A remény olyan, mint a dominó.
Ha egy eldõl, borul az egész.

Ha nem akartam volna hosszabb ideig a városban lenni és nem féltem volna attól, hogy kitiltanak innen vagy rosszabbik esetben leültetnek egy csinosnak közel sem mondható cellában: talán élő céltáblának használtam volna Dannyt. De nem tettem.
- Édes?! Ha még sokáig húzod az idegeim, minden leszek, csak nem édes – Sóhajtottam. A hangszínemen próbáltam enyhíteni. A felém nyújtott kezét félrecsaptam, még úgy is, hogy tudtam, nem akar valójában megérinteni.
A levegőt fojtogattam volna, de nem akartam őrültnek kinézni, így is próbált annak megállítani. Fortyogott bennem továbbra is a düh, de igazából nem is pont ellene, hanem csak Darla ellen. Viszont Danny az ő testvére volt és egyetlen kapcsom ahhoz a nőhöz, aki miatt minden elromlott az életemben.
Felcsattantam. Nem bírtam a kételkedését, pedig valahol jogos volt, hisz miért nekem hinne? Én nem vagyok neki senki.
- Pedig így volt, Danny! Mocskosul elárult és élete végéig gyűlölni fogom érte – Mély levegőt vettem, a kérdésre félrenéztem. – Ne tegyél már úgy, mintha nem tudnád. Vagy Darla annyira szégyelli, amit tett, hogy nem volt képes elmesélni neked? – Újra ránéztem.
Lebuktatnám, feladnám, de meg is ölném, ha ezzel megmásíthatnám a múltat. Az árulás napját… amikor a lányomat, Daisyt elvették tőlem. Nem foglalkoztam a kiakadására, vagy a monológjára, hanem a „lebuktatnál?” kérdésnél megpróbáltam közbevágni.
- Nem hiányzik mellőlem valaki, Danny? Mondjuk a lányom, Daisy? – A szemeit fürkésztem, majd kitártam a karjaimat. – Nekem nincs vesztenivalóm, így igen, talán tényleg gond nélkül lebuktatlak, ha úgy támad kedvem… köszönd a testvérednek – Leengedtem a karjaimat magam mellé. Danny jelenléte kiforgatott magából, ezzel tisztában voltam. Túlságosan felzaklatott. Viszont, hogy tényleg elárultam volna-e őt…? Talán nem. Azzal a lépéssel pontosan olyanná váltam volna, mint Darla. Egy utolsó, szemét, mocskos kis árulóvá. Nem akartam az lenni, aki elárulja a barátait vagy az egykori barátait. Az nem az én stílusom volt. Mindenesetre hagytam, hogy eljusson végre a férfi agyáig, mit tett a testvére. Talán Daisy említésével elérhettem a célom.

★ 314 words ★ trust nobody ★ ajjaj    ★

Hello, stranger

Ez a bősz ellenségeskedés továbbra is összezavar, eddig azt hittem, érti a viccet, de most már nem vennék rá mérget. Okos dolog lenne visszavonulót fújni, de az nem én lennék. Én az a fajta ember vagyok, aki ha látja, hogy tornyosul a kakikupac, még rátesz egy lapáttal a biztonság kedvéért.
– Istenem, hogy lehet valaki ilyen édes miközben burkoltan fenyeget? – kapom az arcomhoz a kezem, és úgy bámulok rá, mint azok az anime figurák. – Tudod, ha nem lenne ilyen édes kis baba pofid, még komolyan is vennélek. – Felé nyúlok, mintha meg akarnám érinteni, de csak a levegőt csipkedem meg.
Ismét felettébb értelmes képpel bámulok rá, kábé mint borjú az új kapura. Ezt most értenem kéne?
– Szedsz valamit, kicsim? – fürkészem őszinte érdeklődéssel, mert nem vágom, miről hadovál. – Vagy csökkentsd az adagot, vagy növeld, de ez így biztos nem jó – forgatom a szemeim és megállok egy kötekedő, gonosz vigyort. A kérdésre csak hanyagul megrántom a vállam. – Ismersz. Szeretem a szerepjátékokat – tárom szét a karjaim. Ismeri az életstílusom, szóval kétlem, hogy őszinte választ várna.
Nem éppen erre a válaszra számítottam. Sosem voltam jó ezekben az emberi kapcsolatokban, mindig is túl mesterkéltnek éreztem őket, sokszor még a saját testvéremmel is, de a normális embereknek, akik nem olyanok, mint én szükségük van ezekre. És oké, a mi világunk egy kevésbé szívélyes világ, de ezt akkor sem tudom hova tenni.
– Nyilván... – visszhangozom bizonytalanul. Hagynom kéne a fenébe, nem százas a lány, de csak fúrja az oldalamat. Összekötöm azzal, amit az imént mondott és kezd körvonalazódni, miről is beszél. Darla említett valamit, kényes szituról meg rendőrökről hebegett, Haley neve is elhangzott, de nem ment bele a részletekbe, én pedig olyan vagyok, aki nem faggatózik. Rémlik, hogy ideges volt, de többször nem említette, és nem tűnt olyan fontosnak. – Szóval Darla elárult téged. Hát, ezt nehezen hiszem – bár – teszem hozzá magamban – van, amiért Darla még engem is lazán elárulna, és azok a kölykök. Ők Darla gyengéi, és ez így is van jól, azt hiszem. – Pontosan mi történt? – a hangom egy fokkal kimértebb lesz, de csak mert a nővéremről van szó, akit perpillanat nem lenne okos dolog felhívnom, egyébként őt kérdezném arról, mi a franc történt.
Másodjára már egyáltalán nem burkoltan célozgat, lebuktatásról beszél, ami egy kissé érzékenyen érint. Ha Darla valóban elárulta, még érthető is, hogy dühös, de az egyáltalán nem fér a fejembe, hogy miért rám. Ennek ellenére nem adom jelét, hogy zavarna a kis fenyegetőzése. Sőt.
– Őszintén szólva én is elég jól érzem itt magam. Van egy elég király melóm, szóval nem hinném, hogy lelépek, és bocs ha ezzel kiábrándítalak. – A hangom egyáltalán nem sajnálkozásról árulkodik, és az arcomon ülő idegesítő kis mosoly sem. A többire, hogy lebuktathat csak nevetek. – Lebuktatnál? Komolyan? Már bocs, szépségem, de úgy rémlik, a te előéleted sem egy kibaszott Disney mese, és azzal nyilván tisztában vagy, hogy téged is elővesznek, ha csak úgy elkezdesz ujjal mutogatni.
Szelíd mosollyal ingatom a fejem, biztos vagyok benne, hogy ezt nem akarhatja. Bár ki tudja, talán elég nagy a sérelme, és elég lökött ahhoz, hogy megtegye.

◉ 499 words ● youtube ● hello stranger ◉

A remény olyan, mint a dominó.
Ha egy eldõl, borul az egész.

A szemeimet forgattam a szavaira, miszerint azt hitte, csak ő hív így. Na persze.
- Tudod, aki így hív, az halott ember. Meguntad az életed, Danny? – Kiejtettem újra a nevét, mintegy jelezve, hogy tudom, ki ő és bárkinek képes lennék ezt elárulni. A bókra, már ha az volt, érdekesen néztem, majd megráztam a fejem. Nem kívántam reagálni rá, mert nem is tudtam, bóknak vegyem-e vagy inkább beszólásnak.
Érdeklődve hallgattam a férfit és közben tényleg azon agyaltam, miképp állhatnék egyfajta bosszút rajta. Pedig tudtam, hogy nem kellene haragudnom rá. Darla árulásához semmi köze nem volt, mégis fortyogott bennem a düh. A barátnőmnek hittem, és képes volt… áh. Belegondolni is pocsék volt.
- Ó, én csak szimplán érdeklődő típus vagyok, tudod. Főleg azok iránt, akiknek köze van ahhoz az emberhez, aki elárult engem – Összefontam magam előtt a karjaimat néhány másodpercre, majd le is engedtem magam mellé tagjaimat. – Szóval Declan. Untad a Danny-t, Danny? – Csakazértis.
Sóhajtottam és megvontam a vállam.
- Nem a barátnőm már, így okom sincs tartani vele a kapcsolatot. Sőt, ha őszinte akarok lenni, megutáltam kissé a testvéred, Danny – De ez nem lehet váratlan vagy épp újdonság a számára. Ahogy visszakérdezett, kitártam a karjaimat. – Élek, nem? Ezáltal pedig mondhatjuk, hogy minden rendben. De nyilván nem Darlának köszönhetően. – Oké, talán ideje lett volna leállnom a szurkálódással, de ha egyszer idegesített ez az egész… Leengedtem a karjaimat. – Néhány napja találtam rá a városra és tetszik, amit látok. Valószínűleg itt maradok egy ideig – Már csak Jonathan miatt is. – És te? Letáborozol itt vagy most, hogy van egy múltbéli kapocs és lebuktató a közelben, inkább kereket oldasz? – Határozottan magamra utaltam.

★ 266 words ★ trust nobody ★ elkaptalak ★

Hello, stranger

Széles mosolyra húzom a szám. Igen, ez kétségtelenül Haley. Rég volt, hogy utoljára találkoztunk, Darla mozgott azokban a körökben, amikben ő, általa ismertem meg, de nem állítanám, hogy éjszakákat dumáltunk át a csillagok alatt ülve. Már csak azért sem, mert mindig azt éreztem, hogy nem csípi a burám, ami egyáltalán nem volt meglepő. Az emberek többsége alapjáraton nem kedvel, rossz a kisugárzásom vagy mi a fene, de igazából csak arról van szó, hogy az agyukra tudok menni. Akarva vagy akaratlanul, az mindegy. Mint most. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy nem bírja, pontosan ezért csinálom. Egyszer egy pszichológus ipse azt mondta nekem, hogy ez is a feltűnési viszketegségemhez vezethető vissza. Nem t'om. Biztos igaza van. Volt diplomája meg minden.
– Azt hittem, csak én hívlak így – felelem szemtelenül. – Jól nézel ki. Olyan... egészséges színed van. – Ezt kivételesen valami bókfélének szánom, kedves gesztus akar lenni, ha már idáig elautózott a kedvemért. Vagy Darla kedvéért. Ez a gyanúm a következő mondatnál meg is dől, hiszen ha Darla varrta volna a nyakamba, nem kérdezné meg, mit keresek itt, nem? Halvány ránc jelenik meg a szemöldököm között, valahogy ez az ellenséges stílus már túl ellenséges. – Én is kérdezhetném ugyanezt – teszem továbbra is a lazát, lehet, hogy csak megvan neki. Egy nővel nőttem fel, felismerem a jeleket. Bár nem lenne rossz, ha nem ordibálna, errefelé elég sokan ismernek. – Mostanság Declan néven futok, ha annyira kíváncsi vagy rá. Bár én meg arra lennék kíváncsi, hogy te erre miért vagy kíváncsi. – Továbbra is azt érzem, hogy nem tervez meghívni egy italra, hogy aztán egymás vállán sírjuk ki magunkat, ami nem is baj, de azért ez már egy kicsit túlzás nem?
Meglep a kérdés, de ügyesen titkolom. Van előnye annak, ha az ember az élete nagy részét hazudozással vészelte át.
– Áh, szóval már nem is tartjátok a kapcsolatot. – Igazából ez valahol még érthető is. Darla komolyan gondolta, hogy kiszáll, logikus, hogy elvágta magát tőle, tőlük. Szerintem ha tehette volna, tőlem is megszabadul, de otthon már úgy ismernek, mint Danny bácsi, szóval marad a hazudozás. – Jól van – válaszolom meg a kérdést végül. – Na és te? Veled minden rendben? – A visszakérdezés inkább illedelmesség, mint kíváncsiság. Így szokás, nem?

◉ 356 words ● youtube ● hello stranger ◉

A remény olyan, mint a dominó.
Ha egy eldõl, borul az egész.

Hallgattam, hogyan ropog a talpam alatt a hó: minden egyes lépésnél. Belegondolva, mikor még az árvaházban éltem, szerettem a telet. Akkoriban, minden nap kimentünk a szabadba játszani. Hóembert építettünk, vagy épp hógolyó csatát vívtunk. Felemelő érzés volt. Aztán persze vissza kellett térni a valóságba és olykor rádöbbentünk a legtöbben, hogy senki sem jön el értünk. Senki sem fog minket hazavinni és sajátjaként szeretni. Akiknek volt némi esélyük, azok a fiatalabb nemzedék volt. Akik 4-6 évesek voltak. De én közel 15 évesen már tudtam, nem fogok senkinek sem kelleni.
Az emlékből egy hirtelen érkező lökés rántott vissza. Nekiálltam volna szitkozódni, ha nem ismerős a hang. De az volt. Nem is kicsit. Érdeklődve emeltem fel a fejemet és néztem farkasszemet azzal az emberrel, akit voltaképpen kerestem. Ahogy viszont kimondta azt a név összetételt, amiért ölni tudtam volna, a tekintetem is szúrósabbá vált.
- Danny. Még mindig nem rémlik, hogy gyűlölöm, ha valaki így hív? – Olyan gyerekes csengése volt a Haley-Baileynek, hogy nem engedtem meg akárkinek ezt. Sőt, igazából senkinek sem. Még talán nem született meg az az ember, akitől elviselném. – Mondd csak, mi járatban itt, Fata Morgana-ban? Egyáltalán felvállaltad a neved, Danny? – Hangsúlyoztam ki újra a nevét, nem törődve azzal, hall-e minket bárki. Összefontam magam előtt a karjaimat és így fürkésztem az arcát. – Rég láttalak. Darla hogy van? – És a gyerekek? Végül ezt már nem tettem hozzá, csak vártam, mit fog reagálni.
Nem gondolnám, hogy örült a viszontlátásnak. Ha Darla elmesélte, miképp váltunk el egymástól, pontosan tudnia kellett, hogy a gyűlöletem az egekbe hághatott még iránta is.

★ 255 words ★ trust nobody ★ elkaptalak ★

Hello, stranger

Ha valaki egyszer azt mondja nekem, hogy ilyen sokra viszem, biztosan körberöhögöm az illetőt. Hogy én egyszer bírói székben osztom az igazságot? Ugyan. Rám a tárgyalóteremben egy egészen másik hely várt már nagyon régen, és csak a leleményemnek köszönhettem, hogy még egyszer sem kerültünk közelebbi ismeretségbe.
Nem, ez nem egy látványos karakterfejlődés sztorija, szimplán egy tőlem megszokott hazugságé, egy újabb személyiségé, amivel ha lebukok, csunyán megüthetem a bokámat. Valaki másnak kiadni magad is elég kockázatos, pláne manapság, de azt hazudni, hogy bíró vagy... az a csúcsok csúcsa, egyes eminens törvénybu...bolondok szerint egyenesen rosszabb, mint a gyilkosság.
És pont ettől olyan izgalmas.
Nem vagyok olyan, mint a legtöbb hozzám hasonló suttyó, akik törvénytelen úton járnak. Persze a prológus ugyan az, fos gyerekkor, fos kilátások, amiknek a vége egy még nagyobb foskupacba torkollik. Darla és én nem akartunk a bántalmazó apánk mellett felnőni, elég volt évekig nézni, ahogy anyánk lassan semmivé lesz az elnyomásban. Miután anya meghalt, a rendszer vissza akart kényszeríteni apánkhoz, de mi leléptünk. Semmink sem volt. Úgy boldogultunk, ahogy tudtunk. Darla gyűlölte ezt az életet, én viszont betegesen élveztem.  Számomra nem küzdelem volt, hanem valami izgalmas, furcsa járék, ahol az nyer, akit sosem kapnak el. Sokat veszekedtünk emiatt, főleg mivel ő arra törekedett, hogy kiszállhasson, én viszont szinte nem is ismertem más életet, így elváltak az útjaink, de mindig tartottuk a kapcsolatot. Ott voltam az esküvőjén, én kísértem oltárhoz, és  a gyerekei összes születésnapján is, én vagyok Danny bácsi, aki sokat utazik a munkája miatt. Bologatok, mikor a családunkról kamuzik, együtt nevetek vele, mikor Wyattre, a kedves rokonra terelődik a szó, akiről elnevezte a fiúkat, holott én jól tudom, hogy a Bűbájos boszorkák miatt van oda ezért a névért és sosem volt ilyen nevű rokonunk. Cserébe ő mindig falazott nekem, sosem tévesztett szem elől és mindig aggódik értem.


A rendőrség épületéből kilépve a nyakamat dörzsölgetem. Már fáj a sok lelkes biccentgetés viszonzása miatt, amit a tiszteletre méltó hivatásom miatt kapok, és mint mindig, az első utam most is a szemközti kis étkezdéhez vezet. Bevált hely, lényegében amiatt ragadtam itt, hogy beugrottam oda municióért, mikor a városba érkeztem. Most sem nézek körül mielőtt lelépnék a járdáról, errefelé nem száguldoznak a járművek, a latyakos, csúszós út nem engedi, de azért valami vadbarom így is rámdudál. Hallom, hogy azt szorgalmazza, keressem fel édesanyámat, és csak hogy még idegesebb legyen, széles vigyorral intek oda neki. Annyira lefoglal, hogy az agyára menjek, hogy nem foglalkozom azzal, mi van előttem és kis híján ledöntök a lábáról egy nálam lényegesen kisebb alakot. A reflexeim azért még jók, így a majdnem tényleg csak majdnem.
– Elnézést, nem figyeltem – közlöm szórakozottan, és kissé lejjebb hajolok, hogy belássak a sapka alá. Meglepetten szalad fel a szemöldököm, meg sem áll a tarkómig és csak bámulok a lányra. Nem hittem volna, hogy épp ezen az Isten háta mögötti eldugott helyen botlok majd ismerősbe, aztán második gondolatként az fut át az agyamon, hogy Darla műve lehet. – Haley-Bailey? – Azért csak rá kérdezek, talán csak nagyon hasonlít rá, de persze én sem hiszem ezt el igazán.

◉ 501 words ● youtube ● hello stranger ◉

A remény olyan, mint a dominó.
Ha egy eldõl, borul az egész.

Sikerült valamelyest berendezkednem, sőt, még be is tudtam vásárolni mindenféle holmit. Meleg ruhát is, mert tudtam, hogy nem hagyom ki: ellátogatok Frostcallba és felkutatom Danny-t. Nyilván csak köszönni szándékoztam neki, semmi egyéb… oké, talán mégis. Szerettem volna, ha tudja, hogy a nővére tette miatt rá is ugyanúgy haragszok és a fekete listámon van. Érdekelt, milyen álruhába bújt most, itt, ahol valószínűleg senki sem ismeri a valódi kilétét.
Ahogy átértem a téli városrészre, leparkoltam valahol az út szélén és a hátsó ülésről előszedtem a kabátomat, a sálamat és a sapkámat is. Semmi kedvem nem volt megfagyni és megbetegedni. Na meg az autót sem akartam feleslegesen végigvonszolni a városon, nyári gumival. Hisz azzal jöttem és csoda, hogy átértem egyben a városon.
Kiszálltam, majd becsaptam az ajtót és lezártam az autót. Ezután indultam útnak, némileg fagyoskodva. Elképzelni sem tudtam, miért élnek itt az emberek. Miért nem költöznek a melegebb városrészek valamelyikébe?
Végigsétáltam a főúton, aztán ki is rajzolódtak előttem az épületek. Danny-t kerestem a tekintetemmel, de őszintén? Nem tudtam, hol is kellene keresnem. Csak azt tudtam, itt kell lennie valahol. Hacsak nem állt máris tovább.
Úgy voltam vele, megkérdezek pár járókelőt, de végül egyikükből sem néztem ki, hogy tudnák, ki az a Danny. Már csak abból kiindulva is, hogy sejthető volt: álnevet használ. Így hát csak tovább jártam a várost. Elindultam oda, ahol először láttam.

★ 222 words ★ trust nobody ★ remélem, használható ★