How I feel

Kicsit meg mindig furcsa, hogy Mr Bodhi egyszer a tanarom, aztan a terapeutam, de azt hiszem, szep lassan kezdem megszokni. Halas vagyok neki, amiert megprobal segiteni, igyekszem bizni is benne, na meg megnyilni, csak hat az utobbi nem tul konnyu feladat. Bar a ferfi mast allit, megis tartok attol, hogy esetleg ezek az informaciok eljutnak majd a neveloszuleimhez, de ezt a gondolatot igyekszem kiverni a fejembol. Erre azert csak nem lennenek kepesek, eleg sunyi huzas lenne.
- Rendben, Jasper. - nem most hivom igy eloszor, megis.. meg mindig idegen. Ettol fuggetlenul egy apro mosoly ott diszeleg a szam sarkaban. - Ez csak termeszetes. - biztositom afelol, hogy ez az iskolaban veletlenul sem fordul majd elo. Mivel nem sokan tudjak, hogy terapiara jarok, igy valoszinuleg a tobbiek eleg hulyen neznenek ram, miutan Mr Bodhit egyszeruen csak Jaspernek szolitom. Ennel mar csak az lenne szebb, ha beceznem is. Akkor aztan biztosan szivatni kezdenenek.
Nem szivesen fullentek, de most muszaj volt. Megsem terithetem ki ilyen egyszeruen a lapjaimat. Fogalmam sincs, meseljek-e neki Kieranrol, es ha meg is tennem, vajon mit szolna hozza. O sem nezne jo szemmel, hogy talalkozgatok vele? Nincs szuksegem ujabb papolasra es kioktatasra. Arra, hogy meg egy szemely megmondja nekem, mit kellene tennem. A felnottek olyan nehez esetek.. Mindig bele akarnak szolni az eletedbe, keptelenek hagyni, hogy a sajat utadat jard, hogy azt kezdj az eleteddel, amit csak szeretnel. Mindent tulbonyolitanak, feleslegesen. Neha kezdem azt hinni, hogy elvezik es tulajdonkeppen ez az egyik hobbijuk.
- Ennek orulok! A helyettesito tanacsado eleg antipatikus.. - mondom ki hangosan a gondolataimat. Persze az egeszsege is fontos, reszben ezert is orulok annak, hogy mar jol van. Ami azt illeti meglepoen jol nez ki ahhoz kepest, hogy beteg volt. Szivesen tapogatoznek en is a sotetben, de itt most forditott helyzet van. O az, aki kerdeseket tehet fel, nem pedig en.
- Biztos jol vagy? - teszem fel kisse aggodva a kerdest, amikor megrazza a fejet. Remelem nem azert jott el, mert ugy erzi, mindenkepp meg kell tartani ezt az orat. Nem szeretnem, ha miattam romlana az allapota. Talan tenyleg beteg volt..
- Rendben. - bolintok egyet, es bevallom, kicsit kivancsi is vagyok arra, mit tervezett. Vegighallgatom a szoveget, amit minden egyes terapeuta bevetne. Ugyan ki arulna el, ha masok lennenek a celjai? De mint mondtam, igyekszem bizni benne, elvegre semmi jel nem utal arra, hogy peldaul Sebastian kerte volna meg erre es minden, amit elarulok Jaspernek, eljut hozza/hozzajuk. Az eleg nagy pofon lenne.
- Bizom benned. - a hangom komoly, ahogyan az arcom is. Nagyot csalodnek benne, ha kiderulne, hogy atver. Es nem csak benne...
- Van amikor jol, es van amikor rosszabbul.. - kezdek bele. Azt mar inkabb nem teszem hozza, hogy van amikor egyaltalan nem is alszom vagy csak nehany orat, mert van annal jobb dolgom is az ejszaka kozepen. Na igen, ez Kieran hibaja, na meg persze a neveloszuleime, mert ha nem elleneznek ennyire a talalkakat, akkor nem ejjel kellene meglognom, amikor mar mindenki alszik.
- Furcsa almaim voltak mostanaban.. - folytatom ovatosan, hol a poharamat, hol a tanar szemeit lesve.
- Oroszlanokrol. - es ennel a pontnal meg is allok. Tudom, hogy nem folytathatom, mert annak dilihaz lenne a vege vagy valami finom kis szines bogyok, amik majd jot tesznek. Koszonom, de en inkabb egyikbol sem kernek. Nem akarom, hogy gyagyasnak nezzen, mar igy is tul sokat arultam el neki, bar ez azert meg nem veszes. Vegulis csak oroszlanokrol van szo, nem pedig egy teljes meserol. Azt biztosan nem arulom el neki, hogy neha a tukorben is ugyanazt a nosteny oroszlant latom, akit az almomban lattam es hogy a sztori elegge ismeros. Tulsagosan is, ez pedig ijeszto. Mi van, ha tenyleg bekattantam? Na mindegy, gyorsan a poharamert nyulok, hogy ismet leoblitsem a torkomat.
- Nem igazan foglalkozom a felnottek ugyeivel. Ugy erzem, ez nem tartozik ram.. Mi kozom lenne az orokseg koruli mizeriahoz?! - raadasul csak a neveloszuleim, igy tenyleg igazan nem az en dolgom. Ez az o harcuk, nem pedig az enyem. Azt hiszem...
A kovetkezo kerdesen egy rovid idore eltoprengek, vegul szora nyitom a szamat.
- Engem inkabb valami mas zavar.. Az, hogy tul szigoruak velem. Rovidporazon tartanak, pedig nem vagyok mar gyerek, tudok onallo donteseket hozni. Es ha ez nem eleg, meg igazsagtalanok is.. - erzem, ahogy kezd felmenni a pumpam, ha csak erre az ugyre gondolok, de probalok higgadt maradni, elvegre csak csevegunk rola, nem igaz?!
- Epp ez az.. Jol allnek veluk, ha hagynak! - ennyit a higgadtsagrol. Igyekszem nem kimutatni a haragomat, de valoszinuleg hiaba erolkodok. - Van valaki.. a lelki tarsam, aki szerintuk nem illik az idilli kis kepukbe, es akitol minden ok nelkul eltiltanak. Meg csak meg sem akarjak ismerni, ugy itelkeznek.. Mintha ok tokeletesek lennenek. - oke, nincs veluk semmi problema, hisz tenyleg jo emberek, de ez nem jelenti azt, hogy mindenki mas rossz lenne. Nem beszelve arrol, hogy ugy elitelni valakit, hogy meg csak nem is ismered, butasag. Ezt tudhatnak, hisz ok a felnottek, nem pedig en. Neha megis maskepp erzem.
- Vannak mas barataim is.. - ugy gondolom jobb, ha elengedem az elozo temat. - Nem jelentett problemat a beilleszkedes.. Oszinten szolva azt hittem, nehezebben fogadnak majd el. - gondolok itt az osztalytarsaimra. Persze nyilvan nem apolok mindenkivel felhotlen, kozeli kapcsolatot, de vannak barataim, akikkel egesz jol elvagyok. Aztan biztosan akadnak olyanok is, akiknek kevesbe vagyok szimpatikus, de ez legyen az o bajuk. Ugy gondolom, senkinek nincs oka utalni, hisz egy rossz szavam sincs. Igyekszem mindenkivel kedves, baratsagos es segitokesz lenni.

◉ 897 words ● youtube ● note: Legjobb dilidoki.     ◉

Kis híján elfintorodom a megszólításra, pedig már igazán hozzászokhattam volna, hogy az egyszerűség kedvéért a srácok engem is "letanárúraznak", és ezzel csupán annyi a bajom, hogy egy unalmas vénségnek érzem magam tőle – kábé olyannak, mint Wolf. Gyanítom, hogy ennek a komplexusnak lehet némi köze ahhoz, hogy a lelkem valójában egy kölyöké, aki imád mókázni, de ebbe inkább még nem mélyültem bele, mert így is sok mindent kell egyszerre feldogloznom.
– Nyugodtan tegezz, Cassie – kérem, mert az ő helyében én elég nehezen nyílnék meg egy olyan személynek, akit amúgy magázok. Persze tudom, hogy ez sem épp bevett szokás a pszichológusok körében, de arra törekszem, hogy egy olyan helyzetet teremtsek meg, amiben a lány bizalommal fordulhat hozzám. – Legalábbis, mikor így beszélgetünk. – Teszem azért hozzá, mert bármennyire is hiszek abban, hogy a terápiáimat a saját szabályaim szerint kezelhetem, tudom, hogy az igazgató például egyáltalán nem örülne, ha a diákok nagyon rákapnának a tegeződésre. Jobb a békesség.
Egy kissé szétszórtnak tűnik, de talán csak elfelejtette, hogy mára beszéltük meg, vagy úgy gondolta, hogy a "betegeskedésem" a terápiára is kihatással lesz.
– Nagyszerű – rándul meg a szám sarka, mert nem sikerült túl meggyőzőre a válasz. Egyelőre viszont ennyiben hagyom, nem faggatom.
– Sokkal – hazudom, mert még sem mondhatom azt, hogy olyan a fejem, mint egy hurrikán sújtotta terület. Rám is rám férne egy kiadós terápia, azt hiszem, de ha bárkinek elmondanám, hogy mire jöttem rá önmagammal kapcsolatban, hamar kényszerzubbonyban találhatom magam. Vagy nem? Elképzelhető, hogy vannak rajtam kívül mások is? Északi és a többiek... Kissé megrázom a fejem, hogy elűzzem ezeket a gondolatokat, mert nem most van itt a helyük, és nagyon igyekszem Cassie-re koncentrálni és arra, amiért jöttem, hogy neki segítsek.
– Ma egy kicsit másfajta beszélgetést terveztem. Nem kell megijedni, semmi olyanra nem kell válaszolnod, amire nem akarsz, ez nem kihallgatás, rendben? – Nem csak a szavaim, de hangom is a lehető legmegnyugtatóbb és az arcát fürkészem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy sikerül-e elérnem a kívánt hatást. – Minden, amit mondasz köztünk marad, ahogy eddig is, nem foglak sem elítélni, sem megfeddni semmiért. Nem azért vagyok itt, hanem hogy segítsek. – Remélem, sikerült az elmúlt két alkalom alatt annyira feloldanom őt, hogy most megbízzon bennem.
Várok, hátha mondani akar valamit vagy kérdése van, esetleg egyszerűen el akar küldeni a fenébe.
– Hogy alszol? – egy elég fontos kérdéssel indítok, az alvás sokat elmond az emberről, sokszor olyasmit is meg lehet tudni belőle magunkról, ami eszünkbe sem jutott korábban, hiszen alvás közben nem mi, hanem a tudatalattink irányít. Nem sürgetem, hagyok időt megfontolni és a választ sem siettetem, nem adok a szájába szavakat. Ez talán még nem olyan ördögi kérdés, amire megtagadná a válasz adást, de persze teljesen megértem, ha mégis inkább passzol.
– Hallottam, hogy elég sok bonyodalom van a család körül mostanság, Kyra és Sebastian aggódnak, hogy esetleg negatív hatással van rád ez a rengeteg impulzus – térek aztán rá a következő témára, egy kicsit a családjáról is szeretnem kifaggatni. Pontosabban a befogadó családjáról. – Tapasztaltál bármi olyasmit, a családi drámából, amiről azt gondolod, hogy szívesebben lennél mondjuk máshol, ahol kicsit... nyugodtabb a légkör? – Tudom, hogy ez így elég éles váltás, az álmokról hirtelen áttérni arra, hogy hogy érzi magát a Dearborn családban, de ezt is meg kell kérdeznem.
A harmadik kérdésem szintén nem egyszerű, de talán kicsit szívesebben beszél róla, mint az első kettőről:
– Hogy állsz barátokkal? – persze igyekszem nyomonkövetni a diákok szociális életét, de a kamaszokkal sosem lehet biztos az ember semmiben. Egy követhetetlen, ezer szálon futó szappanoperán is könnyebb kiigazodni, mint a diákok magánéletén.
Elesőre olyan érzés lehet, mint egy kelletlen interjú, de valahogy muszáj elindítanom a beszélgetést. Ha partner ebben, akkor nem lesz gond, ha nem, akkor pedig igyekszem kitapasztalni, mik azok, amik még egyelőre ingoványos talajnak számítanak.

604 ✦ therapy ✦ interjú    ✦ kredit

How I feel

Amint megtudtam, hogy ma Zazun kivul nem lesz itthon senki, mar kuldtem is egy uzit Kovunak. Bar nem lesz egyszeru becsempeszni az oriasi hazba, valahogy mindenkepp megoldjuk, hisz szamunkra ez sem lehet akadaly.
Miutan kora delutan hazaertem, el is kezdtem keszulodni. Kicsit kicsiptem magam annak a fiunak a kedveert, akitol annyira tiltanak. Amint mindennel vegeztem, a hatalmas tukor ele alltam, hogy meg egyszer, utoljara ellenorizzem, minden tokeletes e. Nos, ez volt az a pillanat, amikor ismet megtorpantam egy pillanatra. Mar megint az az oroszlan fogadott. - Szuper.. A legjobbkor! - mergelodtem egy sort, de mar jott is az uzenet Kovutol, miszerint itt van, az arcomra pedig azonnal kiult egy mosoly. Ideje lefoglalni Zazut, amig a ferfi beoson. A foldszintre setaltam, hogy szoba elegyedjek a komornyikkal, aki minden bizonnyal azonnal jelentene Sebastiannak, hogy mit is kovettem el, ujra. Legalabb ot percig feltartottam, aztan felmentem a szobamba "tanulni" es arra kertem, hogy ne zavarjon. Ha nem az emeleti szobat kaptam volna, sokkal konnyebb dolgunk lenne, hisz Kovunak csak be kene masznia az ablakon, azonban igy kicsit nehezebb, de nem lehetetlen..
Amint kulcsra zartam az ajtot, szorosan megoleltem az elottem acsorgo sracot, akinek hozzam hasonloan, szinten szeles vigyor virit az arcan. Vele minden olyan konnyu.. Eppen ezert teltek olyan gyorsan a percek. Bezzeg a suliban..
Kovut egesz pontosan akkor loktem le az agyrol - magam mellol, konyvvel a kezeben -, amikor meghallottam a kopogast. Attol tartottam, hogy esetleg Sebastian vagy Kyra az, de csak Zazu szolt, hogy Mr. Bodhi megerkezett es odalent var ram, illetve ne legyek illetlen es ne varassam sokaig a tanaromat.
- Basszus, Mr. Bodhi! Teljesen kiment a fejembol.. Te bujj el, en pedig... majd jovok. Vagy ha meg tudod oldani, ugorj egy nagyot. - kotom lofarokba a hajam, mikozben gyorsan felkapok magamra egy farmert es egy polot. Kovu kisse ertetlenul nez ram, de most nincs idom erre, mar viharzok is ki a szobabol, majd rohanok le a lepcsokon.
- Jo napot, tanar ur! - bar most azt hiszem - mivel terapian vagyunk -, tegezhetem. Nehez megszokni.
- A tanulasban? - probalom minel elobb osszeszedni magam.
- Dehogy.. Marmint.. epp vegeztem vele. - mosolyodom el, majd helyet foglalok a kanapen. Epp megkinalnam valamivel, de latom, hogy az asztal mar dugig van, szoval felesleges lenne. En azert iszom egy korty vizet, mar csak azert is, hogy huzzam az idot. Legalabb amig lecsokken a pulzusom 120-rol 90-re.
- Jobban van? - mivel az egyik kedvenc tanarom, igy valoban erdekel az allapota es nem pusztan illembol teszem fel a kerdest.

◉ 409 words ● youtube ● note: Remelem, nem lett tul bena.    ◉

Ez elmúlt napok egy nagy, zavaros káoszrengeteggé mosódnak össze. A tény, hogy nem az vagyok, aki vagyok, vagy inkább fogalmazzunk úgy, nem az vagyok, akinek hittem magam, valahogy nem ért teljesen váratlanul, még sem volt egyszerű feldolgozni. Ott motoszkált már egy ideje bennem, hogy valami nem stimmel, furcsa álmok, értelmetlen emlékek, megmagyarázhatatlan érzések, amik sehogy sem álltak össze. Aztán csak úgy megtörtént. Néha most is ostobaságnak tűnik, és elég cinikus természet vagyok, hogy legalább óránként egyszer rám törjön a kétkedés, de vannak tagadhatatlan tények. Például a tükörképem. Oké, ez igazából még simán jelentheti azt, hogy megőrültem, de mikor szombat éjszaka csak úgy a semmiből hokipályává változtattam a fürdőszobámat, nem nyugtathattam magam tovább azzal, hogy elment az eszem.
Életemben először beteget jelentettem. Nem mentem be dolgozni, mert nem épp egy eldugott kis irodába vagyok száműzve, ahol van szemernyi esélyem is agyalni. A munkám impulzív, teljes odafigyelést igényel és... momentán nem voltam alkalmas, hogy elvégezzem. És lelkiismeret furdalásom van emiatt napok óta. Akárhogy is van ez a dolog, nem dobhatok el csak úgy mindent a mostani, átlagos életemből. Szükségük van rám a gyerekeknek.
Cassie miatt gyötört leginkább a bűntudat, neki elég nagy szüksége volt rám, hiszen az élete megletősen zavaros és eléggé át tudtam érezni, min megy keresztül, legalábbis úgy gondoltam, eddig én is valami amnéziában szenvedtem, ami hirtelen elmúlt.
Nem túl bevett szokás, hogy házhoz megyek a diákokhoz, általában az iskolában teszem a dolgom, de Cass esete egészen más, mint a többi nebulóé, jobbnak láttam, ha nem tesszük annál is nyomasztóbbá számára a helyzetet, mint amilyen, így beszéltem a nevelő... nos, szüleivel, hogy az otthonukban ülök össze a kislánnyal, ahol a legkomfortosabban érzi magát. Az eddigi két alkalom inkább csak arról szólt, hogy megalapozzam a bizalmát, a legtöbb ember – kortól függetlenül – nem szeret csak úgy idegeneknek kitárulkozni, akkor sem, ha az illetőnek egy bekeretezett papír bizonyítja a falán, hogy szakember.
A Dearborn ház felé megtett úton végig azon kattogtam, hogy mennyire furcsa, hogy mindkét életet a magaménak érzem. A fehér hajú kölyök, akit most már tudom, hogy Dér Jankónak hívnak, semennyire sem hasonlít arra a felnőtt pasasra, akinek a bőrében négy éve élek, mégis... mindkettő én vagyok.
Túl gyorsan megérkezem, de ahogy ott toporgok az ajtóban arra várva, hogy Dearbornék komornyikja ajtót nyisson nekem, megnyugszom. A feladatom lebeg előttem, ami minden mást kizár. Végül be is jutok. 》Zazu《 elveszi a kabátomat, mond valamit az időjárásról, aztán a szokásos helyiségbe vezet, amit gazdagék azt hiszem, szalonnak neveznek. Kikészített süti és innivaló várakozik az asztalon, de mint mindig, most sem nyúlok hozzá, inkább előkészülődök, míg a komornyik elmegy, hogy lehívja Cassie-t. Egy füzetet és tollat veszek magamhoz, elhelyezkedem a fotelban és azon töprengek, hogy hol is kezdjük. Ma már szeretnék haladni is.
Hamarosan nyílik az ajtó, a komornyik nem jön be ezúttal, csak a lány, aki felé megeresztek egy meleg mosolyt.
– Szia, Cassie – üdvözlöm és majdnem kicsúszik a számon, hogy foglaljon helyet, de ő van otthon, nem én. – Remélem nem zavartalak meg a tanulásban. – Cinkos fény villan a szememben, az ő korában a srácok nem épp a tanulással múlatják az időt, és egyáltalán nem az én dolgom emiatt ítélkezni.

516 ✦ therapy ✦ remélem, tetsziik    ✦ kredit