"Bármilyen tájakon jártam is, erre vágytam,
a sejtelem mindenütt ott lebeg, bármit is látsz,
százezer kaland hív, melyre már régóta vártam,
ez a föld az enyém, úgy vonz a veszély,
a legnagyobb kaland vár rám."

Apám mindig is a vadászat szerelmese volt. Nem az a fajta ember, aki puskát kap a kezébe, és lő mindenre ami mozog. Tisztelte a természetet és az állatokat, és mindig hálát adott az áldozatukért. Gyerekkoromban sokszor ettünk vadhúst, megtanított a szakma minden csínjára, és legfőképp arra, hogy amit csak lehet, felhasználjak. A szarvasbikának, sem a jávornak nem csak az agancsa számít, ahogy a farkasnak és a pumának sem a prémje, vagy a récének a tollai - mind egytől egyig értékesek, még ha olykor félelmetesek is.
Egész kicsi voltam még amikor már érdekelt az erdő mélye, a rejtelmei, a titkai. Gyakran szöktem ki otthonról hogy túrázni, felfedezni járjak, olyan zugokat találtam a fák között amiket talán előttem más soha. Persze anyám a kiruccanásaim azért nem nézte olyan jó szemmel, hiszen az erdőink tele vannak élettel, és az az ő területük.
Apám távozott az élők sorából először, anyám pedig, engem féltve, lebeszélt az erdész szakmáról. Minden álmom lett volna egy nemzeti parkban dolgozni, de ez végül sosem történt meg. Biztonságos, stabil munkát akart.
"A mai világban nem lehet vadászatból megélni!"
Ó, hányszor hallottam ezt még fiatal koromban... Így hát végül informatikus lettem. Jól fizet, modern, és legfőképp biztonságos. Más kérdés hogy egész nap egy gép előtt gubbasztok, töménytelen mennyiségű kávéval mellettem, és zenét hallgatok, hogy ne őrüljek bele. Még csak nem is fejlesztő, mondhatni mezei aktakukac vagyok, némi infós ráképzettséggel. Kajaautomaták adatbázisából kikeresni a hibát... Néha úgy vagyok vele, ha behoznám az utcáról Sarah nénit, megmutatnám neki mit kell megkeresni, és mit kell mondani ha felhívják, lehet hogy ő is megcsinálná. Anyu azonban majd' kicsattant a boldogságtól mikor megkaptam az állást. Végső soron igaza volt, az élet nem egy tündérmese. Kivettem egy kompakt kis lakást, nekem annál több nem is kellett, és mivel dolgozhattam otthonról, nos, nem kell mondanom hogy a természetbe meglehetősen ritkán jártam ki.
Pár hét múlva csörgött a telefonom. Anyám szívinfarktust kapott, és bár próbálták újraéleszteni, sajnos nem jártak sikerrel. 23 éves koromra egyedül maradtam. Anyám még ötven sem volt, mikor meghalt. Hiába a korábbi szavai, valamit ez eltört bennem. Ki tudja, nekem hány év van megírva? Lehet, hogy biztonságos munkám van, de élek mellette egyáltalán? Gyerekként az ismeretlen éltetett, vágytam az újra, a kalandokra, most meg egy gép előtt gubbasztok egész nap, miközben elrepül mellettem az élet, miután több korábbi barátom is lelépett, cserben hagyott, már a kapcsolatokkal sem foglalkoztam többé.
Egyedül maradtam.
Felmondtam az albérletet, és visszaköltöztem anyámék városszéli házába. Napokig nézegettem a régi emlékeket, a képeket, a trófeákat. Semmit nem volt szívem eladni. Az egyik szekrény polcán megtaláltam apám régi puskáját. Anyám sosem volt oda ezért a hobbiért, de gondját viselte a fegyvernek, látszott rajta, még egy porszem sem volt a környékén.
Aznap eldöntöttem, szerzek egy vadászengedélyt, amit hamarosan meg is kaptam. Ugyan a helyi Vadászegyesület egyből megkörnyékezett, elutasítottam őket. Sosem voltak jók a tapasztalataim az ilyen közösségekkel, inkább nem kértem belőle. Megegyeztünk, hogy értesítjük egymást az erdőben való jelenlétünkről, a területekről. Mellékállásként csináltam tovább az informatika mellett. Hiába, jó pénzt hozott, de csökkentettem az ottani óraszámaim. Megrendelésre vadásztam, többnyire henteseknek vittem húst, vagy magánszemélyeknek. A bőröket és trófeákat ha nem volt rá külön kereslet, megtartottam magamnak. Apám nyomdokait követtem, alaposan választottam állatot, és nem voltam könyörtelen. Időről időre betértem a Guard's Armoryba pár kiegészítőért, Phoebusra mindig tudtam számítani ha segítség kellett a modernebb fegyverekhez, elvégre közel húsz év alatt jócskán átalakult a fegyverpiac...
Pechemre azonban, hiába az évekig olajozottan működő gépezet, egy nap valami félrecsúszhatott a Vadászegyesülettel való kommunikációban, mert bár én úgy tudtam, aznap szabadon kimehetek, ők is kint voltak. Valószínűleg átléptem a területhatárt valahol, - ezután esküszöm kampányolni fogok láthatóbb jelzésekért - aminek köszönhetően egyszercsak szúró fájdalmat éreztem. Az utolsó amire emlékszek, hogy elönti a testem a zsibbadás, az ujjaim ragacsosak a saját véremtől, kiabálást hallok, de nem értem...
Ezután elsötétült minden.
Nem tudom pontosan meddig aludtam, de végig álmodtam, eszméletlenül furcsa dolgokat. Absztrakt, színes mesevilágról álmodtam, természetről, háborúról, indiánokról és telepesekről. Tragédiák, szerelem, ármány, árulás... Olyan valószerű volt az egész, olyan ismerős, a szívemben éreztem hogy ez több lesz mint álom, de hogy is lehetne? Az élet nem egy tündérmese...
Vagy mégis..?

✦ Képes vagyok egy idegennyelvet azonnal megérteni - mintha számomra nem lennének nyelvi korlátok, akkor sem, ha életemben először hallom az adott nyelvet.
✦ Meghallom a szél, a fák, a természet miféle titkokat és bölcsességeket suttognak, akárcsak Pocahontas.