I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Könnyűszerrel véghez vittem a „nagy” tervemet, az ilyen zsebelés gyerekjáték annak, aki ért hozzá. Egy kis trükköt is belevittem, így az ütközés lehetősége adta magát. Az áldozat azt sem tudta, hogy mi is történik vele. Legalábbis gondolhatnám ezt, de persze egyáltalán nem lankadhat a figyelmem. Az ilyen bűntényeknél résen kell lenni. Talán pont ezért voltam óvatlan. Figyelnem kellett volna a környezetemre. Bevált szokás, hogy a célnak kell a szemem előtt lebegnie, és akkor semmi gond nem lehet. De nem gondoltam volna, hogy éppen rablás közben látok meg egy rendőrautót. Konkrétan lefagytam… amatőrhöz mérten viselkedtem, és álltam ott, mint egy szerencsétlen. Futnom kellett volna, de nem… csak bámultam, hogy megáll előttem és elvitet, vagy tovább hajt. Szerencsémre a második eshetőség fordult elő… viszont leizzadtam… és egy darabig nem is mozdultam. Hiába voltam mérges azért, mert nem láthattam Sabra-t, de ilyen hibát még nem vétettem… A nő érintése zökkentett ki. – Nálam? Ugyan… kérem! – A szavaira koncentráltam, ami szépen lassan eljutott a tudatomig. Igen… amatőr viselkedés. Ebből a kulimászból, hogy a fenébe jössz ki, Dean? Ezen próbáltam agyalni, de nem nagyon tudtam, mivel a nő sem hagyta nekem… fennhangon beszélt, ráadásul az elhaladó rendőrnek próbált jelezni. Nyeltem egy nagyot, majd kerek szemekkel néztem a kocsi után, ami megállt. Cselekednem kellett. – Nézze, Hölgyem! Erre semmi szükség! – A körülményekhez képest nyugodt és kedves hangvétellel közöltem vele. – Azt hiszem, itt valami félreértésről lehet szó. – Próbáltam barátságosan fellépni. Még a karjaimat is széttártam ezzel jelezve, hogy nincs mit titkolnom. – De, ha nem hisz nekem, akár… megmotozhat! – Blöfföltem… igen. Ott lapult a pénztárca a kabátom belső zsebében… de bíztam abban, hogy a viselkedésem arra készteti, hogy ne csinálja, és elhiggye, amit mondok. Ha valóban a motozást választja, és megtalálja a tárcát, akkor fel vagyok készülve, hogy támadjak. Legalábbis valamilyen szinten egy lefegyverző támadásra gondoltam… semmi komolyra. Ezért csak vártam a reakcióját… jobbat nem tudtam tenni…
Nem is gondolná az ember, hogy ilyen későn más is az utcákat járja, mint én. Hiszen én sem jókedvemből vagyok idekint. Az autó beadta az unalmast, így kénytelen vagyok gyalog hazaindulni. De arra nem számítottam, hogy bárkibe is belebotlok. Ám nem csak egy járókelő, de még egy rendőrautó is bekerül a képbe. Járőrök, hát persze! A rend őrei, akik óvják a város polgárainak nyugalmát. Legalábbis ez lenne a dolguk, de nem mindig sikerül. Aprót bólintottam a férfinak és hagytam is volna menni, ha nem fedezem fel a pénztárcám hiányát. Esküdni mernék rá, hogy idetettem! De nincs itt és ez az egész csak egy dolgot jelenthet. Jó, kettőt. Vagy elhagytam útközben, mikor a kocsi kulcsot kerestem és kiesett a táskából vagy pedig kiraboltak. Reménykedek benne, hogy nem az utóbbi és hogy a radarjaim ezúttal rosszul jeleznek, de mégis gyanús az előbbi alak, aki nekem jött. Már csak az is, hogy annyira sietősen akar eltűnni a szemem elől. Na nem, nem mehet el! Megragadom a karját és erősebben is fogom a kelleténél, hogy ne legyen egyszerű a dolga, ha meg akarna lépni. - Van valami önnél, ami az enyém, ha nem tévedek! – Igyekszem a hangomba minél több határozottságot csempészni, de mégis csak nőből vagyok, így nem épp úgy sikerül, ahogyan akarom. És amúgy is nehéz lenne felvenni a versenyt egy tolvajjal, de nem hagyhatom szó nélkül. Még elnézek a rendőrautó felé, ami már elindult tovább. Megpróbálok odainteni, hogy álljon meg, biztos, ami biztos alapon, de ha a tolvaj tényleg tolvaj, akkor biztos, hogy megállít és akkor kudarcba fullad a tervem. Amúgy sem tudom, mit gondoltam az előbb, mikor idejöttem. Ha tényleg tolvaj, miért is adná vissza, amit ellopott? Ha pedig nem az, akkor jól beégetem magam. Mindkét eshetőség elég rosszul hangzik.
Hihetetlenül feszült voltam… a jázmin teának szinte a rabja vagyok. Minden nap elfogyasztok egy csészével. Azt lehet mondani, hogy ez az én „drogom”. Ha nem jutok hozzá, eléggé ingerült tudok lenni. Persze, ennyire azért mégsem súlyos a helyzet. Még azt kibírom, ha nem fogyasztok a kellemes nedűből. Na, de azt, hogy ne lássam Sabra-t? Olyan nem lehet… és mégis... most megtörtént. Oké-oké, megtehetném azt, hogy elmehetnék a lakásához, és egy pár percre igaz, de láthatnám… nem. A megszállottja vagyok, de nem ennyire. Nem akarom, hogy miattam kialakuljon nála az üldözési mánia. Az utcán haladtam, és fel-felnéztem a lámpákra. Az éjszakát megvilágították, így nem volt teljesen sötét. A távolból megpillantottam egy nőt, és mivel senki nem volt a környéken, így akcióba léptem… gondoltam, legalább ennyi örömöm legyen. A tervemet többször is átpörgettem a fejemben. Még talán hangosan is kimondtam. Mindennek egyeznie kellett, mert csak egyetlen rossz pillanat vagy döntés, és nem sikerül a mutatvány. Összeütköztünk. Talán egy kicsit erősebb is volt a kelleténél. Majdnem fellöktem a hölgyet, azonban megfogtam a karját az egyik kezemmel, míg a másikkal végeztem a dolgomat. A pénztárcáját zsebre is tudtam rakni. Szabadkoztam, ami persze része volt a tervnek. Szerencsére fel sem tűnt neki. – Én is vigyázhattam volna, de akkor örülök, hogy jól van. – Néztem rá, majd a karjáról a vállára tettem a kezemet. Kicsit zavarodottnak tűnt… ez volt a legjobb lehetőség, hogy ott hagyjam… mert minél tovább maradok, annál hamarabb jön rá, hogy mégsem volt véletlen az az ütközés. Udvariasan elköszöntem… meg sem vártam, hogy bármit is feleljen… úgy tettem, mintha sietnék valahova. Haladtam néhány lépést előre… hallottam, hogy valamit mond magának… a pénztárcáról esett szó, de ignoráltam. Kicsit sietősebbre vettem az iramot, de amint az útra tévedt a tekintetem, azonnal megálltam. Nem is érzékeltem a nőt, bármit is csinált… minden figyelmem a bizonyos rendőrautóra koncentrálódott. – Az istenit! – Ha most nem bukom le, akkor soha… nem hiszem el, hogy egy ilyen piti kis rablás lesz a végzetem… Szerencsémre az autó tovább haladt, még követtem a tekintetemmel, majd amint eltűnt a szemem elől, indultam… vagyis indultam volna. Éreztem egy szorítást a karomon. Odapillantottam és az előbbi nő volt az. – Már elnézést, de nem látja, hogy sietek? – Meglepődtem rajta, ezért is vittem fel a hangomat… valahogy meg kellene szabadulnom tőle… nem lesz egyszerű…
Hosszúra nyúlt a munka. Túl hosszúra. De Evangeline kérésére anélkül nem zártam be, hogy ne végeztem volna a rám bízott feladatokkal. Ahogy kilépek az épületből, az órámra nézek és konstatálom, hogy hány óra van. Már 10 is elmúlt. Rég otthon kellene lennem, habár Sebastian még biztos, hogy dolgozik. Vagyis úgy rémlik, mintha ma ő is elhavazódott volna. Az autóhoz sétálok, fázósan összehúzva magamon a kabátot, majd ahogy beülök és elfordítom a kulcsot, az autó nem indul. Aztán megint rápróbálok és felbőg ugyan a motor, de rövid idő után lefullad. Ezután hiába próbálom, nem indul be. - Ne már… pont most kell lerobbannod? – Némi morgás hagyja el a számat, majd szedem a cuccomat az anyósülésről, amit odadobáltam, és kiszállok. A vállamra akasztom a táskát, majd lezárom az autót. – Holnap fel kell hívnom a szerelőt. És talán Sebastiannak sem árt szólnom, de ez ráér. – Beszélem meg magammal, majd ellépek az autótól. Nem szívesen hagyom az épület előtt, még ha tudom is, hogy nem lesz baja. Mármint, hogy nem törik fel. Ez jó környéknek számít. Azt hiszem. Elindulok, miközben igyekszem a lámpák alatt sétálni. Jobb az óvatosság. Sebastian hangja cseng a fülemben, miszerint vigyázzak magamra. Talán taxit kellene hívnom? Megfordul a fejemben, hogy tényleg telefonálok, de ekkor jön nekem véletlenül valaki. Huh? Észre sem vettem! - Ugyan, semmi baj – Fordulok utána, miközben magamhoz húzom a táskámat ösztönösen. – Én sem figyeltem, ühm… - Hogy nem vettem észre? Ezen agyalok, mikor egy különös belső hangtól vezérelve a táskámba nyúlok. Ellenőrizni akarom, hogy mindenem megvan-e, azaz mindent elhoztam-e magammal. Vagyis hát… - A pénztárcám? De ide tettem… - Szűröm halkan a fogaim közt, majd lassan összerakom a képet és az illető után fordulok, aki nekem jött. Nem, az nem lehet. Nem lophatta el, ugye? Csak nekem jött, nem volt semmi. Győzködöm magam néhány másodpercig, mielőtt elindulnék utána, gyorsabban szedve a lábaimat. A rendőrautó láttán rakom össze igazán a képet, így futásra váltok. - Várjon, uram! Megállna egy pillanatra? – Látom, hogy nem mozdul ő maga sem, így talán van lehetőségem megragadni a karját. Mintha csak biztos lennék abban, hogy tényleg tolvaj… De valójában minden idegszálam ezt súgja.
A papírokkal szenvedtem és azt sem tudtam, hogy hol áll a fejem, de be akartam fejezni időben, hogy utána még a főnöknek ígért dolgot is megoldjam. Igen… az információszerzéssel kapcsolatos megbízás balul sült el és az a tekintet, ahogyan rám nézett Seraphin… nos, azóta felkeltette bennem a szégyenérzetet. Utána akaratam járni, hogy mi volt az oka a felültetésnek. Meg akartam keresni a megbízót, aki a találkozóhelyhez vezetett. – De előbb a munka… aztán minden más szépen sorban. – Forgattam a kezemben a lapokat, közben a levegőt felfelé fújtam, amitől kicsit meglibbent a hajam. Sok időt elszöszmötöltem mire végeztem mindennel… – A főni remélhetőleg büszke lesz rám… – Az utolsó lapot is rátettem az elkészült stóc tetejére. Vettem is a kabátom és már indultam kifelé, amikor megtorpantam az üzlet közepén… kinéztem az ablakon és láttam, hogy már egészen este lett. Miközben gomboltam be a kabátomat, akkor döntöttem el, hogy a felkutatásból nem lesz semmi… legalábbis így az „éjszaka” közepén nem csinálok semmit. Talán benézek Sabra-hoz, ha még nyitva van, de ha nincs akkor irány haza… majd másnap elintézem a feladatomat. Siettem amilyen gyorsan csak tudtam, hogy még sikerüljön egy csésze teát meginnom, de… de a kilincset lenyomva nem engedett be az ajtó. Nem nyílt ki… zárva volt. – Ez az én formám… Egy napot úgy kell zárnom, hogy nem láttam az ő arcát? – Fejrázás után a lakásom felé vettem az irányt. Útközben megláttam egy nőt a távolban, és amúgy is felidegesített a tudat, hogy nélkülöznöm kell a szeretett hölgy társaságát, így eldöntöttem, hogy akkor másféle örömöt szerzek magamnak. Minő egyszerűségből a tőlem nem is olyan messze lévő személy lesz a célpontom. Jól megvizsgáltam a területet, és egy árva lélek sem volt a közelünkben. Csak ő volt itt és én. Ha jól láttam ráadásul nem sikerült elindítania az autóját, így kénytelen volt gyalog hazamenni, ami csak még jobban nekem kedvezett. Legalább négy vagy öt technikát lejátszottam a fejemben, ami hatásos lehet a kirablásában. Nem is haboztam tovább bevetettem magamat… – Gyerünk Dean, menni fog… csak úgy teszünk mintha véletlen nekiütköztünk volna, és mire mindenki észbe kap addigra már a kezedben lesz a nő pénztárcája. – Igen, helyeslően bólogattam magamnak, amíg felé haladtam. Egyre közelebb és közelebb értünk egymáshoz, majd a tervezésemnek köszönhetően az ütközés következtében gyors mozdulattal a táskájából kihúztam a tárcáját. – Te jó ég. Bocsásson meg. Nem akartam. Minden rendben van? – Zsebre raktam a tárcát, majd a hölgy vállát érintettem meg és úgy tettem fel a kérdést. – Mindenesetre további szép estét. – És azzal a lendülettel mentem is tovább… legalábbis mentem volna, de… kikerekedett szemekkel néztem az útra… Egy rendőrautó jelent meg és elhaladt mellettünk. Bennem még a vér is megfagyott. Lecövekeltem. Ezt biztosan nem úszom meg, ha most lebukom…
Legutóbbi képek
Nem is gondolná az ember, hogy ilyen későn más is az utcákat járja, mint én. Hiszen én sem jókedvemből vagyok idekint. Az autó beadta az unalmast, így kénytelen vagyok gyalog hazaindulni. De arra nem számítottam, hogy bárkibe is belebotlok. Ám nem csak egy járókelő, de még egy rendőrautó is bekerül a képbe. Járőrök, hát persze! A rend őrei, akik óvják a város polgárainak nyugalmát. Legalábbis ez lenne a dolguk, de nem mindig sikerül. Aprót bólintottam a férfinak és hagytam is volna menni, ha nem fedezem fel a pénztárcám hiányát.
