Kezdtem azt érezni, hogy lassan elveszítem a józan eszemet. Nem tudom, hogy hova tűnhetett el a könyv, de már az a pont is egyre közelebbinek tűnt, mikor saját magamat hibáztatom. Igazából ki mást is hibáztathatnék? Az én felelősségem itt minden így a legkevesebb lenne, hogy odafigyelek mindenre, de mégis szem elől tudtam felejteni egy könyvet.
Elmondhatatlanul fel tudott húzni Maverick is, hiszen kirúgással fenyegetett, bérmegvonással. Mintha nem tudná, hogy mennyire szívemen hordom az egész könyvtár sorsát és benne minden egyes kötetét. Szinte betegre aggódtam magam, hogy mégis hova keverhettem el. Ha elvitték, akkor annak fel kellett kerülnie a listára. Ugyanakkor egyiken sem volt. Nem lehetek itt minden egyes pillanatban, hogy figyelemmel kövessem a történéseket, hiszen én magam is emberből vagyok. Viszont azt senkitől nem nézném el, ha elkövetne egy ilyen hibát. Hatalmam senki sorsa felett nincs, de az egyszer biztos, hogy egy ilyen galiba után nem hunynék szemet senkinek a hibája felett. Még akkor sem, ha elismerem, hogy mindenki hibázik. Ha nem jegyzi fel legalább szólhatott volna, de semmi nyoma nincs. Mintha köddé vált volna a könyv és a benne rejtőző történet is.  
Már az asztalom rendszerezettsége is idegesíteni kezdett, amire az utóbbi időben még jobban odafigyeltem, hiszen megjegyzést tett rá a drága főnököm holott kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy rendben tartsam az asztalomat. Eleve az azt beterítő káosz a könyv eltűnésének következménye volt.
Már kis híján kezdett elhagyni a remény, hogy meglelem, amikor egy újabb személy érkezett a könyvtárba. Mosollyal az arcomon üdvözöltem készen arra, hogy az érzéseim ellenére a lehető legjobb formámat hozzam.
- Jó napot kívánok, miben segíthetek? - Egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni, amikor megpillantom a kezében lévő kötetet, amit nemes egyszerűséggel tesz le elém. - Csak visszahoztam, amit legutóbb kikölcsönöztem. - Szinte kis híján kiestek a szemeim a helyéről és közel álltam ahhoz, hogy megcsípjem magam, mert kezdtem azt hinni, hogy álmodok. Nem lehet, hogy ilyen "könnyedén" az ölembe pottyanjon. - Elnézést, de mikor kölcsönözte ki pontosan? - Teszem fel a kérdést és szinte nagyon közel állok ahhoz, hogy örömömben ugrálni kezdjek. Mondhatni életmentő ez az idegen. Legalábbis az idegeimnek jót fog tenni. - Pár napja volt szerencsém egy kedves hölgytől. Miért talán valami elmaradt? - Elkezdett azon járni az agyam, hogy mégis kiről beszélhet, de nem akartam túlságosan sokáig a gondolataimba merülni így nem raboltam egyikőnk idejét sem tovább. - Nem, dehogy. Remélem nagyon élvezte a történetet. - Az legalább valamennyire elmosná a keserű emlékét a lelkemben tomboló viharnak.
Egy darabig míg elbeszélgettem vele miközben elintéztük az összes papírmunkát amelyet kétszer is ellenőriztem, hogy pontos legyen. Majd miután távozott úgy öleltem magamhoz a könyvet, mintha csak egy elveszett gyermekem lett volna.