Mi történt velem?
-
Hé, Vito, gyere csak ide! - a bátyám hangja a nyitott motorháztető alól hallatszódott, miközben magához intett.
Emlékszem, mindig a nyomában voltam és egy görbe csavarkulcsot szorongattam, amivel ha akartam se lettem volna nagy segítség. Lehettem vagy hat éves, egyébként is csak porfogónak voltam jó.
Gio a pólómba törölte a kezét, amitől úgy néztem ki, mintha meghemperegtem volna a műhely padlóján és magyarázott nekem valamit arról, hogy az öreg Fiat motorja miért nem indul be, én meg csüngtem a szavain, mintha érteném. Szerettem mikor úgy tett, mintha fontos dolgokról magyarázna egy fontos valakinek, aki amúgy csak én voltam.
Aki olyan okosnak hitt kérdéseket tett fel neki, mint hogy:
-
Mi lesz azokkal az autókkal, amiket nem tudsz megszerelni? - az arcán ettől játékos felháborodás árnyéka suhant át, mintha nem tetszene neki, hogy a mitugrász unokaöccse azt hiszi, van olyan, amit nem tud megszerelni. -
Amiből túl sok minden hiányzik? Emlékszem hogy ezen elgondolkodott egy ideig, majd lazán vállat vont.
-
Itt maradnak és majd lesz velük valami. Előbb utóbb előkerülnek azok a részek, amitől működni fognak.-
És ha nem?-
Akkor belőlük lesz az a rész, amitől majd egy másik működni fog.***
Gyakran eszembe jut ez az emlék, mert utólag belegondolva az egész életét ezzel a mentalitással élte. A bátyám - aki valójában a nagybátyám, de mindössze tizenkét évvel volt idősebb nálam (nagy olasz család, van vagy egy tucat nagybátyám és egy másik tucat néném, egy részük fiatalabb mint én) mindig is olyan szerepet töltött be az életemben, mint
mio fratello - az egész kamaszkorát a műhelyben töltötte és nem hitt abban, hogy valamit ne lehetne megszerelni.
Azt hiszem, nekem ebből az maradt meg, hogy nem baj, ha valami nem tökéletes, később még úgy is jó lehet valamire.
Az anyám fiatalon lett terhes, ezért a gyerekkorom nagy részét ilyen olyan rokonoknál töltöttem. Ha csak volt választásom, én Gio apjának műhelyében lógtam, mert ő mindig ráérzett mikor hagyjon békén és mikor foglalkozzon velem, vagy sózzon rá a fiára. Dacos kis görcs voltam, Gio meg egy szemtelen kamasz, borzasztó párosítás voltunk, de valahogy működött.
Aztán a műhely bezárt és Gio-t már csak a születésnapjaimon és a nagy családi banzájokon láttam. Az időm nagy részét ezek után a nonnámnál töltöttem - Nonna a negyvenes évei végén járt, de 60-nak nézett ki és nagyon beteg volt, mégis nagyon jól bánt velem. Csak úgy tudtam meggyőzödni arról, hogy jól van, hogy ha arra kértem, meséljen. Imádta a meséket. Szerettem ha beszélt és bíztam benne, ha a hangja képes világokat teremteni, ez a világ is teremt neki egy esélyt.
Aztán már nem mesélt, én meg többé nem hittem a csodákban.
Tíz éves lehettem, mikor anyám hozzáment egy amerikai fószerhez: ő ekkoriban óvónő volt, a csávónak meg volt két óvodáskorú gyereke, meg egy halott felesége és rengeteg pénze, anyám meg túl szép volt, hogy nemet lehessen neki mondani. Legalábbis akkoriban ezt a sztorit találtam ki arra, hogy egyik pillanatról a másikra a hangos olasz negyedből a város csilivili, újgazdag végébe költöztünk.
Sok minden megváltozott ekkoriban. A számtalan kuzin helyett két hiperaktív mostohatestvérnek lettem a bátyja és ekkoriban már mindenki Victornak hívott - amit bár nem szerettem, hamar megszoktam. A nagytesóság meglepően jól állt
Victornak.
De csak négy évig játszhattam ebben a szerepben, mert utána anyám és a férje (valahogy sose vettem rá magam, hogy apának szólítsam, nem volt az apám) viharos gyorsasággal elvált. Ja, igen. Update: Az anyám eddigre már otthagyta a óvodásokat, nekikezdett az önmegvalósításnak és megvetette a lábát a színházban, így idővel a közönség már többet látta őt mint én. Valahogy mindig úgy tűnt, mintha gyorsabban élné az életét mint a többi ember.
A második férje egy még az előzőnél is gazdagabb, háromgyerekes üzletember volt - de a változatosság kedvéért itt a középső gyerek szerepébe kerültem és az előzővel ellentétben Mr. Bennett a nevére vett és úgy bánt velem, mintha a saját fia lennék. A gimit már Victor Bennettként kezdtem.
Ez a Victor népszerű srác volt. Talán azért mert anyám génjei és a mostohaapám befolyása vicces interakcióba lépett, ami miatt az emberek elkezdték azt fantáziálni, hogy szórakoztató társaság vagyok, vagy csak azért mert az újdonsült húgom bevont a saját köreibe, hogy osztozzak a ragyogásában.
A mostohatestvéreim közül Sadie a kedvencem.
Hé, haver, ugye vágod, hogy két hete elkezdődött a félév?Elolvastam az üzenetet, de nem válaszoltam rá, helyette Gio közösségi oldalait görgettem. Akkor már egy éve nem posztolt semmit, de tudtam róla, hogy egyszer csak otthagyta a nagy Scarsi klánt és utazgatni kezdett: néha küldött kommentár nélküli képeket azokról a helyekről amerre járt vagy melózott, én meg néha felhívtam, hogy mesélje el, milyen ott a kaja, de egyre ritkábban beszéltünk, mígnem már nem értem el a régi számán és lassan egy éve a közösségi médián sem frissült róla semmi. Gio eltűnt.
A városban vagy egyáltalán?Félrehúztamm az értesítést.
Az utolsó hely amiről rakott fel képet egy fura nevű város volt, ami még a térképekről is hiányzott - sokáig azt feltételeztem, hogy csak beszívva kitalált valami frappáns képeslapra illő szöveget és amúgy közben Kubában keresi a kenyerét.
Wtf, V, tudom, hogy látod az üzeneteimet! A húgod rajtam keres!Ekkor rászántam magam, hogy megnézzem mit írt a haverom, de csak mert tudtam milyen erőszakos tud lenni Sadie, és tisztáztam hogy nem vagyok és nem is leszek a közeljövőben Washigtonban. Egy marcona fuvaros anyósülésén ültem ekkor már, látszólag a semmi közepén, aki állítása szerint jégkrémet szállított egy Fata Morgana nevű helyre.
Szerintem meg inkább agyagkatonákat csempészett.
***
-
Szereti a furcsa dolgokat, fiatalember? Ez határozottan furcsa kérdés volt még egy rögtönzött állásinterjúhoz képest is. Az idős nő az előbb a kedvenc írómról kérdezett én pedig némi gondolkodás után Danielewksi könyveiről meséltem - bár ezekre éppenséggel találó volt a furcsaság. Nem voltam egyébként nagy könyvmoly, pusztán azért akartam a könyvesboltban dolgozni, hogy legyen mit ennem.
-
Csak érdekelnek a nehéz esetek - vontam vállat. Ez legalább igaz volt.
-
Akkor itt nagyon unatkozna, kedvesem. Lemondó fejrázással elmagyarázta, hogy a boltnak nincs akkora forgalma, hogy felvegyen még valakit, és megkért, hogy nézzem el, amiért kapott az alkalmon, hogy egy jóképű (hízelgő) idegennel beszélgessen.
Megkértem, hogy legyen óvatosabb az idegenekkel - bármilyen szépek is.
Pár hónapig a város keleti részében lézengtem, a bátyám után kérdezősködtem, aztán feladtam és továbbálltam. Azonban Északon se hallott senki Gio-ról, én pedig kezdtem bebeszélni magamnak, hogy nem is akarja, hogy megtaláljam. Vagy én akartam egyre kevésbé. Viszont nem igazán zavarta az embereket errefelé, hogy nem beszéltem magamról vagy a múltamról, ami frissítő tiszta lapot nyomott a kezembe. Tetszett, hogy kiszakadhattam minden addigi szerepemből és nem kellett valamilyennek lennem, mert nem tudta megmondani helyettem senki se, hogy az mégis milyen. Ráadásul itt egy kicsit mindenki fura volt.
De senki sem annyira, mint Ő.
Emlékszem, már majdnem otthagytam a könyvesboltot, mikor észrevettem valamit a polcok között: valaki egy Danielewski könyvet fogott épp a kezében. Megtorpantam és visszafordultam.
Véletlennek elég furcsa, nem? Két lépés erejéig azon kattogott az agyam, vajon hallotta-e a tulajjal folytatott beszélgetésünket. A harmadiknál már úgy voltam vele, hogy egye fene, felőlem akár véletlen is lehet.
Olvastad már?Ha jól rémlik ez volt az első kérdésem Billhez, de mentségemre szóljon, képes voltam ennél kreatívabbakat is feltenni neki. Azt hiszem, szerette a kérdéseimet - bár némileg öntelt dolog ilyesmit kijelenteni, mert Bill nagyon kevés dolgot szeretett annál jobban, mint amikor igaza volt. Az meg sajnos baromira jól állt neki.
Mellette ragadtam. Na nem szó szerint, hiszen neki elég mindegy volt, hogy mit csinálok, amíg megtettem amire kért. A saját döntésem volt, hogy a szabadidőmben is bosszantottam.
Érdekes egy figura volt, igazi bábmester, akinél veszélyesebb helyen nem is lehettek volna kérdéseimre a válaszok. De élveztem a mi kis titkokra épülő játékunkat és megérte vele alkut kötnöm: lett munkám, lett hol laknom és lett valaki, aki mellett saját magam legrosszabb verziója is lehettem volna. Ha akarok. De többnyire beértem azzal, hogy együtt aludtam a démonjaimmal. Éppen eleget rejtegettem őket az ágy alatt.
De mondd csak Bill, szerinted mi lesz azokkal a dolgokkal, amiknek már nincs haszna?