Eljön az a pillanat, amikor az elméd egy gátat épít, hogy megóvhasson a múlt keserves emlékétől. Mindezt azért teszi, hogy megóvja a lelkedet az esetleges sérülésektől. A remény azonban soha nem veszik el. Lehet, hogy az emlékképeim már teljesen köddé váltak a fejemben furcsa érzések öveznek a családommal kapcsolatban. Nem emlékszem rájuk, de nem is engedtem el őket. Ugyanakkor ott van bennem egy rejtett megnyugvás, hogy engedd el.
Szerencsésnek mondhatom magam azért, hogy nem vagyok egyedül a világban. Nem tudom, hogy hol lennék most Tong nélkül. Befogadott pedig egyáltalán nem volt kötelessége mégis úgy tekint rám, mintha csak a családja részese lennék. Ami persze nem csak belőlem áll, hiszen Boun-t is felkarolta velem együtt. Természetesen az otthonért, a tökéletes biztonságérzetért, amit a számunkra nyújt igyekszünk ott segíteni, ahol csak tudunk. A házimunkát tökéletesen felosztjuk egymás között, sokszor még meg is cseréljük a szerepeket. Az egyetlen dolog, amit sosem vállanék az a főzés. Nem kell többet mondanom annál, hogy kettőnk közül határozottan ő ért jobban hozzá. Ugyanakkor apróbb, előkészületi szerepeket szívesen vállalok. A késsel még egész jól bánok. De nem annyira, amikor Boun is a közvetlen közelemben van. Olyankor valahogy, mintha kocsonyaként remegnék magam sem tudom miért. Hiszen mindig közel vagyunk egymáshoz, de néha egy-egy érintése rettenetesen összezavar.
Ha valamit még ennél is jobban gyűlölők, akkor az nem más, mintha lenéznek rám. Tudom, hogy nem vagyok a legnagyobb termetű és ennek tetejébe még igazán ártatlan arcom is van, de mégis fel tud bosszantani, amikor túlságosan ártatlannak hisznek. Ugyanakkor kénytelen vagyok ezt valamilyen szinten el-el viselni, hiszen idővel megtanultam az előnyömre használni. Nem volt túl egyszerű művelet tekintve, hogy utálom, ha gyengének néznek. Nem félek sosem bepiszkolni a kezemet nem hiába csentem már el lehetségesen egy-két dolgot a múltam során. De az is lehet, hogy nem. Az igazságot csak én tudhatom.

A múltad pedig nem változtathatod.

A művészet valahogy mindig is vonzott engem. Amióta csak az eszemet tudom szerettem rajzolgatni. Ha a szüleimre nem is igazán emlékszem, sem a gyerekkoromra úgy érzem, hogy a rajzolás egy olyan kifejezésforma a számomra, amely mintha az egész életemben jelen lett volna. Talán ezért is imádok zenét hallgatni. Ennek köszönhetően ismerkedtem meg Pipaccsal és Ágassal, akiken habár segíteni szeretnék, de néha még magamon sem tudom, hogyan tudnék segíteni.

A jövőd a te kezedben van.

Jelenleg egy aprócska élelmiszerboltban dolgozom, hogy valamivel pénzt kereshessek, amivel nem mondhatnám, hogy nagy támogató erő lennék, de mindent meg teszek annak érdekében, hogy jobb jövőjük lehessen. A kevés is több, mint a semmi. Egy napon azon remélem, hogy majd egyikünk sem lesz ennyire rászorulva a legutolsó pénzérmére is és majd lehetőségünk lesz egy szebb jövőben ébredni.