Nem volt soha sem titok, hogy valami nincs teljesen rendben velem. Sokszor éreztem úgy, hogy a fejemben egy olyan háború zajlik, amely felett nap, mint nap egyre kevesebb hatalmam van. Mégis minden egyes alkalommal, amikor Verta-hoz mentem úgy éreztem, hogy a teher a vállaimon könnyebbé válik. A rendszerességet senki és semmi kedvéért nem törtem meg, szinte már a hétköznapjaim részévé váltak ezek az alkalmak. Meg aztán panaszra sem lehetett okom, mert szerencsésnek mondhattam magam Verta-val az oldalamon. Még akkor is, ha nem voltam oda azért, hogy beleszólt a köztem és Fényfúria között kibontakozó dolgokba. Viszont idővel a vak is láthatta, hogy semmi negatívum nincs az egészben. Talán több erőt és energiát is adtak a Fényfúriával töltött pillanatok egy idő után, mint egy alkalom Vertával. Na, de ne értsük félre az alkalmakat inkább már most korrigálom magam, hogy kezelések. Nem. Ez sem segít azon, hogy a fejem egy olyan irányba induljon el, amibe nagyon nem kellene.
Minden szépen kezdett a helyére kerülni szinte már-már gyanús volt, hogy túlságosan is klikkel minden. Igyekeztem a lehető legtöbbet segíteni a központban, habár kétlem, hogy akkor segítség lehetnék valaha is, mint mondjuk Hablaty vagy Astrid, de igyekszem. Szabadabbnak éreztem magam, mint valaha. Mégis a jó nem tarthatott örökké mert hamar felemésztették az éjszakáimat a rémálmok hada amelyben rengeteg tüzet láttam, rengeteg mérges szinte gyűlölködő tekintetet amelyek egyenesen rám szegeződtek. Láttam az embereket gyilkos szándékkal felém közelíteni én pedig nem tudtam megmozdulni. Idővel már az alvást is kerülni kezdtem. Rettegtem az álmaimtól. Talán mert túlságosan valóságosnak érződtek. Ha álmomban megégett a karom, mikor észhez tértem azon a ponton sokkal melegebb volt a bőröm. Így jutottam el odáig, hogy szinte sosem aludtam. Egyedül, ha napközben ott volt Fényfúria, akkor elbóbiskoltam és akkor viszonylag tudtam piheni. Máskor egyáltalán nem. De végül ez a mentsváram is odaveszett.

Ekkor pedig elérkezett a teljes sötétség.

Egyik napról a másikra felszívódott, mintha soha nem is létezett volna. A lakása teljesen üresen állt. Egyetlen egy cucca sem hiányzott mégsem tudtam elengedni az értést, hogy előlem menekült. Talán előbb látta meg azt az őrületet, amivel a tekintetem a tükörben találkozott. Ott volt egy fekete, animációs sárkány, aki pontosan úgy mozdult ahogyan én. Az egész helyzettől az állam kis híján a földet súrolta. Mégis miféle szörnyeteg vagyok?
Az öklöm minden további nélkül landolt az üveg felületén, aminek köszönhetően jó pár üvegszilánk fúródott a kézfejembe, de koránt sem zavart a fájdalom. El akartam üldözni azt, ami a tükör mögött rejtőzött legyen az akármi. Az is lehet, hogy a kimerültség ment az agyamra. Úgy érzem, hogy szépen lassan arra a pontra juttattom magam, hogy magához ölel a teljes kimerültség ahonnan már nem térhetek vissza. De talán abban az állapotban az álmok sem fognak kegyetlenül kísérteni.

Pár héttel Fényfúria eltűnése után már koránt sem éreztem magam fáradtnak. A rémálmok nem tértek vissza vagy talán soha nem is léteztek. Lecsekkolni természetesen nem merem ezért a tükröket meg az ahhoz hasonló felületeket kerülöm. Persze a furcsaságok sorozata ezzel még nem ért véget. Sokszor olyan helyeken ébredek fel, amit nem ismerek. Vannak, hogy teljesen kiesnek napok, amit nem tudok hova tenni. Azt sem tudom kifejezetten, hogy mit vétettem Boun ellen, aki legalább olyan szikrákat szór a szemeivel, mint az álmaimban szereplő alakok. Néhány ember pedig úgy elegyedik beszélgetésbe velem, mintha már régen ismernénk egymást. Pedig nem emlékszem, hogy valaha is találkoztunk volna. De persze a központban nagyon sokan megfordulnak ezért többnyire figyelmen kívül hagyom ezeket a furcsaságokat. De vajon meddig dughatom homokba a fejem?

A láncok amelyek eddig erőteljesen visszafogtak mára már teljesen köddé váltak. Szabadon járok-kelek anélkül, hogy bárki megállíthatna. Persze pihennem még nekem is kell és ilyenkor sajnálatos módon kicsúszik a kezemből az irányítás, amit azonban nem sokkal később önként és dalolva juttatt vissza a birtokomba mindenféle kérdés nélkül. A legjobb pedig, hogy még csak fogalma sincs róla. Habár nem tudom, hogy ő általában miben sántikál, de azzal tisztában vagyok, hogy kettőnk közül nem nekem van félni valóm. Bár tény, hogy a kezünkön már nyoma sincs a sérülésnek, amit okozott, de talán saját magában komolyabb kárt sosem tenne. Meg aztán nem is lenne illendő a megkérdezésem nélkül. Valamennyire illemtudónak tűnik úgyhogy talán meggondolja. Vagy nem. Tekintve, hogy fogalma sincs a létezésemről. Még. Egy napon azonban majd remélhetőleg közvetve üdvözölhetem. Bár a legjobb lenne, ha nem kellene túl sokáig foglalkoznom vele tekintve, hogy az estek többségében nem más, mint egy púp a hátamon. A saját hangulatingadozásai na meg a hülye szokása, hogy éhezteti magát, mint akire már nem vár a holnap sajnálatos módon rám is hatással van. Talán találnom kellene valakit, aki egy kicsit életet lehel belé és nem egy lerobbant testben kell magamhoz térnem. Mert úgy aztán sokkal kevesebb idő jut arra, amit ténylegesen véghez akarok vinni. Nem azért vagyok, hogy közvetve pátyolgassam a lelkét. Bár, hogy miért vagyok? Talán szüksége volt valakire, akiben van elég erő a túlélésre.
Meg aztán ki azaz idióta, aki berezel attól, hogy titkon egy sárkány szunnyad benne?