Rooney & Rosemary

I'm here to support you (and sorry for being late)

Be kell ismernem, nem értem, hogy mi történik a pályán, hiszen arra a gyorstalpalóra tudok csak hagyatkozni, amit Rooney valamelyik nap írt nekem. Foghíjas tudásom azonban nem gátol meg a hangos szurkolásban és kalimpálásban – ezt a képességet tökélyre fejlesztettem, amikor Ivy focizott -, de azt hiszem, pár emberre így is a frászt hozom a drukkolásommal.
Széles mosoly ül ki az arcomra, amikor észreveszem, hogy Rooney nekem integet, így még magasabbra ugrándozva rázom a sálat, amelyet neki készítettem. Egy pillanatra felmerül bennem a gondolat, hogy talán vissza kellene fogni magamat, mert a végén még kivezetnek a teremből, de arra jutok, hogy a kis barátnőm megérdemel minden támogatást. Így kivételesen nem vagyok tekintettel az engem körülvevő emberekre, hiszen Rooney-nak szüksége van a biztatásomra. Lehet, hogy ez a viselkedés egy picit önző a részemről, sőt, biztosan nagyon önző a részemről, de ráérek bűntudatot érezni azután, hogy véget ér a mérkőzés.
Amikor szívecskét formál a kezeivel majdnem elolvadok, és a sálat a nyakamba ejtve állok fel a hátam mögötti ülésre, és az ujjaimmal szintén szív alakot formálok. Itt már elcsípem a mellettem álló apuka rosszalló tekintetét, így zavart mosollyal lépek le az ülőalkalmatosságról, sőt még le is porolom magam után.
- Elnézést, nem szoktam így viselkedni, de az a lány ott a barátom, és most találkozunk először személyesen, szóval csak szeretném, ha tudná, hogy itt vagyok, drukkolok neki – tűröm el a hajtincseimet magyarázkodás közben, aztán amikor ismét megindulnak a tekintetemet akkor sem veszem le az alakjáról.
Továbbra sem vagyok tisztában a szabályokkal, de ez nem akadályoz meg abban, hogy jól érezzem magam, hiszen a mai nap szerintem mindkettőnk számára fontos, és örülök, amiért elhívott, így együtt osztozhatunk ezeken a pillanatokon, akkor is, ha én nem vagyok a pályán.
Azt azonban nem tudom megállni, hogy ne öntsön el a harag, amikor egy termetes fiú meglöki Rooney-t, így fújjolni kezdtem a srácot, néhányan pedig velem együtt fejezik ki a nemtetszésüket. Végül mély levegőt veszek, és arra az elhatározásra jutok, hogy majd a meccs után elcsípem azt a fiút – nevét is, mezét is megjegyeztem -, hogy szépen elbeszélgessek vele arról, mit is jelent a sportszerű játék.
A srácnak az a hatalmas szerencséje, hogy Rooney csapata így is nyer, és nem tudok a tömegen keresztül átfurakodni, hogy elcsípjem a grabancát, és most azonnal átbeszéljem vele a történteket. Inkább csak sodródom az embertömeggel, eleinte meg sem próbálok küzdeni vele, hiszen tudom jól, hogy Rooney még biztosan beszélget egy kicsit a barátaival meg átöltözik, azonban, amint kijutunk az előtérbe, próbálok egy olyan pontot találni, ahol nem sodorhatnak el magukkal az emberek.
- Hékás! – kiáltok a fiú után, aki bántotta Rooney-t, azonban szerintem nem esik le neki, hogy hozzászóltam, ugyanis néhány méterrel odébb halad el előttem a társaival, így kicsit meglepetésként ér, ahogy a barátnőm sikoltozva a nyakamba ugrik.
Hangos elnevetem magam, miközben alaposan megszeretgetem őt. Ölelés közben örömömben én is topogni kezdek egyhelyben, és nagyon sokáig nem is eresztem el a lányt. Annyira örülök, hogy végre nem csak egy felhasználónevet láthatok, hanem itt van húsvér formában is.
- Jaj, ne butáskodj már! Oké, kicsit elkéstem egy kis baleset miatt, de sose hagynám ki a meccsedet! – toltam el magamtól hatalmas vigyorral, hogy alaposan megnézhessem magamnak. Mielőtt elköltöztem volna, meg sem fordult a fejemben, hogy ebben a városban ismerős arcokkal is összefuthatok. Az a tény is meglepett, hogy Ethan a munkatársam lett, de az sem volt elhanyagolható tény, hogy Rooney is itt élt. Már az ő jelenlétük miatt az átlagosnál is pozitívabban álltam neki az itteni életem felépítéséhez.
- Néztél már tükörbe? Olyan csinos vagy! Ugye nem sérültél meg nagyon, amikor neked mentek? – A lelkendező hangnem hamar átcsap aggódó anyukásba. Esküszöm, ha legközelebb látom azt a srácot, akkor egy forrócsoki mellett úgy, de úgy kioktatom arról, hogy miként kell lányokkal bánni, aztán az anyukája sem ismer majd rá.
- Ugyan, semmi gond, megszokhattad volna, hogy én is állandóan pörgök! – ölelem meg hirtelen még egyszer, hiszen tényleg nagyon fontos személy volt az életemben még akkor is, ha eddig több száz kilométer választott el minket egymástól.
- Neeem, nem unatkoztam, igaz, nem teljesen értettem, hogy mi zajlik a pályán, de azt felfogtam, hogy megnyertétek, úgyhogy szívből gratulálok hozzá! – kuncogok, miközben megfogom a sál két végét, és a nyakába akasztom.
- De, egy kicsit megéheztem, egészen messziről jöttem, szóval, ha ismersz valami helyet a környéken, akkor beülhetünk oda. Közben pedig mesélj nekem! Milyen ez a városrész? Milyen volt a hangulat a meccs után? Hogy vannak a barátaid és a testvéred? – bombázom a kérdéseimmel. Megigazítom a táskám pántját, de egyelőre csak a sálat adom át neki, a másik ajándékomat megtartom egy kicsit későbbre.
Ahogy körbepillantok észlelem csak, hogy igen kevesen maradtunk az előtérben, így talán tényleg jobb lenne, ha elindulnánk valahová, mielőtt itt ragadnánk.

790 szó •••   ••• youtube

A legtöbb embert sokkolni szokta a tény, hogy egy magamfajta törékeny, lányos lány épp a hokit tekinti a szenvedélyének. A reakciók el-eltérnek: van, aki illedelmesen elcsodálkozik, majd minek utána nem tud a témához szólni, inkább terel; vannak azok, akik szimplán csak nem hiszik el nekem; vannak a disznók, akiknek a hokiról egyből az elalvás előtti rituáléjuk jut eszükbe és találkoztam már olyannal is – szia, Nagyi – akik próbáltak meggyőzni, hogy inkább válasszak kevésbé maszkulin elfoglaltságot, mondjuk műkorizzak. Ezeken mindig jól szórakozom, bár persze bosszantanak is, és mikor Rosemaryvel beszélgetni kezdtünk és rákérdezett, egy pillanatra elbizonytalanodtam, ugyanis nem akartam csalódni benne az esetleges hasonló reakció miatt. Persze alaptalan volt az aggodalmam, nem csak kedves volt, de érdekelte is a hobbim, ahogy én is bármikor szívesen olvastam az ő munkájáról. Kiderült, hogy nagyon sok bennünk a közös és valahogy jóban lettünk, de mostanáig nem találkoztunk. Csak viccből dobtam fel, hogy eljöhetne a most hétvégi mérkőzésre, álmomban sem hittem, hogy a bokros teendőit félrerakná értem, de azt mondta, itt lesz. A meccs alatt nem sok alkalmam volt a lelátóra nézni, kemény ellenféllel játszottunk és alaposan megizzasztottak minket, de a második harmadban, épp, mikor becsúsztam a jégre meghallottam, hogy valaki túlharsogva a tömeget a nevemet kiáltja és végre kiszúrtam Rose-t. Nevetve intek oda neki és csak az után esik le, hogy mit lengetett, hogy már beálltam a helyemre. Az ellenfél centere elképzelni sem tudja szerintem, minek örülök ennyire, hamar le is törli a képemről a vigyort, de a jókedvemet az sem teszi tönkre, hogy egyszer sikerül kicseleznie. Visszahozom. Motivál, hogy van egy lelkes drukkerem és nem veszíthet a csapat, az még is milyen első találkozás lenne? A következő gól az én érdemem, illetve Rosemaryé. A váltásnál meg is hálálom neki azzal, hogy béna szívet formázok, ami lehet, hogy inkább szilvának néz ki ebben a cuccban, de mindegy. A játék gyors, ezt szeretem benne a leginkább. Akkor is játszol, ha épp nem vagy pályán.
Az utolsó harmadban az ellenfél kezd kétségbeesni és ez a játékukon is meglátszik: kapkodnak és durvulnak. Megszoktam már, de mikor nyolcvannal belém robog egy százkilós srác egy pillanatra én is meglepődöm. Felrángat ugyan, de a száját nem a "bocs" hagyja el, hanem kedves ajánlatot tesz arra, hogy ismerkedjek meg közelebbről egy bizonyos testrészével. Ezt is megszoktam. Két perc múlva a meccsnek vége, győztünk és miután megszeretgettük egymást az öltözőbe vonulunk. Ilyenkor általában negyvenöt percig csak a meccsről beszélünk, de én most nem csatlakozom a többiekhez, hanem átöltözöm, hogy Rose-nak ne kelljen túl sokat várnia rám. Már előre szóltam, így csak jó szórakozást kívánnak és nem erősködnek, hogy menjek velük ünnepelni.
Az előtérben beszéltük meg, hogy találkozunk és remélem, benne van, hogy kajáljunk, mert egy lovat is meg tudnék enni momentán. Sokan lézengenek, így nem könnyű, de végül megtalálom őt és a nyakába ugrok. Ez az első találkozásunk, szóval lehet, hogy kicsit soknak fog találni, de még mindig eksztázisban vagyok.
– Eljöttél! – visítom lányosan, mert bármilyen meglepő, az vagyok. – Úristen, de jó látni! Olyan szép vagy! – lelkendezek, aztán észre veszem magam és megpróbálok visszavenni: – Bocsi, hogy túl vagyok pörögve, csak olyan boldog vagyok! Nem unatkoztál nagyon? És nem vagy éhes? – zúdítok mindent rá egyszerre.

Rooney & Rosemary

I'm here to support you (and sorry for being late)

Nyugi, Rose, nyugiii. Semmi baj nem történt. Véletlenül sem öntötted le az egyik srácot a kávéddal és álltál le tíz percre magyarázkodni és bocsánatot kérni. Így is bőven van időd odaérni, nyugodj meg. Megteszek minden tőlem telhetőt, de sajnos még a jégen futás és a repülés képességeket nem sikerült elsajátítanom, így sikoltozva érkezek a csarnok felé.
A tekintetemmel Rooney-t keresem, bár csak a telefonom lévő kép alapján tudnám beazonosítani őt, de az valahol a táskám mélyén hevert és partit csapott néhány kekszmorzsával. Meglep, hogy ennyien jöttek el megnézni egy meccset. Nem ismerem annyira a hokit vagy annak a szabályait. Én még mindig ott tartok, hogy a foci menő és mindenki mást fújjolni kell. A régi osztályomból a srácok legalább is ezt csinálták, ha valaki más sportot űzött, engem sose izgatott a dolog.
A nyakamat nyújtogatva toporzékolok a tömegben, hátha kiszúrom a lányt, de ezzel csak azt sikerül elérnem, hogy rátaposok az előttem áll nő sarkára.
- Jaj! Elnézést, nem volt szándékos! Tudja, most vagyok itt először, egy barátom játszik ma és nagyon izgatott vagy. Maga is várja a mérkőzést? Ismeri Rooney-t esetleg? – próbálok barátkozni a nővel, de biztos haragszik rám, amiért ráléptem a lábára.
Gyerünk, gyerünk. Gyerüüüünk! Biztatom gondolatban az előttem lévő embertömeget, amelyet nagyon szeretek, de most távolabbról egy kicsit jobban szeretném ezeket az embereket. Annyira, de annyira szeretnék Rooney-nak sok sikert kívánni!
Mire bejutok az épületbe szabályosan leizzadok, de továbbra sincs lehetőségem megkeresni a barátomat, ugyanis a meccs hamarosan kezdődik, én pedig csak sodródok az árral.
- Elnézést! Bocsánat! Itt áthaladok! Hoppá! Bocsika! – záporoznak a bocsánatkéréseim, ahogy átküzdöm magamat a sorok között. Tudom, hogy nagyon haragudhatnak rám, de hát istenem, ha az én helyemben lennének, akkor én megértő lennék velük szemben.
Minden koncentrációmat be kell vetnem, hogy ne essek hasra a kikandikáló lábakban, földre dobott táskákban és elszórt üdítős üvegek garmadájában. Valaki szokott itt takarítani egyébként? Fogan meg a fejemben a gondolat, de a figyelmem szinte azonnal elterelődik, amint a csapatok pályára lépnek. Lépnek, vagy siklanak? A fenébe is, nem ismerem ezeket a szakszavakat.
A szívem talán kétszer vadabbul kalapálhat a mellkasomban, mint idefelé jövet, pedig keletre idejutni sem volt piskóta. Mégis amint találok magamnak egy szabad helyet az első sorok között, ledobom a táskámat az ülésre.
Még csak ki sem bújok a kabátomtól, a sapkámtól sem szabadulok meg, csupán kizipzárazom a táskámat, hogy aztán könyékig elmélyedjek benne. Amint az ujjaim kitapintják a puha anyagot óvatosan kihúzom a táskám mélyéről. Lerázom róla a kekszmorzsákat, hogy hatalmas lendülettel kezdjem lebegtetni.
Nem fogok hazudni, mert nem szeretek füllenteni, de fogalmam sincs, hogy mi történik a pályán, csupán szorongatom a „Hajrá, Rooney!” feliratú kötött sálamat, amin azóta dolgoztam, hogy a lány elhívott a meccsére. Ha valaki tőlem kérdezné, hogy melyik csapat állt nyerésre, akkor képtelen lennék válaszolni rá.
- Gyerünk, Rooooney! Ne kíméld őket! Nyerni fogtok!– kiáltom a lánynak széles mosollyal az arcomon, amikor nem sokkal előttem elszáguld és a drukkolásom nyomatékosításaként meglebegtetem a sálat.
Ezek után a meccs hátralévő részében le sem a tekintetemet a lányról, azonban pedig egyes alkalommal, amikor a közelembe kerül, ugrálva és dobhártya-szaggató sikoltozások közepette próbálom biztosítani őt a támogatásomról.

514 szó •••   ••• youtube