Gondosam ügyeltem az időre, közeledve az indulás időpontjához már-már percenként pillantottam hol a mobiltelefonomra, hol pedig az asztalomon álló órára - flancosabb nevén: időjárás állomásra, ahogy Anyukám nevezte, amikor hetekkel korábban nekem ajándékozta -, hogy biztosan el ne késsek.
A múltkori, kellemetlen felfedezés után - már azt illetően, hogy az utóbbi időben a munkába temetkeztem és meglehetősen elhanyagoltam a barátaimat - elkezdtem próbálkozni, kicsit felfrissíteni azokat a kapcsolatokat, amiket mellőztem, még ha nem is látványosan. Ezt pedig Damieval kezdtem, akivel még együtt koptattuk az iskola padjait. Ugyan legjobb barátoknak nem neveztem volna magunkat, de határozottan jóban voltunk és azt is tudtam, hogy ő azon kevesek egyike volt, aki megértette a viselkedésemet.
Legalábbis szerettem volna ebben hinni.
A telefonbeszélgetés alapján pedig így éreztem. Nem volt elutasító, mintha még örült is volna az ajánlatnak, hogy fussunk össze valahol - egy kis cukrászdában, ahol viszonylag olcsó, mégis finom volt a kínálat - egy kis beszélgetésre, lelkizésre vagy éppen arra, amire szüksége volt mind a kettőnknek. Nekem például arra, hogy időt töltsek nos… másokkal is, akik nem a Központhoz vagy éppen a családomhoz kötődtek.
Pontosan ezért, abban a percben, ahogy a telefon és az óra - időjárás állomás - is óra-felet mutatott, mindent eldobtam, ami a kezem ügyében volt - nyilván csak képletesen - és már indultam is. Noha bőven volt időm odaérni, semmi esetre se szerettem volna a véletlenre bízni a dolgot. Most semmiképpen sem. Alapvetően pedig nos… az más tészta volt, hiszen sok dologgal vádolhatnak, de a pontosság nem volt ezek között. (Persze, ha a papírokról volt szó az más, ott mindig betartottam a határidőket. Mindig.)
Korábban érkeztem a megbeszélt helyre, ebben azonban nem volt semmi meglepő. Amíg a fiú felbukkanására vártam zenét hallgatva, előre hátra hintáztam.
- Damie, itt vagyok! - emeltem magasba a kezem, kevesen integetve neki, amit megláttam. Kicsit sem visszafogva magam, természetesen, hogy bizonyosan észre vegyen. - Annyira örülök, hogy el tudtál jönni - léptem hozzá közelebb széles mosollyal, gyorsan megölelve őt, ezzel is jelezve a viszontlátás élvezetét. - Olyan régen találkoztunk - sóhajtottam bűnbánóan, amint hátra léptem -, mesélj mi történik veled mostanság! Semmit se hagyj ki, mindent tudni szeretnék, amit megosztanál velem - csacsogtam tovább, miközben vadász üzemmódba kapcsolva már azt néztem, hogy hol lenne a legideálisabb helyet foglalni. Persze, ha ő már kinézett valamit, akkor követtem.
Figyelnem kellett arra, hogy ne mindig én irányítsak. Vagy csak akarjak.