Missing Sisters Squad

Esik az eső.
Én imádom a nyári záporokat, de az üzletnek általában nem tesz jót, ha hűsítő koktél helyett az időjárás gondoskodik a felfrissülésről. Ilyenkor mindig van egy pár perces káosz, amíg mindent ami borulhat és ázhat azt behordjuk a terasz nyitott részéről, utána pedig marad a várakozás, hogy kisüt-e a nap, vagy gazdára találnak az itt felejtett esernyők.
A legtöbben ilyenkor behúzódnak a bár belső részében lévő bokszokba, megiszogatják a koktéljaikat, aztán továbbállnak, ha elvonult az eső, és utána egész nap nem téved erre senki.
De volt már olyan is, hogy egy hirtelen jött zuhé miatt egy egész baráti társaság ragadt itt estére, nekiálltak dartsozni és karaokézni, kész házibuli hangulatot varázsolva a Northuldrába. Sosem lehet kiszámítani.
Leteszem a pult mellé a kintről behozott párnákat, összemosolygok Chris-szel, mert mindketten úgy nézünk ki, mint akiket elkapott egy kisebb tornádó, de nem baj, mert már megszoktuk, legrosszabb esetben elsakkozunk majd zárásig. Lehetnék morcosabb is, de nem az én stílusom, a zsörtölődést meghagyom a vendégeknek, és inkább mosolyogva ajánlok nekik valamit az itallapunk másik oldaláról. Mert vannak ilyen napok is.
Ilyenkor mindig akad egy kis időm azon gondolkodni, hogy fel lehetne-e dobni még valamivel a bár belső terét, de már így is ki van maxolva a helyiség: vannak növényeink, amik leginkább a bokszok falán töltenek be térelválasztó szerepet, van egy darts tábla hátul, egy régi zenegép társaságában, és a bejárat mellett a falon van egy hatalmas üzenőfal, tele fotókkal és post-itekkel, amiket a látogatók hagytak itt, egyéni mementókként. Imádom nézegetni, most is lelassítom a lépteimet ahogy elmegyek előtte.
Akkor jött az emlékfal ötlete, amikor hirtelen felindulásból beruháztam egy eldobható kamerára és az egyik délutáni műszakban jó ötletnek tűnt kipróbálni. Az első képen emiatt Chris szerepel, a bárpult mögött áll és a kedvenc koktélomat keveri épp. Emlékszem, utána megkérdeztem az egyik nagyobb társaságot, hogy szeretnének-e egy közös képet, onnan pedig gyorsan eszkalálódtak az események, a gyerekek is szerettek volna saját képeket. Idővel szokássá vált, hogy a pulton hagytam a kamerát, az itt készült képek társaságában ami miatt sokan elkezdték elkészíteni a sajátjaikat. Voltak amiket megtartottak, voltak amiket itt hagytak, és idővel túl sok lett ahhoz, hogy a pulton tároljuk őket.
Vannak a képeken nyaraló családok, visszatérő törzsvendégek koktélos szelfijei (a kedvencem egy kissrác, aki akkora poharat tart a kezében, ami alig fér bele a képbe, ezért ketten tartjuk, bár nekem csak a kezem látszik), kisebb-nagyobb baráti társaságok csoportképei (igen, a házibulisoké is), szerelmes párok, testvérek...
A szemem megakad az egyik ilyen képen: két nővér karol egymásba szorosan, arcukon levakarhatatlan vigyor ül. Már nem emlékszem mikor készült a kép, nem is emlékszem hogy láttam volna azóta a lányokat, de az utóbbi időben gyakran kapom magam azon, hogy tompa fájdalommal a mellkasomban őket figyelem. Hiányzik a nővérem.
Kinyúlok, hogy megigazítsam a képet tartó rajzszöget, miközben csilingelni kezd bejárat fölé akasztott szélcsengő ezért az ajtó felé kapom a fejem hogy köszöntsem a vendégünket, és csak reménykedni merek benne, hogy nem ázott el nagyon.

◉ 486 szó ● zene ●    ◉