Mindig szívesen segítek, ha tudok. De tényleg, legyen az fizikai értelemben, vagy akár lelkileg, egy beszélgetéssel. Nem probléma, sosem éreztem annak. Viszont néha megesik, hogy nekem is szükségem van segítségre - bármennyire is próbálom rejtegetni, meg tagadni, hogy ez egyáltalán nincs így. Francokat! Nekem is lehetnek problémáim... sőt, sajnálatos módon vannak is. Még akkor is, ha valószínűleg nem akkorák, mint amekkoráknak látszanak. Akkor viszont itt a kérdés, hogy mégis miért akaszkodjak valaki másnak a nyakába segítségkérés címszó alatt, amikor talán saját magam is meg tudom oldani az ügyes - bajos dolgaimat. Viszont már kimondtam, hogy Jacqueline is segíthetne nekem, úgyhogy nincs menekvés. Nem csinálhatok hülyét magamból... legalábbis az eddiginél nagyobbat biztosan nem. Az már azért túl ciki lenne.
- Köszönöm, viszont azt hiszem, ezt nem tudnánk negyed óra alatt elintézni... sőt, az is simán lehet, hogy egyáltalán nem tudjuk elintézni, csak én szerencsétlenkedek. Úgyhogy ha dogod van, akkor menj csak nyugodtan, nem lesz belőle semmi gond. A csomagot pedig mindenképpen átadom Marconak, efelől nyugodt lehetsz!
Biztosítom újfent mosolyogva a lányt jószándékomról. Tényleg jó lenne valakivel átbeszélni ezt az egészet, de azt hiszem ez nem igazán férne bele negyed órába... azt pedig inkább nem ajánlom fel neki, hogy ha van kedve munka után igyunk meg valamit és akkor segíthet, ha még mindig szeretne, mert... mert a végén még félreérthető leszek. Ő pedig félre is érti, amilyen szerencsém nekem lenni szokott. Na mindegy... így jártam.
Szerencsére elég gyorsan visszaterelődik a szó a bérletre, én pedig ismét magabiztosabb leszek. Munkáról és edzésről beszélni nem nagy dolog, elvégre gyakorlatilag mindig ezt csináltam. Ha meg nem beszéltem róla, akkor az csak azért lehetett, mert én magam is épp edzettem.
- Nem, ha van bérleted, akkor nem kell fizetni a különórákért. Csak beszéld le valamelyik edzővel. Bár ha jól sejtem, akkor te már ki is nézted magadnak Marcot... ugye?
Nem tudom pontosan hányadán is állnak egymással tulajdonképpen. De abból ítélve, hogy hozott neki ajándékot valószínűleg edzőnek is őt kérné fel. Hát... ha bírja a banánt meg az állandó egészséges táplálkozást, akkor áldásom rá, különben sem erőszak a disznótor.

Ha nem kellene bemennem a House of DeVil-be, akkor biztos, hogy megvárnám a férfit és magam adnám neki oda az ajándékcsomagot, de így nem maradhatok. A főnökasszony türelmével nem szeretnék játszani, bármennyire is mondhatom azt, hogy jó a kapcsolatom vele és sosem volt még különösebben összetűzésünk. Így csak megrázom gyengén a fejem.
- Sajnos nem tudom megvárni, dolgozni megyek én is – Ez az élet velejárója sajnos. Pedig szívesen tölteném itt a napot, akár még úgy is, hogy beszállok én is az edzésbe és kipróbálok néhány eszközt. Igaz, nem tudom, mivel is kezdeném, de az biztos, hogy igénybe venném az edzőt. A hős edzőt, természetesen, ha bent lenne. – Viszont egy negyed órám még bőven van, így mondd nyugodtan, mit tudok neked segíteni – Nem törik le a műkörmöm attól, hogy segítek másnak, sőt. Nem esik nehezemre egy kicsit sem.
Mégis úgy érzem, némileg feltartom, hisz az előbbi szavaiból azt érzem, dolga lenne, ahelyett, hogy itt ácsorog velem. Bár gondolom a kíváncsiság is itt tartja, hogy én ki lehetek és miért hozok ajándékot a kollégájának. De az is lehet, hogy nem érdekli.
- Óóó, akkor a különóráért nem is kell fizetni? – Kicsit nézelődni kezdek, majd visszafordulok hozzá, hiszen ez még mindig nem teljesen tiszta. De ha benne van a bérlet árában, az viszont elég jó üzlet akkor és nem feltétlen nekik, hanem azoknak, akik idejárnak. Egy korlátlan bérlet nagyon is jó.

Nem tudom mikor volt utoljára olyan, hogy csak azért keressék bármelyikünket, akár Marcot, akár Fülöpöt, engem meg aztán pláne, mert oda akarnak adni nekünk valamit. Igazából nem is számít, hogy mikor, és most is csak az a lényeg, hogy rám bízták a csomagot, amit aztán el kell majd juttatnom Marconak. Megígértem, megcsinálom. Ennyire egyszerű. Nem kell mindent túlbonyolítani, mert a végén még belegabalyodik abba, hogy kinek mit mondott.
- Nyugalom, nem lesz semmi gond! Egyébként szerintem lassan itt kellene lennie... már ha nem akar nagyon elkésni. Márpedig ő nem csinál olyat túl gyakran. Szóval akár te magad is átadhatod neki, biztosan örülni fog. Vagy... segíthetsz nekem is! Persze nem muszáj, egyáltalán nem szeretnélek feltartani.
Teszem hozzá gyorsan amolyan visszakozásképp. Na igen... vannak helyzetek amikkel nem igazán tudok mit kezdeni, bármennyire is szeretném is, hogy ne így legyen. Viszont segítséget kérni nem szégyen, legalábbis szerintem egészen biztosan nem az. Arról fogalmam sincs, a többiek hogy állnak a kérdéshez. Na meg... tudom, hogy az ilyen kérdéseket valószínűleg leginkább Marcoval, vagy valamelyik másik haverommal kellene megbeszélnem, de Jacqueline is lány. És kitudna többet segíteni egy lánnyal kapcsolatosan, mint egy másik lány? Szóval azt hiszem jobb, ha ezt nem a kollégáimmal szeretném kitárgyalni.
- Ó, ne aggódj! Egyáltalán nem tartasz fel! A kérdésedre válaszolva pedig: a bérlettel korlátlan teremhasználat jár, viszont a különórák külön egyeztetés alapján mennek.

A szavai furcsa mód megnyugtatnak, bár nem is feltételeztem, hogy belenézne a csomagba, mikor az nem az övé. Igaz, a kíváncsiság nagy úr lehet, nem tudom, valóban megállja-e, hogy ne nézzen bele, vagy végül megtörik a jég, de ez nem is tartozik már rám. A csomag leszállítva, a többi pedig megy majd magától. Kezdve a kártyával és a találkozó helyszínnel, amiről még mindig nem tudom eldönteni, jó ötlet-e egyáltalán. Mármint a mai világban már elfogadottnak kéne lennie annak, hogy egy nő elhív egy férfit valahova, azaz kezdeményez, de nem mindenkinek jön ez be. És ha Ő pont ebbe a kategóriába tartozik, akkor most ástam el magam végleg. Nem mintha amúgy máris az esküvőnket tervezgetném, hisz közel sem, de segített rajtam, mikor más nem és meg akarom hálálni neki. Ha pedig ehhez az kell, hogy elhívjam valahova, hát nem riadok tőle vissza.
- Ez kedves tőled! És mertem remélni is. Nem mintha állami titkok lapulnának a díszes csomag alatt – Nevetek. Igyekszem oldani a saját feszültségemet ezzel és be is jön, azt hiszem.
- Velem nem sűrűn. Vagyis mondhatni, még egyszer sem voltam ennyire ügyetlen és figyelmetlen egyszerre. Azóta százszor jobban figyelek, ha nem ezerszer… - Ismét sokat fecsegek teljesen feleslegesen. Biztos, hogy feltartom, mégsem akar hanyatt-homlok menekülni.
A nagy zavaromban elfelejtek bemutatkozni, amit most pótlok is gyorsan. Aztán visszahúzom a kezem és leengedem magam mellé.
- Valamikor pedig tényleg így van – Nevetek. Igaza van, akárhonnan nézem. – De egyébként nem akarlak feltartani. Vagy nem tudom, hogy megy ez nálatok? Aki bérletet vesz, azok külön órát is kapnak tőletek? Vagy ezt külön kérni kell? – Tényleg érdekel, tekintve, hogy nem jártam nagyon edzőterembe eddig. Ha már itt tartunk, kíváncsi lennék, hogy Neki, a hősömnek mennyi vendége lehet, akivel foglalkozik.

Valahogy furcsán bizonytalannak tűnik szegény lány. Kicsit olyan... olyan, mintha elveszett lenne. Hogy az edzőteremben veszett el, a gondolataiban, vagy magában a világban azt nem tudom... de nem is szándékozom rákérdezni, mert az meg milyen dolog már? Olyat nem csinálunk... normális ember legalábbis egészen biztosan nem. Én pedig a normális emberek közé sorolom magam. Az már más kérdés, hogy egyrészt milyen alapon, másrészt pedig hogy igazam van - e. Ebbe most inkább ne menjünk bele, hogy ki mennyire normális... valószínűleg mindenki jobban jár így. Főleg mert az ismeretlen lány - akiről időközben kiderül, hogy Jacquelinnek hívják - azt mondja, még dolga van, csak oda akarta adni a csomagot Marconak.
- Rendben van! Akkor nyugodtan add csak ide nekem, majd átadom neki. Megígérem, nem nézek bele!
Ha valamivel hirtelen nem tudok mit kezdeni, akkor valószínűleg elviccelem. Pontosan ez a helyzet következik be most is. Már csak azt remélem, hogy nem lesz túl kínos a szituáció. Habár magamat ismerve szinte biztos, hogy hiába reménykedek ilyesmiben. Azért reménykedni még lehet, nem? Na ugye!
- Semmi gond, tényleg! Ez mindenkivel előfordulhat!
Kedvesen, megnyugtatón mosolygok rá és megrázom a felém nyújtott kezét. Hát, ez is jól kezdődik, az egyszer biztos.
- Igen, elég sokan szoktak lenni, nem panaszkodhatunk. De a te módszered se rossz... a futás is elég hasznosnak tud bizonyulni. És most nem arra gondolok, hogy szégyen a futás, de hasznos...
Na tessék, megint kezdődik... nem hiszem el. Azt hiszem, amikor már magamnak is kezdek sok lenni, ott már baj van. Akkor most kijelenthetem: most már kezd baj lenni... ha így folytatom, akkor hamarosan elegem lesz magamból, az pedig veszélyes helyzeteket képes szülni.

Lehet át se kéne adnom a csomagot. Ha eljut hozzá a csomag és a hírem, talán tényleg butaságnak gondolja majd. Vagy semmiségnek. Vagy a kettőt együtt. Ám végül átnyújtom a csomagot a számomra ismeretlen srácnak. Kedvesnek tűnik és megnyerőnek, de valamiért ő mégsem hoz úgy lázba, mint az, aki segített.
- Nem, igazából sietek. Még ezernyi dolgom van, csak ezt akartam odaadni neki, mert úgy gondoltam, ez kijár azok után, amit tett. – Magyarázom a csomagra pillantva olykor, majd felnézek a fiúra. Kissé ideges vagyok, vagy nem is tudom, hogyan magyarázhatnám. Sosem voltam egy ajándékozós fajta, de az biztos, ha valaki egy fiúnak ad valamit, az többlet jelentéssel bír. És nem tudom, Marco mit is fog szólni ehhez.
- Oh, én Jacqueline Wilde. Ne haragudj, elfeledkezek itt a jó nevelésről lányos zavaromban – Még a kezemet is nyújtom, hogy hivatalosabb legyen a bemutatkozás, de ha ő nem nyújtja, le is engedem a kezem.
Mivel azt mondta, nemsokára ideérhet Marco, így a lábam gyökeret vet és nem mozdul, szóval azon kezdek gondolkozni, mit mondhatnék. Apám mellett megtanultam már a bájcsevegés fortélyait, de mégsem érzem az erősségemnek. Olyan, mintha nem adhatnám olyankor önmagam.
- És, sokan igénybe veszik az edzőtermet? – Érdeklődöm, de mielőtt reagálhatna, folytatom. – Én magam inkább a futás híve vagyok, de azt legalább minden nap űzöm. – Lényegtelen infó, de több a semminél.

Kíváncsi tekintettel nézek végig a csomagot szorongató lányon. Nem tudom, miben segített neki Marco, mert nem sokat mondott el, de... ha ajándékot hozott neki, akkor biztosan nagy segítség lehetett. Vagy csak adott neki valami egészséges kaját, ahogy azt ő szokta néha... Komolyan, néha nem tudok elmenni Marcon! Minek nézi ő az embereket? Majomnak? Vagy nyúlnak? Egyik rosszabb alternatíva, mint a másik, és még így is csőstül jönnek hozzá a vendégek. Mi a fene? Valamit nagyon tud, az egyszer biztos.
A lány egy pillanatig nem reagál, és már kezdek aggódni, hogy esetleg rosszul lett, vagy annyira megijesztettem, hogy még a szava is elállt tőlem - pedig egyáltalán nem vagyok ám ijesztő -, de szerencsére  semmi ilyesmi nem történt, én pedig megnyugodva eresztem ki tüdőmből a levegőt. Egy apró mosolyt eresztek meg felé, és átveszem a csomagot. Jól sejtettem, tényleg Marconak szánja.
- Persze, nagyon szívesen átadom neki. Na és egyébként mi járatban errefelé? Segíthetek valami másban is esetleg? Ha gondolod megvárhatod amíg beér... azt mondta, próbál sietni. Szerintem lassan itt kell lennie. Persze ha sietsz valahova, akkor semmi gond, majd megmondom neki, hogy kerested.
Őszintén szólva fogalmam sincs, mit hozott Tarzannak, de eszem ágában sincs megnézni. Nem az én csomagom, nem az én dolgom. Én annyit tudok tenni, hogy átadom neki az ajándékot, illetve megvárom a lánnyal, hogy beküzdje végre a hátsóját a konditerembe. Mellesleg.... most jut eszembe, hogy fogalmam sincs, hogy is hívják a lányt, ráadásul én sem voltam eddig a jólneveltség mintapéldánya, úgyhogy... igazából egy szavam sem lehet.
- Elnézést, de... azt hiszem, még be sem mutatkoztam! Caleb Hale vagyok, de nyugodtan hívj csak Calebnek.

Kinevet majd vagy kinevet? Nem is kérdés ez igazán. Az, hogy segített, semmit sem jelent, azon túl, hogy kedves és figyelmes másokkal szemben. Nem azért segített, mert bármi is lenne köztünk… hisz akkor találkoztunk először. Mégis a kezemben szorongatok egy kis ajándék tasakot, amibe belepakoltam néhány apróságot. Van benne egy tábla csoki, egy minőségi sál a hidegebb napokra a House of DeVilből, igaz, nem tudhatom, hogy hord-e egyáltalán ilyeneket, és mindezek mellé még odapakoltam egy köszönő kártyát. Nem is olyan sok, így belegondolva. De hogy át tudom-e adni vagy átadom-e egyáltalán, vagy fogom magam és hátat fordítok neki, amint meglátom, az még számomra is rejtély.
Beljebb lépek az edzőteremben. Ismerős minden múltkorról. Érdekes, hogy bár nem áll távol tőlem a sport, az edzőteremben nem nagyon jártam még. Valahogy a futás és a biciklizés nekem pont elég. Kíváncsian nézelődök, szemeimmel kutatva Marco-t, hátha megpillantom, mikor egy másik férfi támad jóformán be. Segíteni? Lefagyok, mielőtt reagálnék.
- Szia! Nem, vagyis tulajdonképpen… - Kezdenék bele a magyarázkodásba, hogy kit is keresek, de megelőz. Nincs bent? Pechem van vagy pechem van? Sóhajtok. – Oh. – Szomorúan lebiggyesztem ajkaimat egy pillanatra. – Igazából, ha át tudnád neki adni ezt az apróságot… tudni fogja, miért kapja. Ha másból nem, akkor abból rájön, amit kap – Vállat vonok és átnyújtom neki lassan a kis ajándék tasakot. Már csak abban kell reménykednem, hogy jóban van Marco-val és nem az ősi ellenségének adom át ezt a személyesnek mondható ajándékot. – Bár… biztos mesélt a béna csajról, aki az edzőterem bejáratától néhány méterre majdnem a bokáját törte – Elmosolyodok, fel is nevetek.

A múltkori mentőakció után igyekszem nem túlságosan elkalandozni a gondolataim között. Nem mondom, hogy könnyen megy, de azért igyekszem tartani magam, és nem bajba kerülni. Az senkinek sem lenne jó. Persze, a "Segíts magadon, Isten is megsegít" hozzáállás is működőképesnek bizonyulhat néhanapján, csakhogy... mi van akkor, ha épp nem ér rá az én ügyeimmel foglalkozni? Akkor azt hiszem, bebuktam az egész attrakciót, és oldjam meg egyedül, ahogy akarom. Meg persze ahogy tudom. Hát, akkor már jobban járok, ha nem próbálkozom semmi ilyesmivel. Viszont dolgozni akkor is el kell menni, úgyhogy összeszedem magam és bekocogok az edzőterembe. Az edzés sosem árt, ugyebár.
Ezt mások is így gondolják, mert mire beérek, addigra már egész sokan nyüzsögnek az épületben. Köztük a múltkor látott lány is. Aki, ha jól emlékszem, akkor Tarzan vendége volt. Kíváncsi vagyok, mit keres most itt... ha minden igaz, akkor Tarzan azt mondta, hogy ma nem lesz bent, mert valami sürgős elintéznivalója akadt. Biztos be kell vásárolnia banánból, vagy nem is tudom. Tudom, tudom... ez most kicsit gonosz volt tőlem, de nem tudom megérteni ezt az egész egészséges táplálkozás mániáját. Persze, fontos az egészséges, kiegyensúlyozott étkezés, de a fenébe is, nem lehet mindent egy lapra feltenni! Bármennyire is ezt akarja elérni. De mindegy, nem szeretném senkinek sem elvenni a kedvét az edzőterembe járástól, így aztán nem okoskodok, viszont azt látom, hogy a lány mintha nagyon keresne valakit. Valószínűleg Tarzant - ezek szerint neki nem szólt, hogy ma nem lesz bent? Még az is lehet, hogy elfelejtette.
- Üdv! Segthetek? Ha a kollégámat keresi, akkor rossz hírrel kell szolgáljak, ma valószínűleg nem lesz bent, vagy csak később. De ha tudok valamit segíteni, akkor szívesen, állok szolgálatára!
Lépek oda egy halvány, kedves mosollyal a lányhoz. Tényleg nagyon szívesen segítek, ha tudok, csak előbb derüljön ki, hogy mégis mi a helyzet.