Heather & Deliah

Napok óta a városrészt járom, hogy végre valami nyomra bukkanjak. A főnök nem volt oda az ötlettől, hogy szabadságra akarok menni, de belátta, hogy mostanság úgy se fognak csoportok jönni, hiszen az iskolai szervezések lementek idén. Néha betér egy-egy újabb látogató, de nekik nincs szükségük kíséretre, míg a rendszer nézelődők, mint Addison más okból jönnek. Nem tudnak betelni a sok érdekességgel, mely nálunk lapul. Persze ezzel teljesen egyetértek, nem hiába lettem tárlatvezető, hiszen imádom a munkám. Most mégis úgy érzem, hogy fontosabb a terepmunka, mint a benn töltött idő, legalábbis próbálom erre fogni a távol maradásom. A városrész minden égtáján jártam már, egyedül az északi fele van hátra. Eddig mindenhol falba ütköztem, mely áthatolhatatlannak tűnt. Mély sóhajt követően leállítottam az autóm motorját, mely helyben járt pár perce. Erősnek kell lennem. Most nem adhatom fel. A nyakláncommal játszadozva megindultam a semmibe, hogy aztán a kezem előre nyújtva megérezzem a szokásos hideg merevséget. Minden részen mást tapasztaltam a túl oldalon, bár nagyon erősen kellett hunyorognom, hogy ténylegesen lássak valakit. Délen úgy tűnt, mintha hét ágra  sütne a nap, minden zöldellt akár egy szép nyári napon. Keleten a fák virágba borultak, karneváli hangulatot keltve, szép tavasz ébredt. Nálunk mindig esik és a fák temérdek színben pompázva mutatják az gyönyörű őszt. Ahogy nézem a fal északi oldalán pedig mindent hó borít és jegesek az utak, mintha az örök telet látnám. A látóterembe téved egy ismerős-idegen nő alakja, szőke fürtjei a hátára simulnak. Kecses alakját mintha láttam volna ezelőtt. Az esélytelenek nyugalmával elkezdek kopogni az áthatolhatatlan falon, hátha az hallatszik.
- Hé, te ott! - teszem hozzá önkéntelen, mintha számítana. Mégis valahol reménykedek benne, hogy vagy a hangom vagy a zaj utoléri és nem néz teljesen bolondnak.