I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Fata Morgana
határa
Számos és számtalan
karakter állás
Csillámport szórunk
a hőseinkre
Jelenleg 14 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 12 vendég
Becsaptam az ajtót és neki is dőltem, hogy ki tudjam fújni a levegőt. Egy kicsit felzaklatott a történtek. A fejemben többször is lejátszódott a jelenet, hogyan egy idegen férfi csókot nyom a szerelmem szájára. Ráadásul rózsát is kapott tőle… rózsát… tipikus. Sabra nem is szereti a rózsát. De persze ezt honnan is tudhatta volna az az idegen… mert ha jobban ismerte volna a lányt… akkor semmiképp sem jelent volna meg azzal a csokorral. Amúgy meg vicces lett volna, ha ott és akkor sikerült volna elérnem a liftet. Talán még beszédbe is elegyedtünk volna… a randizós sorstársak, vagy valami hasonló kifejezést használtunk volna. Még azt is el tudtam volna képzelni, hogy egy emeleten szállunk ki, és addig a pontig fel sem merült volna egyikünkben sem, hogy hová is tartunk, amíg meg nem állunk Sabra ajtaja előtt. Hehe… vicces. Hogy VICCES? Miket képzelek… még hogy vicces. Elment az a maradék józan eszem is? Annyira mérges voltam a férfira, hogy legszívesebben ott helyben péppé vertem volna… de persze, hogy nem tettem semmit. Nem akartam… nem… Ő előtte nem. Nem láthatott olyannak… ki tudja mit gondolt volna, milyen szörnyű embernek könyvelt volna el. Amint ezek a gondolatok lepörögtek a szemem előtt azonnal érdeklődni próbáltam és persze megtudni, hogy mégis mi volt ez az egész. – Ki volt ez az alak? Nem bántott? – Újabb két kérdést tettem fel. Bár ahogy elnéztem a nő nem éppen volt a helyzet magaslatán. Sőt ha nem lett volna ott a kanapé, akkor a földön terült volna el. Nem vártam meg, hogy válaszoljon még akkor sem, ha érdekelt, mert az előrébb való volt, hogy valahogy segítsek rajta. A konyhába siettem és egy rongyot fogtam a kezembe. Megnyitottam a csapot és bevizeztem, majd ahogy végeztem vele, kifacsartam belőle a vizet és úgy vittem oda neki. – Tessék! Ez talán segít. – Elsimítottam a haját és a homlokára nyomtam borogatás gyanánt. A kanapé szélére ültem le egy pár percre addig, amíg át nem vette a rongyot. Felkeltem onnan, majd karba tett kézzel sétáltam föl és alá. Nem voltam mérges… Sabrára főleg nem. Ő valamilyen szinten csak áldozat volt. Nem tudott mit tenni, mivel az a szatír volt erőszakos vagy éppen nyomulós. Fogalmam sincs mi közük volt vagy van egymáshoz, de nem is számít igazán. A lényeg, hogy hagyja békén a szerelmemet. – Ne butáskodj! – Ráztam meg a fejemet a mondata hallatán. – Erre az estére készültem, nem hagylak itt! – Nyeltem egy nagyot, talán még túl komoly arcot is vághattam. – Főleg, hogy az a szatír itt ólálkodhat, biztos, hogy nem hagylak magadra… egyedül. Még a végén visszajön! – Hiába gondoltam azt, hogy nem fog felzaklatni a dolog… de mégis… felzaklatott. Még a fagyöngy sem érdekelt, amit megpillantottam a fejem fölött… Legszívesebben törtem-zúztam volna, azonban egy szempillantás alatt Sabra már ott állt előttem. Átkarolt és mire reagálni tudtam volna már csak azt vettem észre, hogy a szám összeér az övével. Megcsókolt. A helyzettől függetlenül, mindig jó érzés fogott el, ha az ajkaihoz érhettem. Így hagytam, hogy az érzések magukkal rántsanak. Ha eddig dühös is voltam, akkor a csók után nyugodt állapotba kerültem. Viszonoztam a közeledését, sőt… jól is tettem, hogy megfogtam a derekát, mivel éreztem, hogy még mindig gyenge a történtek után. – Jaj, óvatosan, Kedves! – Egy mosollyal az arcomon figyeltem a tekintetét. – Tartalak. – Még egy halk nevetést is kipréseltem magamból, majd felnéztem és ráncolni kezdtem a homlokomat. Az előbb még ott volt egy fagyöngy… erre most meg hűlt helyét láttam. Visszanéztem Sabrára, majd az előző csókot viszonoztam és én kezdeményeztem felé, persze, ha ő is belement. – Elmondod, hogy ki volt az a férfi? Kíváncsi vagyok, miért hozott neked virágot. – Érdeklődve figyeltem, mi a történetük.
Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy mikor is láttam utoljára Anderst. Talán egy évvel ezelőtt udvarolt nekem gyakrabban, sokszor megfordult a teaházban is, de nem igazán sikerült elnyernie a szívemet. Tudom, ez most borzalmasan hangozhat, mintha ennyire nemes lenne a lelkem, meg ilyen sokat érnék, de akkor sem szeretném csak úgy áruba bocsájtani magam. Pont ezért, amikor a folyamatos ostrom alatt éreztem, hogy Anders személye inkább teher, minthogy pillangók röpdössenek a hasamban egész nap, ahogy rá várok munkaidőben, igyekeztem kedvesen, de határozottan elmondani neki, hogy ez kettőnk közt nem fog működni. Úgy tűnik, hogy ez csak kis ideig volt elég, és a mai nap megszakadt a nélküle eltöltött időszak. Zavartam lesek többször is a rózsacsokor felé, ameddig beszél, és minduntalan igyekszem kisimítani a hajamat az arcomból. Kívülállóként nagyon úgy nézhetek ki, mint egy zavarban lévő, szerelmes tinilány, aki előtt álmai pasija áll éppen, holott pont az ellenkezője történik. Anders is félresimítja az arcomba lógó tincset mielőtt megcsókol, azonban amint van elég lélekjelenlétem eltávolodni, és szemem sarkában meglátom Rashat, elfog a gyomorgörcs. Legszívesebben itt helyben elhánynám magam, de csak könyörögni tudok, hogy menjen el. Hangom erőtlen, szinte csak suttogni tudok magam elé. Fejem is fájni kezd, egyre homályosabban látom a külvilágot. Anders arca folyamatosan halványul és torzul. Egyre távolabbról hallom a hangokat is. - Anders, menj el! - ismételgetem magam elé, de amikor már Rasha hangját is hallom a fejemben tomboló zúgás mellett, kicsit felocsúdok. Elmúlt a veszély, ha már Ő is itt van. Nem kell többé aggódnom. Mégis borzalmasan érzem magam. Mintha szántszándékkal megcsaltam volna, holott nem is akartam, hogy idejöjjön. Távozás közben elejtette a csokor virágot, ami a vörös szín miatt jobban vonzza a tekintetemet, mint a szerelmem. Nem is szeretem a rózsát... - Én csak... Én nem szeretem őt! - fakadok ki hirtelen, ahogy becsukódik az ajtó. Figyelmen k ívül hagyom a kérdéseit, mert nem tudnék rá olyan választ adni, ami megnyugtatná. Mégis hogyan mondjam el neki, hogy egyszerűen megdermedtem a férfi jelenlététől? Mindig is olyan nőnek ismert, aki tudja, hogy mit akar, erre most... most olyan gyengének bizonyultam, amely oldalamat még nem akartam neki megmutatni. Besétálok a nappaliba, és lerogyok a kanapéra, mint egy rongybaba. Még mindig zúg a fejem, gyomromban kavarog a düh, a gyűlölet és az aggodalom. Mégis hogyan folytathatnánk ezt az estét így? - Ha úgy érzed, hogy látni sem akarsz... - nagyot nyelek, hogy ne sírjam el magam a gondolatra is, hogy tényleg megcsalva érzi magát, holott megérteném azt is. Nem toltam el egyből a férfit. - Megértem, ha haza akarsz menni. - mégiscsak legördül arcomon néhány könnycsepp. Pulóverem ujjával próbálom őket letörölni, mintha ott sem lettek volna, de persze nem fogok így senkit becsapni. Becsapni amúgyis inkább csak magamat szeretném, mint őt. Aggodalmasan nézek fel rá, próbálom elkapni a tekintetét, és azt sugallni felé, hogy sajnálom. De nem vagyok ura önmagamnak, és az érzelmeket sem biztos, hogy teljesen jól tudom átadni néhány pillantással, ezért végül felállok, és megcsókolom. Ha nem lök el, akkor karjaimat a nyaka körül fonom össze, és jól is teszem, hiszem lábaim olykor megrogynak egy pillanatra a sokkoló események gyors egymásutánja miatt.
A tükör előtt álltam és azon tűnődtem, hogy mégis miért nem sikerül beállítanom a hajamat. Beletúrtam többször is, de… semmi. Használtam mindenféle kencét… leginkább hajzselével próbálkoztam… hiába. Egy tincs mindig a rossz irányba fityegett. – Áh, megőrülök! – Akadtam fent ismételten, amint a fésűt alkalmazva simítottam egyik oldalról a másikra. Nem jött össze. Csak egy dolgot szeretnék, hogy tökéletes legyen az este. Ahhoz pedig az kell, hogy jól nézzek ki. Fontos a megjelenés. Sabrával már egy ideje együtt vagyunk, szeretjük egymást és rendben… töltöttünk már annyi időt egymással, hogy nem zavarná, miként nézek ki. DE, igen is számít, most főleg. Ez az este, AZ Este. Eddig csak ebédeltünk, kávéra hívtuk meg egymást, elmentünk szórakozni, de most ez különlegesebb. Mert ez egy igazi randi. Most minden eldől. – Nyugalom, Al… Khm… Dean. Mély lélegzet! – Nyugtattam magamat a nyelvbotlás ellenére is. Bár ha jobban belegondolok, miért is lenne az. Aladdin vagyok! Az emlékeim visszatértek és most már tudom, hogy mi történt Agrabáhban. Hihetetlen, hogy egy álomnak vagy bármi másnak is nevezzük, de hogy annak tudtam be az egészet, és fogalmam sem volt, hogy az a valóság. Ráadásul a tükörkép? Igen, az a tolvaj… rajzfilmszerű lény a tükörben, fel-felbukkant számtalanszor és én még akkor sem hittem a látványnak. Ma már ez természetessé vált. Mint ahogy most is. Kicsit mókás is, ahogyan a mesebeli hajam ténylegesen fityeg ide-oda. A fejemet ráztam meg, majd az órámra pillantottam és picit kikerekedett szemekkel figyeltem, ahogyan a mutató haladt a 12-es felé. – Ne, ne, ne… Elkések! – Amilyen gyorsan csak tudtam, magamra kaptam egy kényelmes felsőt, felhúztam egy hozzá illő nadrágot, belebújtam a cipőmbe és mielőtt indulni kezdtem volna, azért még a virágot sem felejtettem el megfogni. Kiléptem az ajtón és siettem, hogy még időben odaérjek a megbeszélt időpontra. A kapkodásomnak azonban az a hátránya lett, hogy nem vettem fel kabátot. A mínuszok ide vagy oda, de már nem volt időm visszafordulni, mert akkor tuti elkések. Szerencsémre nem laktam messze Sabra lakásától. – Ha most nem leszek beteg, akkor soha… – Jelentettem ki egy sóhaj mellett. Haladtam tovább, végül odaértem a házhoz. Amint beléptem és mentem volna a lift felé, egy alak pont becsukta előttem az ajtaját. – Várjon! Én is… – Esélyem sem volt, hogy figyelmeztessem, be szeretnék szállni. – …jövök. – Azért a 10 emelet bármelyikére mehetett, nem akartam megvárni, míg visszajön értem a lift, így a lépcsőt használtam és úgy rohantam fel a szerelmemhez. Kettesével szeltem a fokokat, majd szinte se perc alatt fent is voltam a kívánt emeleten. Egy kicsit kifújtam magamat és csak utána mentem tovább. Kicsit összeráncolt szemöldökkel néztem előre és a folyosó végében kiszúrtam a földszinten lévő alakot. Nem értettem mit keres it, és főleg azért nem, mert mintha pont Sabra lakása előtt állt volna. Addig a percig nem is foglalkoztatott, de miután a páromat is megláttam, már jobban érdekelt a dolog. Ráadásul… el is csattant közöttük egy… csók? Hogy micsoda? Tényleg csókolóztak? – Mi a fene… – Tátott szájjal motyogtam magam előtt. Még meg is torpanttam… volt egy pillanat, mikor a virágokat fogtam volna és ledobtam volna a földre. Azonban az állított meg az egész folyamatban, amikor megláttam a párom tekintetét. Szemezett velem, mintha jelzett volna nekem, hogy gyere és segíts. Nem haboztam hát, tettem, amit tennem kellett. – Nem hallottad? Azt kérte, hogy menj el! – Megragadtam a fickót a gallérjánál és úgy próbáltam eltolni Sabrától. – Különben hívom a zsarukat! – Bármi mást is mondhattam volna, de nem akartam saját magam elintézni, nem akartam, hogy Sabra olyannak lásson, mint amilyen a munkában vagyok. Ellöktem a férfit, majd amint bementünk a lakásba, becsaptam az ajtót. – Jól vagy? Nem esett bajod? – Kérdeztem tőle. Érdeklődve figyeltem őt, remélem tényleg nem bántotta az a szatír.
Kivételesen itthon töltöm az éjszakát ahelyett, hogy a teaházban kísérleteznék a különböző fermentáslású teákkal. Ritkán vagyok hajlandó magukra hagyni a kedvenc növényeimet és az azokból készült italokat, azonban egy emberért képes vagyok ezt mégis megtenni. Rasha egyszerűen elvarázsol, és a felhők fölé repít minden egyes találkozásunk alkalmával, ezért mindig igyekszem én is egy kicsit bearanyozni a fagyos napokat. Mármint az időjárásban fagyosakat, köztünk azért ritka a hatalmas surlódás. Nem tudnék most olyat mondani, amin valamelyikünk a kelleténél jobban felkapta volna a vizet, és rendeztünk belőle egy kisebb patáliát. Kifejezetten ellene vagyok az ilyesminek, holott ha arra van szükség, képes vagyok megvédeni verbálisan és fizikálisan egyaránt. Azonban úgy gondolom, hogy sokkal célravezetőbb olykor megbékélni bizonyos helyzetekkel - például amikor úgy érzem, hogy mindkettőnknek megvan a saját igaza, olykor engedek a sajátoméból. Nem éri meg bolhából elefántot csinálni. Ezen az éghajlaton egyébként sem maradna életben, én is nehezen viselem néha. Kivételesen nagyobb vacsorával készülök, mint szoktam. Saját magam sütöttem apró vekniket, ezen kívül pedig vettem némi marhabélszínt és hátszínt, hogy steak-et rakhassak az asztalra. Nem sűrűn csinálok ilyesmiket vacsorára, mert kifejezetten nehéz étel lehet a gyomornak estére, mégis néha megérdemeljük a minőséget. Páromat olyan este nyolc óra körülre hívtam át. Egy kicsit hamarabb be is zártam, hogy hazaérve rendesen legyen időm elkészülni nem csak a vacsorával, de némi sminkkel is. Természetesen az itthoni környezet miatt nem vittem ezt túlzásba, ruhának is csak egy átlagos, fehér színű kötött pulóvert vettem fel, ami hosszabbra nyúlik. Nadrágot nem is vettem fel hozzá, feleslegesnek érzem magunk között. Rohamosan telik az idő, az étel már csak arra vár, hogy Rasha érkezésével felkerülhessen a főzőlapra, amikor csöngetnek. Beletúrok a hajamba, kicsit megigazítom, és az ajtóhoz lépek. Hosszan kívújom a levegőt, és egy kacér mosolyt varázsolok az arcomra, úgy nyitom ki az ajtót szerelmem orra előtt. A baj csak az, hogy nem ő áll kint. - Anders... - meglepetésemben nem állok meg a mozdulattal, és az ajtófélfának dőlök. Ezzel semmi probléma nem lenne, ha az állna előttem, akire tényleg vártam. Korábbi udvarlóm, akit kedvesen kikosaraztam, úgy tűnik, hogy sok idő után ismét meglátogatott egy csokor... nos, egy csokor vörös rózsával. Némiképpen félreérthető a póz, amelyet felvettem, és a gesztus, amellyel pedig ő érkezett. - Bocsánat, hogy ilyen későn zavarlak. Igazság szerint csak azt szerettem volna mondani, hogy köszönöm. Köszönöm, hogy nyílt elutasítással, mégis kedvesen fogadtad a korábbi... nyomulásomat leginkább. - pislogok kettőt, és széttárom a karjaimat, hogy megöleljem a fiút. Így már nem aggódok annyira, hiszen tényleg úgy tűnik, hogy túltette magát rajtam. Pedig emlékszem, hogy mennyire sokáig, és milyen erőszakosan próbálkozott. Minden reggel találtam egy levelet vagy apróságot, amikor kinyitottam a teaházat. - Ugyan, ez csak természetes. Azt hitted, hogy összeillünk, és... - tudhattam volna, hogy gyanakodnom kellene. Nem véletlen volt nála a vörös rózsa. Nem hagyta, hogy az ölelést feloszlatva elmondjam azt, amit szerettem volna. A következő pillanatban megcsókol. Nincs annyi lélekjelenlétem, hogy teljesen kibontakozzak az öleléséből, és kisebb döbbenetemben hagytam, hogy csókoljon pár másodpercig. Csak akkor eszméltem, amikor a szemem sarkában megpillantottam azt, akitől ezt a csókot sokkal nagyobb örömmel fogadtam volna. - Anders... - elhúzódok tőle. Már most érzem, hogy ebből borzalmas baj lesz. Csak azt remélem, hogy Ő nem látta meg. Bár mit is gondolok, nem csak egy futó csók volt, még ha én nem is viszonoztam. Az Ő szemszögéből ez talán nem is látszódott úgy, hogy ellenzem. - Anders, menj el! - ellhalt hangon mondom nem is neki, inkább csak magam elé a szavakat, és közben próbálom felvenni a szemkontaktust a szerelmemmel. Sabra, ezt most jól elszúrtad...
Legutóbbi képek
