A kávézóban ücsörögve nem láttam mást, csak nevetgélő, boldog párokat, amitől valahogy elfogott a magány. Az egyedülléttel nem volt soha problémám, szerettem a csöndet, olyankor oda tudtam figyelni a gondolataimra, nyugalom árasztott el, de ez valahogy más volt. Talán azért, mert újabban soha nem voltam egyedül, még a tükörben is ott volt egy különös figura. Vagy csak Fehér Nyúl miatt volt az egész.
Hiába próbáltam elfelejteni a lányt, ha szinte minden nap láttam, ott volt a közelemben, rám mosolygott és beszélt hozzám. A szívem néha kihagyott pár ütemet, majd hevesebben kezdett el verni, s olyankor verejtékezni kezdett a homlokom, forgott fejem a világ, mint aki épp szívrohamot készül kapni. Öreg voltam én már ehhez. A múltban volt épp elég romantikus élményem, nem egy nőt veszítettem el, általában az én hibámból. Nem akartam sem magamat ilyen fájdalomnak kitenni, sem Fehér Nyulat. emiatt talán aggódnom sem kellett, nem hittem, hogy ő ugyanúgy érezne, mint én. Nem volt esélyem nála, de azért szívesen messze küldtem volna a hozzá fűződő érzéseimet.
Felsóhajtottam, eltoltam magamat az asztaltól, és komótosan feltápászkodtam a székből. Nem akartam többé egyedül lenni. Az új előadásban én nem vettem részt, kevés szereplős volt, ami egy szabadnapot jelentett volna, mielőtt holnap újra terítékre kerül az egyik előző darab, de nem tudtam, mi mást kezdhetnék magammal. Megragadtam a bőrkabátomat a szék támlájáról, és elindultam a színház irányába.
A közönségben ülni egész más élmény volt, egy teljesen új világ tárult az ember szeme elé. Fehér Nyúl látványa is más volt, valahogy onnan nézve még inkább elfogott a szokásos érzés, mintha lángok nyaldostak volna belülről. Egyszerre volt csodálatos és fájdalmas. Talán a távolság tette, hiszen minél távolabb van valami, az emberek annál inkább vágynak rá. De én nem vágytam a lányra, mert tudtam, mennyire nem működne a kapcsolatunk, nem csak a korkülönbség miatt. Ő másképp nézett rám, ráadásul jobbat érdemelt. Távolról szerettem, mert így volt helyes.


A másnapi előadásunk után fáradtan huppantam le a székre, leemeltem a kalapot a fejemről, és vártam, hogy a tükörben a furcsa, rajzolt alak is ugyanígy tesz a díszes fejfedőjével. Viszont nem volt ott, helyette a saját, fáradt arcomat pillantottam meg, ahogy ott ülök a jelmezben, csalódott tekintettel. Újra elöntött a magány, ami az utóbbi időben túl sokszor ütötte fel a fejét. Nem tetszett, hiszen én nem erről az oldalamról voltam ismert, inkább a furcsa vicceimről, meg a spontán ötleteimről, vagy arról, hogy mindig tartok teát az öltözőmben. Inkább felkeltem, eltávolodtam a tükörképemtől, és még mindig jelmezben léptem ki az ajtón.
Alice öltözője felé vettem az irányt, de el sem kellett odáig sétálnom, a folyosó közepén botlottam bele.
- Áh, a lány, akit kerestem! - kiáltottam rá, mielőtt még odaértem volna közvetlenül elé. Arcomra széles vigyor költözött, hiszen Alice volt nagyjából az egyetlen, aki igazán megértett. Mintha a lelki társam lett volna, csak nem romantikus értelemben. A magányosság hirtelen már csak fakó emlék volt, ahogy Alice kedvesen rám nézett, és a színdarabról kezdtünk cseverészni.


✦ Ha a kalapomat rárakom valakire, ugyanolyan fura, már-már őrült gondolatai lesznek, akárcsak nekem.
✦ Amint az emlékeim teljesen visszatérnek, az őrület jelei is meg fognak mutatkozni rajtam.
A képesség 1 lezárt játék után aktiválódik, tehát a 2. játékban.