy határozottan ott lenne az elsők között. Ostobaság már az első pillanatokat követően ennyire megbíznom egy idegen lányban, és még nagyobb azt sugallni, hogy szívesen találkoznék vele újra. Akkor miért nem érzem helytelennek? Miért van az, hogy ezek a szavak őszintébbek voltak, mint azok, amik az utóbbi időben elhagyták a számat? És miért ilyen könnyű önmagamnak lenni a társaságában? Mindegyik kérdés egyfelé mutat, de egyelőre ebbe az irányba nem szeretnék belegondolni. Sose hittem arra, hogy létezik olyasmi, mint Cupido nyila, főleg nem az első alkalommal, hogy két ember tekintete találkozik. Ezt még csak megfejelhetem azzal, hogy viszonylag visszavonultan éltem, mióta az eszemet tudom. Persze, a cirkusz óta többet vagyok a tekintetek kereszttüzében, főleg, ha azt nézzük, hogy azelőtt még csak a nevemet sem tudta senki. Amiben viszont az új környezet nem változtatott meg, az az, hogy végig egyedül maradtam. Még J.-t is igyekszek a magam módján kartávolságra tartani, mert így egyszerűbb a továbbállás, ha egyszer arra kerülne a sor és mert sosem gondoltam, hogy valaki hosszútávon igényt tartana egy olyan kapocsra, mint az enyém. Talán, az erőmet leszámítva. De azon felül? Őszintén, én sem gondoltam, hogy igényt tartanék erősebb kötelékre... egészen addig, amíg a bárban úgy nem éreztem, hogy Vaehina tekintete eltűnteti lábam alól a talajt, hogy elvesszek aurájában, és megkérdőjelezzek mindent, amiben addig biztos voltam. Mi ez, ha nem ostobaság?
- Eddig nem látok rá okot, miért ne tegyem. - vonom meg vállaimat egy apró mosollyal arcomon, miközben körbenézek az uszodán.
- Hangulatos hely, kapóra jön, ha kis környezetváltásra vágyok. - őrá visszatérő pillantásom az, mi bizonyítja, hogy szavaimmal ellentétben nem a helyszín miatt jönnék vissza, de egy kicsit húzhatom, hiszen, még mindig nem tudom, miről van szó, és mégsem adhatok a kezébe olyan fegyvert már az első percek után, hogy nincs ellenemre a társaság.
- Csak akkor, amikor indokolt. Szóval, olyan... kilencven százalékban. - gondoltam, megcsillagtatom már a szerénységemet is azzal, hogy kemény mentális harc árán sikerül megállnom a kilencvenkilenc százalékos becslést.
- Oké, ott a pont, viszont, ha olyan feltételezés élne benned, hogy csak azért jöttem el, hogy kinevesselek, majd itthagyjalak, akkor ezt a képet boldogan rombolom le.
Azzal a résszel nem szállhatok szembe, hogy elsőre mindig biztonságosabb a rosszat feltételezni. Különösen képmutató volna, ha ezzel éppen én rukkolnék elő, úgy, hogy közben senkit sem engedek közel. De ahogy érzem, hogy kezét nem húzza el, akkor sem, amikor tenyeremmel érintem az övét, olyan érzésem támad, mintha a világ egy darabkája kerülne a helyére. Egy darabka, amiről nem tudtam, hogy hiányzik.
- Szeretek kockáztatni. Kilencven százalék, emlékszel? - újabb vállvonás, ami amolyan "Én már csak ilyen vagyok" üzenetet hordoz magában.
- Ennyire szereted a diákjaidról is a legrosszabbat feltételezni? - biggyesztem le ajkaimat, mikor felhozza, hogy meg akarja előzni a csalást. Szép, mondhatom!
- Na és honnan tudjam, hogy az a bíró teljesen pártatlan lesz? Elvégre, te is mondtad, ez a te tereped. - noha nem mondom ki, a szabályait már elfogadtam, viszont nem én lennék, ha nem kötekednék picit. Valószínűleg folytatnám is, ha nem nyelném le kishíján a nyelvem, mikor kihúzza magát a vízből, én pedig fejemet elfordítva követem a példát, hogy ne legyen túl egyértelmű, hogy őt figyeltem végig.
- Az Ön vára, szóval válasszon bírót, hercegnő! - még egy kurta meghajlást is produkálok, átadva magam a tanítvány szerepnek, így fejemet lehajtva rejthetem el vigyoromat. Hadd érezze csak úgy, hogy meg fogom könnyíteni a dolgát.

Figyelem a vonásait, nem csak azért, hogy reakcióinak egyetlen mozzanata se kerülhesse el a figyelmemet, de pillantásom válaszok után kutatva falja a legapróbb rezzenését is. Minthogyha arra várnék, hogy ha szavaival nem is enged közelebb az általa rejtegetett kincsesládához, egy mozdulata majd kinyitja előttem az ajtót és beljebb enged. Ha viszont elkapom róla tekintetemet, akár egy pillanat erejéig is, bezárkózhat és sosem tudom meg, mi az, amit egyszerre akar megmutatni, de egyben féltve őriz. Persze, ne múszom meg a  gondolataim között felbukkanó, saját magam ellen irányuló gúny nélkül: Hihető, hogy csakis a válaszok miatt felejtem rajta a szemem. Ezt jobbnak látom ignorálni, már csak azért is, mert ez nem olyan, mintha randiznánk, az sem tartom valószínűnek, hogy egyáltalán akarna tőlem bármit. Amennyit tudok, az sem kizárt, hogy csak valami cirkusszal kapcsolatos dolog miatt akart velem találkozni.
A gondom ezzel csupán annyi, hogy vannak reakciói, amik erősítik a már meglévő kérdőjelek körvonalait, ahogy az sem segít sokat, amilyen hatásokat kivált belőlem. Elsőnek ott van például a mosolya. Semmi sem indokolja, hogy büszkeség feszítse a mellkasomat, amiért én vagyok annak a mosolynak az okozója, mégis feltölti a lényemet, s ellazítja a máskor feszült izmokat. Másodiknak, nem kellene úgy éreznem, hogy fél valamitől, sőt, egyáltalán nem kellene belelátnom semmit abba, hogy lepillantott, ennek ellenére az első megérzésem arra akar sarkallni, hogy biztosítsam róla, nincs mitől tartania. De miért tenném ezt egy idegennel?
- Nem én voltam az oka, nem a hely, és, annyit beláthatunk, hogy a pultos sem olyan borzasztó... - kezdek bele, az eddigiekhez mérten valamivel lassabban, mellőzve azt a játékos, pimasz hangnemet, amit a korábban neki címzett megszólalásaimhoz használtam, hogy átvegye a helyét valami más.
- ... akkor ahhoz lehet köze, amiért ma sor került az első úszóleckénkre. - puha unszolás a válasz felé, ami keveredik a burkolt megértéssel. Az "első" szó sunyi megnyomásával igazából a feszültségét szeretném oldani. Hadd gondoljon pofátlannak, amiért ragaszkodok hozzá, hogy legyen második is. Ezzel valamilyen szinten csak fejet hajtok az ösztönömnek, hogy megpróbáljam valahogy levenni a válláról a félelem terhét.
- A fellépésekhez jól jön a hangzatos név. - vonok vállat, majd szám sarka felfelé görbül, ahogy hozzáteszem:
- És buknak rá a női rajongók.
Fogalmam sincs, ez utóbbit minek tettem hozzá, tekintve, hogy, a fenntartott képpel ellentétben, nem szoktam visszaélni vele. De ezt nem kell tudnia senkinek.
- Először is: eljöttem, és nem azért, mert az a tervem, hogy inalva távozzak. - újra komoly a hangom, míg elmém regisztrálja kezének útját a kézfejemre.
- Másodszor: nem stílusom a menekülés, és fáj, hogy ezt feltételezed.
Csalódottan csüggesztem le a fejem, de bujkáló mosolyom elárulhatja, hogy a legkevésbé sem kell komolyan vennie a bűntudatkeltésre tett próbálkozásomat.
- Nézd... - megfordítom kezemet, hogy így tenyere az enyémmel találkozhasson, támaszt ajánlva számára - ... nem tudom, mi az, ami ennyire nyomaszt, de azt megígérhetem, hogy nem megyek sehova.
Pillantását keresem, hogy lássa, minden egyes szót komolyan gondolok. Majd, mintha villanykörte gyulladna fel a fejem felett, visszatér szemeimbe a játékos csillagás, ahogy végignézek a medencén.
- Mit szólsz egy versenyhez? Ha te érsz előbb a hossz végére, akkor te diktálod a tempót. Akkor avatsz be, bármiről legyen szó, amikor akarsz, semmi nyomás, semmi siettetés. Ha én nyerek... - visszatér őrá a tekintetem és a barna szempárról egy pillanatra lejjebb siklik az arcán.
- ... akkor kérhetek valamit. Feltéve, hogy nem tartasz a vereségtől.
Fejezem be egy kaján vigyorral.