- A szokásosat, Bertie? – kérdezem az egyik törzsvendégemtől, rámosolyogva a férfire.
- Köszönöm, kedves – feleli ő, csokoládészín szemeiben vidám csillogással. Odakint zord vihar tombol – néha megesik, bár többnyire szerencsére kellemes az idő errefelé. Csak egy egészen kicsit csavarom fel a fűtést, mielőtt hozzákezdenék az idősödő férfi italának elkészítéséhez. Ő is egy, a legkedvesebbek közül.
- Étellel nem szolgálhatok – mondom szomorúan, amikor a pulton felé csúsztatom a bögrét, benne a forrón gőzölgő, nyugtató zöld teával. Az Ouatcasts’-ba inni járnak az emberek, ha megéheznek, akkor ott van a Tiana’s Palace – és több okból kifolyólag űztem el mindegyes alkalommal a gondolatot az okos kis fejemből, hogy fel kellene vennem velük a versenyt, ha más nem, street fooddal.
Különben sem bírnám, a munkatársaim sem bírnák – mert egyetlen-egy lélekkel többet sem mernék, tudnék felvenni -, a zsebem sem bírná. Hiába van nekem a Club, minden egyes hónap túlélése kemény logisztikai feladatokat igényel: az Outcasts’-ot kemény hitel és adósság terheli, amit fizetnem kell – nincs kegyelem, nincs időhúzás, nincs halasztás; ezt szokta mondogatni az az enervált, rideg behajtó. Épp úgy, ahogy a munkatársaimat, az alkalmazottaimat, az embereimet, a csapatomat is ki kell fizetnem, és okosan kell az árut megrendelnem – nem szabad, hogy kevés legyen, és időnek előtte elfogyjon, ugyanakkor azt sem engedhetem meg, hogy még a puszta jelenlétük is a helyet foglalják és terheljék, mintegy felesleges pénzkidobás testet öltött formájában.
- Tudom, kedves – duruzsolja a férfi. – Így is többet tett értem, mint bárki a városban – és bárcsak én is így érezném. Az ismertségünk akkorra vezethető vissza, amikor még a kezdetek-kezdetén, akkor, amikor megvettem a Clubbot, pénzt szórtam a kalapjába – nem csak úgy, mert megsajnáltam, hanem lenyűgözően hegedült, és akkor éppen mással nem tudtam volna segíteni neki. Aztán egyszer, úgy egy héttel később, rám nem jellemző félénkséggel és óvatossággal guggoltam le mellé a főtéren, lágy pillantását kerestem, és puhán kérdeztem: kell-e az ebédem maradéka. Szörnyen éreztem magam, amikor hálásan megköszönte, mert, hát ő mégis csak egy hús-vér-lélegző ember, nem pedig egy kóbor állat, csak félresiklott az élete, hasonló okok miatt, amiért most az enyém is vakvágányon robog – ki tudja, hova. Egy ponton pedig bevett szokásunkká vált, hogy időnként összeülünk, zárás után az Outcasts’-ban beszélgetni, míg Bertie megissza a teáját, amit a pult alatt tartok, csak és kizárólag neki. Soha nem ivott mást, és soha nem volt erőszakos, soha nem követelt többet vagy jobbat, mint, amit adni tudtam neki: egy-két óra a melegben, egy csésze tea, meg a társaságom.
- Aggasztja valami? – kérdezi olyan recsegős, megnyugtató hangon, mintha csak egy kandallóban ropogna a tűz.
Sóhajtok.
Az nem kifejezés – ezt kellene mondanom, kiöntenem a szívemet végre valakinek, annak az egy embernek, aki megkérdezi az erőset, hogy mit rejteget olyan nagyon a várfalak, meg a pajzs mögött. Sem ez előtt, sem pedig ez után nem kérdezte meg tőlem senki. Elmesélhetném az egészet, és szóba hozhatnám még akár Phoebust is, és a csókot, és, hogy egyébként tudom, amit tudok, és láttam, amit láttam, amikor más és más nőkkel hagyta el a Clubbot, és, hogy mindennek fényében most már aztán tényleg nem értek semmit.
De csak elmosolyodok, és megingatom a fejemet.
- Ugyan... – még legyintek is hozzá. – Inkább adja a tenyerét, a csillagok állása, és a Hold jelenlegi fázisa tökéletes arra, hogy belenézzünk a jövőbe – hajolok hozzá egy kicsit közelebb, halkabbra és sejtelmesebbre véve hangomat, és úgy téve, mintha ezt az egészet teljesen komolyan mondanám és gondolnám. De persze ez is csak ugyanolyan humbug, mint a tarot; az anyám mindkettőben hitt, ez az ő hagyatéka, ő hitt benne, én pedig csak a vendégeimet szórakoztatom ilyen és ehhez rettentően hasonló trükkökkel.
A férfi felém nyújtja érdes kezét, tenyerét fölfelé fordítva.
- Ühüm – bólogatok, és hümmögök, ujjbegyeimmel végigkövetve a vonalakat, egyiket a másik után. – Az életvonala nagyon hosszú, igazán szép kort fog megélni, és itt... érdekes, nincs sorsvonala, de ne aggódjon, ez jót jelent, nagy boldogságot. A szívvonala pedig szerencse ígéretét hordozza magában.
- Ha ez így is van – szürcsöl bele, szabad-, jobb kezében tartott bögréjébe -, akkor gondolni fogok magácskára – és ezzel a pulton visszatolja nekem a kerámiát, és elhúzza a kezét. – Egyébként pedig már az is nagy szerencse, hogy megismerhettem – mosolyra húzóik ajka borostás arcán. - Nem zavarok tovább, jó éjszakát, mindent köszönök, Celly – ezzel felveszi a kopott farmerdzsekijét, a hegedűt tartó tokot, meg az itt-ott foszlásnak indult sporttáskát, és kisétál az Outcasts’-ből.
A nyíló ajtó túl felén vidáman köszön Quasimodonak, akinek pillantásával találkozik az enyém, mosolyogva integetek neki a pult mögül, és biccentéssel invitálom egy zárás utáni italra.


✦ Amikor táncolsz, szinte megigézed azokat, akik téged néznek; olyannyira, hogy közben bárki-bármit tehet velük, egészen addig, míg a tánc végére nem érsz.
A képesség 5 lezárt játék után aktiválódik, tehát a 6. játékban.
A képesség aktív 2021.10.01-től és ezzel együtt a karakter emlékei is visszatértek a mesebeli életéről.