Ez alap – a mosolygás. Nem, egyáltalán nem megerőltető. Szeretem a vendégeimet, és félreértés ne essék, nem csupán egy-egy malacperselyt vagy pénzeszsákot látok bennük, akiken majd meggazdagodok. Ugyan, kérem! Egyszerűen arról van szó, hogy szeretek velük kontaktba lépni, ezért is van az, hogy, ha nem muszáj, akkor nem gubbasztok az irodámban, csak akkor, amikor az áruval-, meg a klub pénzügyeivel ténykedem. Sokkal jobban szeretek én annál emberek között lenni, semmint, hogy odabentről, a ’palotámból’ figyeljem őket, és a történéseket.
- Rendben, máris készítem – és már perdülök is az italokkal roskadásig pakolt polcok felé, hogy lekapjam róla a tequilát meg a cointreau-t. A pult alatti szekrényből shakert veszek elő, a fagyasztóból jeget, mely a pohárba-, és a shakerbe is kerül. Kimérem a minőségi alkoholokat, és, bár nem készítek sokszor ilyet, még azért emlékszem rá, hogy hogyan kell tökéletesre keverni a koktélt. Félbevágok egy citromot, és a frissen facsart levét adom a keverékhez, kínosan ügyelve rá, hogy még véletlenül se kerüljön bele mag, aztán összerázom.
- Igen, én volnék, teljes életnagyságban – és még rá is kacsintok a hölgyeményre. – Te pedig...? – hát, szégyen, nem szégyen, nem emlékszem rá, hogy valaha is beszéltünk volna, és annyian azért mégis csak megfordulnak itt, hogy ne emlékezzek minden egyes arcra. – Örülök, hogy így gondolod – és igazából csak most derülök fel igazán, mert ezt iszonyatosan jól esik hallani. - Jártál már itt máskor is? – kérdezem, miközben kiöntöm a pohárból a jeget, és sóval crustázom. – Bocsáss meg, de páran megfordulnak itt nap, mint nap... – azt, mondjuk, tudom, hogy mostantól kezdve nem felejtem el sem a hölgyemény arcát, sem a nevét. A pohárba öntöm a koktélt, és lime karikát biggyesztek a pohár peremére. – Parancsolj, egészségedre! – csúsztatom a pulton felé az italt.
A kérdését hallva félmosolyra görbül ajkam egyik szeglete.
- Ha még csak a pénzről lenne szó! – legyintek, és szélesen elmosolyodok. – Igazából az csak a jéghegy csúcsa – vonom meg szép ívű vállamat. – Igazság szerint mindent kilogisztikázni az, ami nem olyan egyszerű, mint azt sokan gondolják. Ebben persze benne van az is, hogy az ember okosan gazdálkodjon a rendelkezésére álló pénzzel, de kézben tartani, és egyben tartani mindent is, na az az, ami időnként embert próbáló tud lenni.
Következő szavait hallva kissé felszalad a szemöldököm.
- Hiszen reklám az mindig volt, van és lesz – ahogy kereslet is van rá. Persze, valahol sejtem, hogy a konkurenciára gondol, de az élet minden egyes területén, előbb vagy utóbb, bele fog botlani konkurensekbe. – Oh, hát, mi szívesen látunk – még mindig rá mosolyogva. – Ahogy elnézem, most épp mindenki jól elvan – hordozom végig pillantásomat a Club vendégein.

Amikor az ismeretlen ismerős valamiféle kecses nagymacskához hasonló, ügyes mozdulattal csusszan fel a bárszékre, már felhívta magára a figyelmet. Első körben akkor, amikor belépett, és azért, mert csinos (de még mennyire, hogy az!). Aztán meg azért, mert egyébként nagyon nem illik ide, ebbe a közegbe. Nem azt mondom, hogy az Outcasts’ egy lepukkant, romos, rock kocsma, de azért nem is a vendéglátóegységek etalonja, melyet iskolapéldának hoznak fel a tankönyvekben. Van még mit tenni vele, ahhoz kétség sem fér, de van még elég időm is – és elég tartozásom is ahhoz, hogy ne akarjak most, azonnal nekiállni felszedni, leszedni a nem tetsző részeket, meg felújítani ezt-azt. Nem egy nívós hely, de otthonos, és én kezeskedem a felől, hogy, aki ide betér, az biztonságban van, nem eshet semmi baja. A törzsvendégek amúgy sem az egymásnak ugró fajták, aki meg nem viselkedik, annak kint tágasabb.
Összeszedem az üres poharakat, és korsókat az asztalokról, hogy az ott ülők kapásból leadják a következő kör rendelést is. Szeretem ezt a nyüzsgést, a hétvége felé közeledve mindig felpezsdül az élet, fellendül a rendelés és a kiszolgálás, és mindezekkel egyenes arányban nő a bevétel is. Egyelőre Tae-vel dolgozunk édes kettesben, de, valószínűleg hamarosan befut Ren is.
A pult mögé lépve lerakom a kezemben tartott tálcákat, amiken egészen idáig egyensúlyoztam a poharakat, amiket most a mosogatóba is teszek, és csak az után foglalkozom velük, hogy minden figyelmemet a túl félen üldögélő, és türelmes(nek látszón) várakozó hölgynek szenteltem.
- Jó estét! – mosolygok a fiatal nőre. – Mivel szolgálhatok? – kérdezem, az üvegeket vizsgáló tekintetét keresve, és várva a feleletét.