Csak bólint a kérdésed hallatán. Tudomásul veszi. Mi mást is csinálhatna?
Itt ez a nagy fal, itt vagytok ti és itt van egy hatalmas kérdőjel, amit jobb volna minél hamarabb feloldani, még ha az éppen feloldhatatlannak tűnik is. Akarja hinni, hogy nem léteznek megválaszolhatatlan, maximum csak nehezen megválaszolható kérdések.
– Szóval azt mondod, hogy ellenáll mindennek, amivel csak próbálkozni lehet, a mágiát pedig úgy veri vissza, mintha csak valami gumilabda volna? – sűrít bele minden elhangzott információt egy határozottan költőinek szánt kérdésbe, mégis vár valami megerősítést.
Bólintást, igenlést, bármit.

A gondolatai igen különös ösvényeken járnak, ahogy tanulmányozza a láthatatlan falat – valami olyasmit, amit elvileg nincs ott, mégis ha teljes erőből nekimenne, feltehetően el tudná törni vele az orrát. Bár az emlékei lyukacsosak, ezt tudja, abban biztos, hogy még sosem találkozott efféle akadállyal. Mágia, ebben nem kételkedik, hiszen más nem lehet egyszerűen csak… nem olyan mágia, mint a tiétek. De… akkor milyen?
Fogós kérdés, mondhatni ez éri a főnyereményt, adott esetben egy utat az Őszbe, ugyanis Blanca teljesen, megingathatatlanul biztos benne, hogy ha tudjátok avagy tudnátok ez milyen mágia, varázslat, vudu, isteni erő vagy bármi, akkor azt is tudnátok mit lehet tenni ellene.

– Esetleg… ha kígyó alakban próbálnád meg? – óvatosan kérdez, nem is néz rád; barnás íriszei a falat kémlelik. Próbál nyugodtnak látszani és reménykedni abban, hogy nem veszed észre a szavai, az egyesszám második személy többes szám első személy helyetti használatának jelentőségét. Az ott bujkáló kimondatlan igazságot önmagával kapcsolatban. – Az valahol vegyíti a mágiát és a nyers fizikai erőt, talán… valamit segít.
Nem meri azt mondani, hogy elég, hogy egy vagy több kétségbeesett csapás ledönti a falat, mert akkor már régen nem állna; ahogy azt sem állítja, hogy megoldás lehet, mert legyünk teljesen őszinték: nem hiszi. Valójában csak reménykedik abban, hogy ezzel a módszerrel rájöttök valamire, felfedeztek valamit, vagy bármi olyan plusz tudás birtokába juthattok, ami eddig nem volt a tiétek.

– Ezt te sem gondolod komolyan – csóválja a fejét, ahogy rád pillant. Nincs jó pókerarca, voltaképp sosem volt. Blanca-ként sem, So-Youn-ként sem. – Gondoljunk csak bele – mondja lágyan, mintha csak mesélne valami régi, otthoni mondát –, ha a fal azt mutatná a túloldalán, bármelyik oldalán, amire vágyunk, én is látnék ott valamit vagy valakit, most is látnád Tae-Moont; ami gondolom nincs így mert nem mondtad. Arról nem is beszélve, hogy ha úgy lenne, ahogy feltételezed, akkor itt gyülekezne mindenki a városból, hogy lássa a vágyait vagy a halottait. Nem – fogja és szorítja meg a hozzá közelebb eső kezedet – biztosan Ő az a túloldalon, efelől egy percig se legyenek kétségeid.
Komoly az összes kiejtett szava.
So-Youn sok mindent megkérdőjelez, a saját józanesze és ítélőképessége áll voltaképp az első helyen, főleg az utóbbi hetekben, hogy az emlékei közelharcot vívnak egymással annak bizonyítására mi a valós és mi nem. Amit viszont sosem kérdőjelez meg, az te vagy – Te, a húga, aki mindig józanul látod a dolgokat – legalábbis tagadhatatlanul józanabbul, mint Ő. Ez mindig is így volt és megingathatatlanul hiszi, tudja, hogy most is így van.

– Igazából… vége valahol kell hogy legyen. Semmi sem lehet végtelen, de nem hiszem, hogy ha ha elérnénk oda, azzal közelebb tudnánk jutni az igazsághoz. Ha engem kérdezel: csak falakba ütköznénk a szó minden értelmében – sóhajt, mert mást nem tud és mert szeretne némi szünetet a következő válasza előtt. Éppen csak annyit, hogy rendezze a zavaros gondolatait. – Igen is meg nem is – húzza el a száját, nem grimaszolva inkább csak… furcsán, maga sem tudja mit érez azzal kapcsolatban, amit megosztani készül veled –, beszélnek, vagy is nem, sokkal inkább pletykálnak emberekről, ismeretlenekről igazából, akik más városokból érkeznek és érkeztek. – Amíg ti nem hagyhatjátok el ugye a várost. – Legtöbbjük, azt mondják csak átutazó, de állítólag akadtak páran, akik maradtak is. Nem tudom kik, nem tudom igaz-e, eddig ezért nem is beszéltem erről, hiszen mondom ezek nagyrészt csak részeg emberek meglátásai – arról nem is beszélve, hogy ő sem ismer mindenkit, még most is vannak első találkozásai olyanokkal, akik állításuk szerint egész életük itt élték le. – De ha igaz, akkor talán… – nem fejezi be az eszmefuttatást, rád hagyja, mert nem akar hiú reményeket kelteni; maga sem tudja mennyire lehet hinni ezeknek a történeteknek.

– Van valami terved? – kérdi enyhén félre billentett fejjel, összefont karokkal, ahogy a falat, vagy legalábbis annak vélt helyét nézi. Látni nem látja, ahogy senki más sem, csak a válaszvonal árulkodik arról, hogy a nyár, a tél és az ősz mind-mind ott vannak a túloldalakon. Mert hát látja, látjátok: nem csak egy túloldal van, hanem egyből három másik is.

Talán ezt a kérdés előbb kellett volna feltennie, hovatovább: ő maga is gondolkodhatott volna rajta, de... nem tette, egyiket sem, hogy teljesen őszinték legyünk. Voltaképp eddig fel sem merült benne, hogy kéne valami – bármi – terv azon kívül, hogy idejöttök és... nos bevetitek a démoni, vagy éppen isteni képességeiteket; nézőpont kérdése minek is nevezitek, aztán lesz ami lesz. (Reményeitek szerint egy tágas, kényelmesen járható lyuk a falon, amin átfértek legalább az egyik túloldalra, az Őszbe, ahol Tae-Moon is tartózkodott.)

– Egyedül próbáltál már áttörni rajta? – érdeklődik megint kicsit közelebb lépve a láthatatlan akadályhoz. – Mágiával, kővel, karddal, bármivel... – teszi még hozzá, hogy pontosítson kicsit, mert bárhogy próbál visszaemlékezni nem tudja felidézni, hogy mondtad-e vagy sem. Noha örül, hogy ez a próbálkozás nem jár a fájdalom végeláthatatlan skálájának legkülönfélébb pontjain elhelyezkedő hasogatással. – Nem lenne jó, ha valami visszapattanna vagy visszaütne ránk és mi sérülnénk meg – annyit nem ér az egész, teszi hozzá majdnem, ám szerencsére még idejében az ajkára harap. Nem szeretne megbántani vagy tiszteletlen lenni, tudja, hogy fontos neked a másik oldalon lévő férfi, neki pedig te vagy fontos – a legfontosabb, éppen ezért nem szeretné, hogy feláldozd a saját testiépséged a férfiért. Még ha... ez valamiért nagyon ismerős is számára.
Deja vu.
De honnan?
Egyáltalán... miért gondolja, hogy így tennél?

Ahogy kinyújtja a tenyerét, csak úgy, mint máskor, most is sima, szilárdnak tűnő felületre simul, nem ruganyos ugyan, de ez még nem biztosíték – ha erről az akadályról van szó, semmi sem az. Ott van, de mégsem. Ő maga még sosem próbált áthatolni rajta, őszintén: meg sem fordult a fejében, hogy kéne. Persze, érdekelte a túloldal (mind a három igazából), de annyira nem, hogy ezért szélmalomharcot vívjon – hiszen a tapasztalatok alapján eddig ez senkinek sem sikerült. Vagyis... de, egy embernek, a legjobb tudomása szerint csak ennyinek, és pont ez volt a baj.

Nem is baj, nem ez a legjobb szó rá, inkább igazságtalan – igazságtalannak találta, hogy pont az a férfi esett át valahogy az akadályon, akinek végre valahára megnyitottad a szíved, akinek mertél hinni és akit mertél szeretni.